Kyle másnap reggel korán búcsúzott el Kenny-től. Az éjszakai alvás nem bizonyult éppenséggel egyszerűnek, s amennyire Stan mellett békésen tudott aludni, úgy a szőke társaságában apró frusztráció ette magát teste legapróbb pontjaiba is. Ahogy kikísérte, el is búcsúzott tőle, és míg Kenny a maga dolgára, úgy Kyle pedig a sajátjára indult: egyenesen a kórházba. Tudta, lehet korai és még látogatási idő sincsen, de úgy érezte, muszáj egy próbát tennie. Látni akarta Stan-t.
Ahogy megérkezett a busszal, leszállt, s lépteit meggyorsítva sietett be a kórház területére, ott pedig egy kedves nővértől kérve segítséget igazították útba Stan kórszobája felé. Az ajtót csukva találta, és egy jó tíz percig időzve előtte szedte össze gondolatait, hisz fogalma sem volt arról, mit is mondhatna. Vádaskodni akart, kérdőre vonni Stan cselekedeteit, de tisztában volt azzal, egyikkel sem járna jól. Főleg nem ebben a helyzetben. Azt is tudta, Stan lehet, nem örül a közeledésének – hogy pont ő látogatja meg. - Talán... be se kéne mennem – motyogta már a tízedik percben, mégis ahogy kimondta, a kilincsért nyúlva nyitott be.  Épp, hogy bekukucskált, már nyitotta is tovább, tekintetével pedig csak az ágyat vizslatta és a rajta fekvő beteget.
A feketehajú még mélyen aludt, kezeit maga mellett tartva a paplanon. Arca békésnek tűnt; egyetlen egy kósza ránc sem hálózta be, vonásai tiszták és könnyedek maradtak. Légzése is egyenletes, zavartalan, s meglepően lassú volt. Békésen aludt, teljességgel mozdulatlanul. Egyedül gondosan átkötözött - s kissé átvérzett - mellkasa, s a fiú jelenlegi, cérnaszálon egyensúlyozó életét egyenesben tartó csövek. Egy az ajkaiban, kettő a kézfejeiben. A kis tasak, mi valamilyen vöröses, nehéznek tetsző folyadékkal telt (talán vér?), ellensúlyozta a másik, vontatottan csordogáló infúziót.
Kyle elborzadt a látványon. A csend, a kórházszag, a pityegő gépek. Egyáltalán nem illettek a fiú köré. Mintha csak egy idegen környezetbe csöppent volna. Az égvilágon semmi sem hatott reálisnak, vagy jónak, és a tátongó bűntudat csak még jobban marni kezdte apró szívét. Fejét lehajtva szuszogása hangosabb lett, s érezte gyomra fordul az idegesség és a szomorúság kettős érzésétől. A kérdések pedig csak jöttek, mintha egy csapot nyitottak volna meg: „Az Én hibám?”, „Miattam tette?”, „Nekem kellet volna rá vigyáznom?” „Vajon… megutált?”
A gombóc megakadt a torkán, és hiába próbálta tovább nyelni, nem ment.
- A francba - sziszegte, ahogy kezét szájára szorította, majd elfordult. Lassú számolás, alig hallatszott, majd végül megnyugodva egyenesedett fel - Sajnálom... - motyogta, s megfordulva végigsimított a fekete kézfején. Nem nézett rá. Fejét lehajtva hunyta le erősen szemeit, majd egy szó nélkül sétált ki a kórteremből és hagyta ismét csendes magányára a feketét.

Az idő ezután roham cipőt vett fel Kyle számára, s a napok úgy folytak egybe, akár a kis cseppek egy nagy tengerré. Nem érzett különbséget, csak az egyre inkább tátongó űrt, ami kezdte porcikáit belepni – az elhagyatottságot. A hirtelenjött tudat, hogy barátját elvesztheti, megnyitotta benne azon dolgokat, melyeket eddig oly’ tökéletességgel magában tartott, mélyen elásva. Hiányzott a fekete érintése, barátsága és közelsége. Mindene. Stan volt az, aki miatt felkelt reggelente, és értelmesnek érezte, hogy bejárjon, hisz szüksége volt rá. Rá, a legjobb barátjára... ki most cserbenhagyta, és ennek hála, Stan már csak árnyéka önmagának.
Persze, hogy magát hibáztatta. Ki mást?
Cartman. Haragudott, dühítette, ideges volt, ám nem tett semmit... Egyelőre. Amíg teljesen meg nem bizonyosodott afelől, Stan teljesen rendbe jön, nem akart lépni. Mégis, keze viszketett, akárhányszor arra gondolt, a segges számlájára volt felírható ez az egész tragédia. Aki hagyta ezt így elfajulni.
Ám a történtek ellenére nem felejtett el semmit sem. A suli haladt előre, ő maga pedig sodródott vele. Stan-nél folyamatos látogatóként volt jelen, ezzel szemben általában csupán akkor volt hajlandó belépni, mikor látta, a fiú nincs magánál. Nem érezte még késznek magát, hogy beszéljen vele. Az a bizonyos hiba. Hiba, amit ő követett el. Nem is érdemelt bocsánatot, hiába mondta neki Kenny többször is. Hisz ezekben az időkben a szőke lett az úgymond szemetes. Kyle gyakrabban beszélt vele, találkoztak és hálásnak érezte, hogy a szőke meghallgatja, ám tanácsát elkerülve ennek ellenére sem akart Stan-nel beszélni. Egyelőre nem. Belépett, köszönt, megsimogatta, megnézte hogy van, mennyit javult a helyzet. Kérdezősködött, majd egy apró sajnálom elmotyogása után magára hagyta. Ez pedig így ment jó sokáig. Csak figyelt, ám most mindkét szemével. Ott volt, és akármi volt tudni akart róla.
Stan minden egyes kis rezdüléséről tudni akart.

Egy bő hét eltelte után Kyle szokásához híven lassan sétált ki a kórház területéről, ám amint kiért, a bejáratnál már nem éppen egy kedvesebb barátja várta. Wendy Testaburger komoran nézett a vörös felé, ki elhúzva száját, tudomást sem véve róla indult tovább. Persze, tudta jól, a lány is mostanság látogatta a Stan-t, hisz a volt barátjáért miért ne aggódhatna...? Még ha ronda dolgokat is vágott a fejéhez, Wendy tényleg szerette Stan-t és ezzel ő is tisztában volt. De ez nem jelentette azt, hogy bocsánatot is érdemelt. Tőle biztos nem. Megindult előre, vállaik szinte összeértek, ám nem jutott messzebb egy lépésnél. A lány keze vállát elkapva rántotta is vissza, majd megfordítva húzta még kissé közelebb.
- Kyle... beszélnünk kell.
- A különbség az, Wendy, hogy én nem akarok beszélni - sziszegte neki amaz, ahogy megrázva fejét ment tovább, ám a volt barátnő nem tágított. Magas sarkújában suhant utána, ahogy végig a vöröst és annak arcát fürkészte. - Akarok veled valamiről beszélni...
- Ha Stan-ről van szó, egyszerűen nem vagyok rá kíváncsi - szögezte le, hisz tudta, ez lesz a téma. Oldalát ugyan marta a kíváncsiság, Wendy mégis honnan szerezte információját arról, mikor látogatja Stan-t – hisz’ ahogy tudta, igyekezte elkerülni a lányt -, de azt már most tisztában volt, ez a beszélgetés fájdalmas, és keservesen hosszú lesz.
- Tudok arról, hogy Stan beléd van esve. - Ahogy kimondta, a fiú szinte rögtön megtorpant. Nem a meglepetéstől, mert szinte sejtette, nincs olyan ember, aki még ne tudna erről, ám az, hogy ilyen közönnyel és szánalommal hallotta ezt, csak jobban elszomorította.
- Kapd be Wendy…
- Szerinted miért szakítottam Stan-nel? - Ez már meglepetés volt. Kyle megfordulva nézett már az határozott, lilás íriszekbe, melyek megcsillantak a napvilágban. Őszinteség. Túl őszinte ahhoz, hogy hazudjon, mégis... szakításuk óta már több év telt el.
- Várj... - motyogta, ahogy tenyerei izzadni kezdtek, így zsebébe tűrte azokat - ezt meg hogy érted, Stan csak...
- Ezért mondtam – szusszantotta Wendy, ahogy Kyle csuklóját megragadva kezdte húzni a város felé -, most kell beszélnünk, amíg még van idő.
Gyorsan haladtak és Kyle fohászkodott mindenhez, amiben csak hitt, hogy senki se lássa meg őket. Miután megtudta a Bebésből mekkora pletykarovat lett, már csak azt kellene még, hogy megtudják, Wendy Testaburger is „rá van állva”. Ám szerencséjükre senki nem volt a közelben és Wendy is egy kis, eldugott kávézóba invitálta a zsidó fiút, ki készségesen fogadta el az ingyen kávét. Fura volt, főleg, mert gyűlölte a lányt azért, amit Stan-nel tett, mégis kíváncsisága most utat engedett - pont azért, mert tudhatott valamit, amit ő nem. Ám ez az információ úgy esett neki, mint egy hatalmas hátbavágás.
- MI VAN?!
- Amit mondtam... - felelte a lány, ahogy sötét hajába túrt. – El kéne magad engedned.
- Én nem vagyok szerelmes Stan-be - a legszebb téma ám már most bánta, hogy a lány felhozta, hisz így is kétes érzések voltak benne. Túlságosan is.
- Egyszerűen szűk látókörű vagy.  Amíg Stan be nem vallotta neked az igazi érzéseit, s puszipajtások voltatok, minden szinte tökéletesen rendben állt körülöttetek – legalább is, gondolom, te így érzékelted. Ügyesen meg tudod hazudtolni a saját, mélyre tuszkolt érzéseid… - kezdett magyarázkodni, Kyle pedig akármennyire nem akart neki hinni mégis mintha csak saját érzéseit vetették volna papírra - Aztán szépen eltávolodtatok, ennek okát nem nagyon tudom, de lásd be. Cartman-nel való barátsága kurvára féltékenyé tett téged...
- Ez nem igaz - tagadta tovább, mégis hangja már remegett, ahogy az előtte levő forró kávéba bámult. - Ez faszság, Wendy...
- Úgy gondolod? - Nem kerülgette, egyenesen a zöld szemekbe bámulva komoly képpel olvasott le mindent a fiúról. Annak összes hazugságát, mi most lepergett róla egy pillanat alatt. – Kérlek, magyarázd akkor meg nekem, miért is van az, most hogy Stan kórházban van, ismét olyan sokszor jársz be hozzá? Illetőleg miért csak akkor, mikor nincs magánál? De ne aggódj, válaszolok Én neked: Mert csak ennyi kellett, hogy rájöjj, akár örökre elvesztheted. Most már nincs senki, aki közétek állhatna. Igazán felhagyhatnál ezzel az irdatlan nagy ostobasággal!
- Ne---
- Nem, Kyle - vágott a szavába ismét a lány - Te mély érzéseket táplálsz Stan iránt, és akármennyire titkolod az érzéseidet, úgyse tudod olyan sokáig leplezni előtte. Nincs több időtök. Mi van akkor, ha Stan még ezek után, ismét megkíséreli az öngyilkosságot? Ezen kérlek gondolkodj el.
A lány felkelt és elment. Tisztes léptekkel, mint egy úri hölgy távozott, Kyle pedig köpni-nyelni nem tudott. Maga elé révedve figyelte a lány távolodó alakját, s érezte, hogy feje egyre jobban elnehezedik. Ahogy hazaért, ahogy lefeküdt. A gondolatok, úgy rohamozták meg, ahogy illik, és az egészet egy rossz rémképnek is mondhatta volna, ám sajnálatos módon közel sem azzal állt szemben.
- Igaza van... - motyogta, ahogy szeretett plafonját bámulva nyelt egyet arca pedig haja színéhez kezdett hasonlítani. Hisz magában kellett helyre raknia magát. Amíg Stan mellett lehetett, jó volt és csak miután elvesztette jött rá, mit is hagyott elúszni. Az érzés pedig... végig lappangott. Mint egy rossz románc, ám ez a keserű valóság, és habár nincs belezúgva a legjobb barátjába, ennek ellenére közel sem közömbös felé. Szereti... kedveli... - Ezt... át kell gondolnom - suttogta végül, ahogy a mély álom magával rántotta.

Egy héttel a kis beszélgetés után Kyle ismételten a kórházba lépkedett, ám most egész más indokkal. Beszélni akart a feketével, végre valahára. Nem, az érzéseit otthon hagyta. Csak vele akart lenni, ismét, mint barátok. A folyosó szinte már minden szegletét ismerte, s mikor a kis ablakon bekukkantott, mély sóhajjal nyugtázta a fiú újfent nincs magánál. Megszokás? Esetleg mázli? Ki tudja, ám nem lépett le. Ellent mondott a kis rosszakaró hangnak a fejében, mi annyira ösztönözte a távozásra.
Az ajtó kedvesen, mintegy hálásan nyikordulva engedte be, ő maga pedig végignézve az ágyon többször biccentett. A szokásos dolgok, majd sietősen megfordulva fogott rá a kilincs fémes felületére.
- Máris… elmész?
Megrezzenve a rekedtes kérdéstől nyelt egyet, mégsem siette el a fordulást. Lassan emelte tekintetét újfent a fiúra, ahogy annak mellkasát, majd végül többi részét is végigpásztázta jó alaposan. - Azt hittem, alszol.
 - Már… egy jó ideje… nem alszom – közölte Stan, s fejében felvillanó gondolatra egy halvány mosoly ült ki a leheletnyit nyúzott arcára.
- Élvezed, ha gázul festek - nevetett fel Kyle, ám már sokkal bátrabban sétált beljebb. Mégis, pár pillanat múlva megtorpant. - Nem zavarlak?
Stan, beszívva orrán nehézkesen a levegőt, felháborodottságot színlelve emelte meg kezeit, majd szét is tárta őket. - De.
- Hát akkor - sóhajtott fel a vörös, ahogy ugyancsak színlelve indult kifelé - hiába volt az az áldozat odakint. Szegény nővérkének milyen rossz sorsa lesz, amiért be mert engedni!
- Valóban – lehelte a fekete, majd megpaskolta a mellette tátongó üres helyet. - Leülsz?
- Köszi - mosolygott Stan-re hálásan, ahogy már bátrabban lepattanva a székre hajolt is kissé közelebb hozzá - örülök, hogy látlak... és hallak.
A feketehajú kissé lehajtotta fejét, úgy próbálta kendőzni zavarát. – Hát… még én - suttogta, s közben szélesen mosolygott a mellkasát zsibbasztó fájdalom ellenére is.
Kyle pedig viszonozta mosolyát, mégis hamar lefagyott, ahogy zavartan pillantott már ölébe, majd ruháját kezdte kissé marcangolni. – Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel – sóhajtotta. - A szülinapodon sokat ittam, és úgy viselkedtem, mint egy hisztis lány - folytatta, ahogy néha elmosolyodva nézett zavartan inkább másfelé, még ekkor is kerülve Stan tekintetét. - Nem akarok tőled eltávolodni és sajnálom, hogy ebben a bő egy hónapban ennyire szar barát voltam.
- Nem… a te… hibád - jelentette ki Stan kissé szakadozó hangon, majd a kötést kezdte nézegetni mellkasán (már amennyit látott belőle).
- Kár ám szépíteni – felelte Kyle, majd közelebb csúszott az ágyhoz egy arasznyit. - Elbasztam, de most már nem fogom hagyni, hogy ez így maradjon!
- Komolyan… - csúsztatta óvatosan a vörös hajú kezére sajátját Stan, majd amennyire a branül engedte, megszorította. Mikor érezte a húzó, kissé csípő fájdalmat, visszahúzta a karját, s nézegetni kezdte a kötést. Kinyújtotta, majd ismételten összezárta ujjait, de csak újból felszisszent.  - Még a… a legelején én voltam az, aki el… cseszte az egészet. Szóval sajnálom. – Hangjában érezni lehetett azt a sípoló kis zörejt, mi tüdeje – talán örök életre szóló – károsodását jelezte. A nehéz, szúró légzés, a rekedtség; mind arról árulkodott, Stan alig-alig képes formálni a szavakat és csak nagy erőfeszítések árán préseli ki tüdejéből a hangokat.
- Haver. Ne erőltesd meg magad... - Szemeivel lopva lesett a kötözött mellkasra szíve pedig ismét belefájdult, ahogy belegondolt miért van ott az a gézréteg - Én is sajnálom - mosolygott barátjára, majd most kezére pillantva simította rá ujját. – Remélem, meggyógyulsz. Ilyen kézzel kivel fogok Guitar Hero-zni?
- Amint kiveszik a… csövet, rendben… lesz – mosolyodott el, még mindig kerülve Kyle tekintetét.
- Jól hangzik - bólintott ő maga is, ahogy ismételten végignézett a kötéseken, ám nem akart rákérdezni. Tudta, ha Stan egyszer megnyílik, majd elmeséli. - Alig várom, hogy ismét együtt lógjunk. Hiányoztál.
 - Nh… Nekem is! – Stan, mintha kissé megriadt volna, úgy kapta fel pillantását, s egyenesen a zöld íriszekbe bámult. Megköszörülte a torkát, majd ahogy szólásra nyitotta ajkait, egy erőtlen, szakadozó hang csusszant csak ki rajta. – Szánalmasan… festhetek. Sajnálom, h… hogy ennyi sok… fájdalmat és fáradtsá… fáradtságot okoztam.
- Hé! - Keze lágyan simult a fiú tincsihez, majd párszor megsimogatva annak homlokát rázta meg gondterhelten fejét - Hagyd. Ne beszélj sokat, tudom hogy nehéz, majd... ha meggyógyultál. Oké?
Stan szelíd mosolyt küldött Kyle felé, majd mielőtt rájuk telepedett volna a zavaró némaság, egyetértően bólintott. Se Kyle, se Stan nem szólalt meg. Bár nem élvezték a kettőjük közé telepedett csendet, mégsem tettek ellene. Egy-egy apró pillantással ajándékozták meg a másikat, s pusztán a kórház ablaka alatt elhaladó járművek, emberek csitíthatatlan hangjai zengték be a termet. Egyedül voltak; a kórház ódon, fehérre mázolt falai, a neonvilágítás mind hozzájárultak az amúgy sem kellemes érzés felfokozásához. Még az idillinek tartott, gyümölcsökről alkotott csendéletek sem mentették meg a helyzetet, mibe belesodródtak.
Halk, suttogás-szerű hang törte meg a zúgó csendet.
- Nem szere… tem a… kórházakat.
- Emlékszem, kicsiként én is utáltam – húzta el a száját az emlékek hatására Kyle. Gyermekkora java részét a hófehér falak között töltötte; műtétek, kisebb beavatkozások, vagy egyszerű rutinvizsgálatok. – A kaja is borzalmas. Ahhh, olyan száraz és pépes...
- Főzhetek… neked majd – suttogta Stan.
- Alig várom – Kyle elvigyorodott, majd öklébe csapva nézett már fel Stan-re. –Haver, meg kell tanítanod palacsintát sütni!
- Rendbe... V-várj. - Szemöldökei a magasba szaladtak, s kérdőn tekintett Kyle-ra. Sosem érdekelte őt a konyha művészete. - Miért pont…?
- Kenny anno nálam aludt, s még az volt a mázli, hogy annyira nem volt éhes! - Nevetett fel zavartan hisz’ idegesítette Kenny gunyoros megjegyzése. - Szóval, hogy legalább azt tudjak.
- Értem… - kacagta a fekete haloványan (bár inkább tűnt köhögésnek), majd még hozzá tette. – Le ne… égesd a konyhát!
- Azért nem vagyok ennyire rossz - morogta, ahogy sértetten fordult is el a fiútól, mégis pár pillanat múlva mar kacagva nézett rá ismételten.
- …Persze - legyintett óvatosan Stan. - Pirítós?
- Kapd be haver! –Kyle vöröslő arccal fordult már ténylegesen el a másiktól, ahogy a szenes esetekre gondolt, melyeket az egyszerű pirítós elkészítésnek következtében sütött el. - Nem mindenhez érthetek...
- Na… de ennyire...?! - tetőzte Stan az amúgy is kissé kínos témát, s megrázta a fejét.
- Utálnak a háztartási gépek, na! - Tárta szét kezeit Kyle, ahogy kissé idegesen még fel is pattant. - Ez nem az én hibám! Simán elmondok neked bármit így fejből a történelemből, de basszus a konyhai gépek az ellenségeim!
- Nézd, Kyle… - összeszedve magát igyekezte nem elnevetni magát, s eközben hellyel-közel sikeresen fenntartotta azt a tudományos hangnemet, mellyel mindig is képes volt kiborítani a vöröset. Még úgy is, hogy szakadozva, erőtlenül beszélt. – Tisztában… vagyok azzal, h…hogy létezik… tudás utáni éhség, de, khm, ezzel még…sem etetheted… majd a gyerekeid!
- Stan – Kyle hangja remegett, ahogy idegesen emelte fel öklét. - Szeretnél egy monoklit~?
- Hogyne…  még nem elég… táskásak a sz… szemeim - hangjából csak úgy sütött az irónia. Stan lassan kinyújtotta a karjait, s amilyen erősen csak tudta - mely abban az esetben elképesztően gyenge volt - odahúzta magához Kyle-t, finoman ölelve őt.
Ki meglepődve pislogott párat, ahogy arca önkénytelenül elvörösödött, mégis boldogan ölelt mar vissza ugyan ilyen finoman, ahogy beszívta a mar rég érzett illatot. - Hiányoztál... – suttogta, és tudta habár nyálasan hangzott az egész, így is igaz volt, és ha akarta se tudta volna magában tartani. Azok után nem, hogy ennyi ideig távol volt a fiútól és hogy... most már tudta mit is jelent számára.
A fekete arcára is felszökött némi pír, mikor meghallotta Kyle kijelentését. – Nekem is... - suttogta kedvesen Stan, ahogy szorított az ölelésen, mitől kissé sajogni kezdtek bekötözött sebei, de nem igazán törődött vele. - ... haver.
Kyle már az ágyra ülve ölelte tovább, mégis egy idő után lágyan kezdte annak hátát simogatni, észre sem véve magát. Olyan természetesnek hatott, ráadásképpen pedig Stan közelsége is jól esett neki. Túl jól.
Stan ajkait egy jóleső, érdes sóhaj hagyta el az érintésre. Hosszú ideje nem került testi kontaktusba egyik barátjával sem (nem mintha tűrte volna Kyle-on kívül bárki mással az ölelkezős, érzelmes dolgokat), így kifejezetten jól élvezte a zsidó fiú jelenlétét. Kyle-nak pedig eszébe se jutott, hogy visszafogja magát. Kiélvezte a pillanatot, és ha bomba robbant volna se kel fel onnan.
- Kyle... - suttogta a fiú, majd arcát barátja nyakába nyomta, s mélyen beszívta a már régóta hiányolt vanília illatot. -, nem akarlak… többször el… veszíteni.
- Én sem. - Nem habozott. Beljebb csúszva ölelte mar szorosabban át, ahogy kellemesen sóhajtott fel Stan mondatától. A fájdalmas érzés nagyobb lett, de egy pillanat töredéke alatt tűnt is el, Kyle pedig észbe kapva kezdett lazítani saját karjain, ahogy Stan kissé sípolós tüdejének hangja ismét megütötte fülét.
A zsidó fiú picit elhajolva nézett végig barátja arcán kissé gondterhelten. Nem akart érte aggódni ám hiába. A hangja, a látványa nem adott másra lehetőséget és mintha Stan csak érezte volna Kyle egyre növekvő feszültségét, úgy pillantott a zöld szemekbe, s kissé aggódó hangon szólította meg. - Mi a… gond?
- Semmi - hazudta, hisz habár érezte, baj van, ennek ellenre nem akarta terhelni vele barátját. Semmiképp. – Csak azon gondolkodtam, lehet, le kéne vágatnom a hajam.
A kék szemek elkerekedtek, s rémület költözött beléjük. - Mi?! Hn, nehogy… nagyon jó így… a hajad… Szép és, és... – Erőtlen, össze-vissza beszélése közepette arca vörösleni kezdett, melyről tudomást sem véve pislogott barátjára, ki nevetve simogatta meg a másik kezét ezzel nyugtatva őt. - Nyugi Stan, vicceltem~
- Még… mindig nem… vicces - morogta halkan, s elszégyellte magát előbbi viselkedéséért.
- Nagyon édes arcot vágtál! - nevetett fel ennek ellenére is ahogy vidáman dőlt neki a másiknak.
- Pft… te vagy… az édes - motyogta alig hallható hangon Stan, ám mikor rájött, hogy nem csak magában jegyezte meg ezt az aprócska észrevételt, kezdte átvenni Kyle hajának színét. Kyle viszont vidáman nevetett fel, mégis, egy idő után teljesen elhalt ahogy rájött, mit is csinált valójában.
Flört. Ez jutott először eszébe, ám utána igyekezte megnyugtatni magát, hogy ez szimpla barátságos beszélgetés volt. Hisz ők mindig ilyenek voltak. Szimpla barátság. Kitört belőle a nevetés –saját magán, és bugyuta gondolatain kacagott fel.
- Mi olyan… vicces? - kérdezte a fekete, ám hangja a szokásosnál halkabb és félénkebb volt.
- Semmi - felelte ő maga is halkabban, ahogy vörös arccal húzódott kissé arrébb.
Stan méregette egy darabig Kyle-t, majd elégedetlenül húzni kezdte saját száját, ezzel is utalva arra, egyszerűen nem hisz Kyle-nak.
- Tényleg semmi- szabadkozott, ahogy lassan felkelve még mindig vörös arcát masszírozta.
- Nem tudsz… hazudni.
A Broflovski fiú mély levegőt vett, majd csillapítva saját nevetőgörcsén fújta ki az oxigént. Szerette volna terelni a témát – valami teljesen másról beszélni, valami olyanról, minek még csak legkevesebb köze sincs ahhoz, mi jelenleg feje minden apró pontját kitöltötte. – Csak… elképzeltem magam kopaszon.
A fekete felhorkant.
- Két… dolog - csípte mutató-és hüvelykujja közé saját orrnyergét Stan, mialatt szemeit idegesen húzta össze. - Az első… hogy ilyen…be ne is gondolj… bele. A másik… Ne akarj… Hn, eltérni a… tárgytól; jobb szeretem…, ha egyenesen tudunk… beszélni…egymással. Vagy mi.
A vörös pedig feladva nézett ismét barátjára, majd bólintott. – Tudom, Stan. De ezt inkább máskor mondanám el. Mindenekelőtt szeretném, ha jobban lennél, és végre nem a kórházi bűzben kéne neked ilyesmiket elmondanom. Mert ez fontos.
Stan gondolkodó arcot vágva néhány pillanatig csak vakargatta saját állát, majd szomorkásan lebiggyesztette az ajkait. - Bocs, hogy… nincs jó illatom - motyogta. - Hüpp-hüpp.
- Ne izélj már - nevetett fel ennek ellenére Kyle, ahogy újból a másikhoz ülve ölelte át, majd úgy húzta közelebb. - A legkellemesebb illatod van, és bevallom, nagyon hiányzott már.
Stan Marsh nem ezt a választ várta. Talán inkább valami kedvesen hülyéskedő reakciót, vagy csak egy vállába mért ütést, de ezt abszolút nem.
- Hát... köszi - simított végig Kyle hátán.
- Ugyan - a vörös viszont nem akart többet mondani. Lassan felkelve paskolta még meg barátja vállát, ahogy az ajtó felé pillantott. - Most mennem kell, de jövök még.
- Oh - lepődött meg a fekete, majd kissé szomorkásan mosolygott rá a fiúra. – Köszönöm, hogy… bejöttél. Sokat… jelent ez nekem...
- Nekem is - mondta, majd még búcsúzóul gyorsan megölelgetve barátját indult kifelé. - Gyógyulj meg, és ha bármi van, tudod, hol keress!
- …Telefonon - döntötte oldalra a fejét Stan, ezzel is mutatni igyekezve, hogy ezt a helyet ő nem hagyhatta el.
- Igen, de amint hívsz, jövök - kacsintott még rá, majd lassan kisétálva sóhajtott fel. Nem éppen így tervezte a beszélgetést.

Talán nem is Kyle volt az, ki a leginkább meglepőnek találta beszélgetésüket, s annak kacskaringós útjait. Stan hosszú perceken keresztül révedt maga elé, mialatt jobbjával öntudatlanul megvakargatta a mellkasát fedő kötést. Idegesítette légzésének nehézkessé fajulása, s az sem segített jelenlegi állapotán, hogy hála a kis traccspartinak, még erőteljesebben érezte a mellkasát végigtépázó fájdalmat. Égett, viszketett és mart. Vajon az esetlen lövés által beléfúródott golyó helye szúrt? Vagy a Kyle által felnyitogatott, megrángatott, minden szem elől takarva tartott seb? Ő maga sem tudta igazán. Ám ahogy teltek a napok, az idő pedig sebesen repült, Stan sajnálatos módon kezdte úgy érezni, utóbbi feltevése valósult igaznak; Kyle mindennapos, kedveskedő látogatása csak olaj volt a tűzre. Iránta érzett szeretetét, s romantikus szálait egyszerűen képtelen volt eldobni magától, tekintettel jelenlegi állapotára, mellyel éppen elég volt megküzdenie. A láz is hátráltatta, mi a gyulladástól lüktető sebből érkezett. Levetkőzve magáról gátlásait bókolt minduntalan Kyle-nak, mi reményeivel ellentétesen szívesen fogadta a szép szavakat, néha még reagált is rá valamelyest. Mintha csak kifordították volna az egészet. Jobb szerette volna, ha ismételten a kegyetlen elutasítás fészkeli be magát Kyle valójába, ám akárhogy remélt, akármit is mondott, Kyle mindig képes volt valami új, valami Stan számára gyötrelmesnek ítélt dologgal előállni.  Így nem is csoda, hogy felépülése bár ezen kívül zavartalanul folyt, mégis sokkalta vontatottabbá és keservesebbé tette az állandó külső behatásoknak hála.
Félt.
Rettegett, hogy egy nap majd felébred, s ismételten az üres köd fogja ellepni agyát, mint azon a nyomorúságos éjszakán, mikor megtapasztalta, milyen is a fémesen csillogó fegyver valódi szaga.

A kórház falain belül Stan Marsh éppen a számára behozott ruhákat kapkodta fel magára, mialatt a szobában tartózkodó nővérke szóval tartotta őt. - Tényleg örülök, hogy ilyen együttműködő voltál – jelentette ki immáron sokadik alkalommal. A nő őszintén beszélt; saját kis életében történtek már tragikus végződésű dolgok, s igazán boldognak érezte magát, ha valakinek egy hangyányi kis sikere is akadt az öngyilkos kíséretek után. – Meglepően jól nézel ki. Netán a kis barátod az oka?
Stan csak pirosló orcákkal kapta fel magára cipzáras pulóverét, majd igyekezte minél magasabbra húznia kis fémdarabot. – Muszáj összeszednem magam miatta.
A nő szomorkásan bólintott, majd óvatos hangon még hozzátette. – De sose felejtsd el, hogy elsősorban magad miatt kell jobban lenned. Amíg ezt a kis tényt el nem fogadod, s másoktól várod a boldogságot, folyton vissza fogsz esni a gödörbe.
 A fekete tisztában volt azzal, mennyire igaza van az ápolójának, így ellenkezés nélkül közölte, hogy tudja, mi a feladata. - Akkor rendben van, Stanley – simogatta meg a fiú arcát a középkorú hölgy, majd lassan elrendezte az ágyat. – Vigyázz magadra, nem akarlak többet itt látni!
Stan a megkönnyebbülést viselve arcán sétált ki a kórházból, karjai közt az orvosi papírjaival, s a buszmegálló felé indult. Senkinek sem szólt arról, hogy egy egész nappal hamarabb hazaengedik őt. Meglepetést akart szerezni szüleinek, s barátainak is miután olyan csúnyán cserbenhagyta őket a minap.
 
Ezalatt Cartman szintén négy fal között ücsörgött, bár ő a saját szobájában töltötte ezt a két és fél hetet. Képtelen volt elhagyni a helyet - bűntudat fertőzte meg agyát, mitől szörnyen kezdte érezni magát. Még a Sajtos Pufi is bontatlanul árválkodott asztalán. Édesanyja aggódóan járkált be hozzá, s meglepődve tapasztalta, hogy a fia életében először kedvesen, sőt, kissé bűnbánóan beszél vele. "Nem így akartam", ez az egy gondolat járt a túlsúlyos srác fejében. "Hogy élhette túl...?"

Méreg. Ez volt az első, amire gondolt és talán nem is az utolsó, ahogy elsétált ki tudja hányadszorra Eric Cartman háza előtt. Kyle idegesen, gyöngyöző homlokkal bámult meg rajta mindent, s keze akárhányszor megrándult, úgy rejtette el őket. Persze, tudta, nem sokáig képes majd magát vissza fogni. Mert meg akarta tenni, mielőtt elmenne majd Stan-hez érzéseit kiteríteni, ám úgy is akarta intézni, hogy ne legyen belőle balhé... legalább is, ne akkora. Hisz’ a feketét hamarosan kiengedik. Most már csak ez a három dolog volt. Stan, annak szülei és Cartman. Ma pedig elakarja intézni mindet...
Telefonját szinte kicsapta a zsebéből, majd Kenny számát kikeresve kezdte is megcsörgetni, ahogy elindult felé, ám hamar rájött, semmi nem biztosítja, hogy a szőke otthon töltötte a napot.
- Mondjad - szólt bele a szőke fáradt hangon, miután már hatodik alkalommal is kicsöngött a telefon.
- El tudnál velem jönni Cartman-hez? – kérdezte Kyle, ahogy szusszanva simított végig homlokán.
- Hogyne - motyogta a fiú, majd kisebb hezitálás után folytatta. - Most keltem föl, ide tudnál jönni?
- Megyek - jött is a válasz, ahogy mar sietősen indult is tovább a McCormick birtok felé, majd amint odaért, hátul átbucskázva kopogott be Kenny ablakán.
Hirtelen egy szőke, kissé bozontos haj bukkant fel az ablak mögül. Miután kezeivel óvatosan felnyitotta az üveget, rögvest ki is mászott rajta. - Csá, haver - köszöntötte barátját, míg gyorsan leporolta a szokásostól eltérő fekete kapucnis fölsőjét.
- Hey - biccentett felé, majd nem is várva indult meg Cartman háza felé.
- Szóval – Kenny szemeit dörzsölgetve követte Kyle-t, majd ásított, mielőtt folytatta volna a mondatot -, ma szétvered?
- Igen, de szerintem némi köd lesz rajtam, szóval ha esetleg úgy érzed, túlfeszítem a húrt, állíts meg - kérlelte, mégis már ökléhez simítva ropogtatta meg ujjait.
- Úgy lesz - vágta zsebre kezeit Kenny. - Viszont már kijár neki egy erős kis verés, szóval azért annyira nem foglak visszatartani.
- Bízom benned - mosolygott rá, ám nem is mondott többet. Csendben haladtak egymás mellett és míg Kyle bosszúján dolgozott úgy Kenny igyekezte kivágni magát a félálomból, míg végül el nem értek a barna kis rezidenciájához, hova Kyle csöngetett be.
Kisvártatva egy barna hajú, meggyötört arcú nő nyitott ajtót. - Szervusztok fiúk - köszöntötte őket kedves hangon, mialatt kontyba felfogott haját igazgatta.
- Eric-et keressük, beszélnünk kell vele. - Kenny kertelés nélkül előállt szándékukkal, melytől a nőnek kissé elhalványult eddig élesen látszódó mosolya.
- Gondolom, okkal... A szobájában van. Menjetek csak.
S ezzel beengedte a két fiút, majd becsukva utánuk az ajtót ment vissza a konyhába, hogy valami ebédet készítsen.
Kyle mar sötét tekintettel indult felfelé. Testet már most elöntötte az idegesség, és a reszkető düh, mi idáig oly’ szépen lappangott benne. Amint a már szokásos szobához sétált, be is nyitott, s úgy kellett türtőztetnie magát, hogy ne tépje le Eric fejet.
Cartman nem tisztelte meg barátait azzal, hogy megforduljon; pusztán ült a székében, háttal nekik, s bámult kifelé az ablakon. - Számítottam rád, Kyle - jegyezte meg mélázva. Kenny kissé megbántva hümmögött egyet, miután összefonta karjait. - Én is itt vagyok - húzta száját a szőke.
- Miattad volt – közölte Kyle, ahogy beljebb lépve csukta be ajtót lábával. - Ha Te nem vagy, nem történt volna meg.
- Ugyan már, Kyle - fordult végre meg a kövérkés fiú, s lassan széttárta karjait. - Te is tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy a kis depis barátod előbb vagy utóbb mindenképpen megtette volna. Legalább... - hangja elhalkult, s mintha nem lett volna biztos magában egy pillanatra. Bár amilyen gyorsan jött, olyan hamar múlt az érzés. - Legalább együtt lehetett volna a köcsög kutyuskájával! Vau-vau! - Kenny felszisszent; talán ezzel a mondattal került Cartman még közelebb a vesztéhez.
Ami pedig találat volt. Hisz Kyle tudta, talán ő egyedül mennyit is jelentett Stannek - Sparky.
Alig lehetett látni, ám ezek már rég nem a kiskori veszekedések voltak. Kyle hirtelen ugrott, és a székben levőnek rögtön a torkát kapta el. Érezte, ahogy az ádámcsutka nyomja ujjait, s azt is, ahogy balja a lendület hatására a zsíros pofába csattan. Talán valami reccsenésre is meg mert volna esküdni. A csont megadóan reccsent ökle alatt, mitől az elégedettség szinte rögtön betöltötte a Kyle testét. - Te fasz... - nem volt hangos, ahogy ujjaival közelebb rántotta nyakánál fogva az ellenkező duci fiút. - Nem tudod milyen érzés. De nem baj. Lásd, milyen rendes vagyok, megmutatom! - Keze pedig most hasába fúródott.
"Ez még kijár neki..." Kenny ezzel a gondolattal lépett beljebb, majd becsukta maga mögött az ajtót, hogy a kövér srác hangos vinnyogása ne szűrődjön ki. Bár tudta, Liane nem hatódna meg kisfia segélykiáltásaitól (a nő mindig úgy tettette, mintha nem látja a dolgokat), mégis biztosra akart menni. - Hagyd m-már - nyöszögte Cartman, ahogy kezeivel megragadta a zsidó fiú csuklóját, s erővel kifordította. Eric nem volt gyenge srác; testsúlyánál fogva egy masszívabb, helyét könnyen megálló fiúnak volt mondható, mi részben igaznak bizonyult. - Te mocskos zsidó! -  A barna minden erejét összegyűjtve lökte hátra Kyle-t, majd hangos puffanással vetődött rá. Testével könnyen tartotta lent a földön, s kihasználva a vörös hajú kizökkentségét, Cartman egy jó nagyot behúzott neki, mitől Kyle orra vére is lassan megeredt. A hatás nem maradt el; Kyle hangosan felmordult, Eric pedig fellelkesülve az alulmaradt tekintetén, felrántotta Kyle-t a földről, s nekilökte a falnak. Sietősen megragadta kerekekkel ellátott székét, majd saját feje fölé emelve gyűjtött lendületet. Erre persze már a szőke sem volt rest. - Na jó, elég legyen! - mordult rájuk, ám hiába.
Kyle mit sem törődve a fájdalommal lépett előre, majd bele térdelt Eric golyóiba, s kihasználva annak fájdalmas meglepettséget, erőteljesen lefejelve lökte hátrébb a széket, mi robajos puffanással ért földet. Eric egyensúlya semmissé foszlott, mit a zsidó fiú könnyűszerrel kihasznált; újfent rávetette magát Cartman-re, s ugyan együtt estek a székre, hamar feltápászkodva kezdett a kövér fiú testének egyenletes rugdosásába.
- Kyle! - förmedt rá Kenny, majd megragadta a srác karját, de az hajthatatlan volt; tovább rugdalta Eric-et, ki egy óvatlan pillanatban kezeivel szorításba fogta a fiú bokáját, s oldalra gurulva rántotta maga után. A vörös hajú ennek következtében seggre esett, mit Cartman kihasználva ugrott rá, ám most a zöld sapkát letépve a zsidó fiúról kezdte húzni nagy erőkkel a haját, mialatt megharapta az arca felé nyúló kezet. - Na most volt ebből elég! - Kenny hangja mély és ellenkezést nem tűrő volt; először Cartman-t fejtette le a vörösről egy gyors mozdulattal, majd Kyle kezeit fogta le, s morogva rájuk förmedt. - Ez a gyerekes tépelődés kurvára nem megoldás, szóval vagy most befejezitek, vagy pedig mind a kettőtöket úgy szétverlek, hogy szarni sem fogtok tudni, az tuti!
Kyle lihegve ernyedt el, ahogy még ekkor is idegesen nézett a dagadtra. Orrából csöpögött a vér, kezén a fognyom csak úgy lüktetett, mégis a fájdalom tompa érzésként hatott. - Ha... Ha csak még egyszer... - nyögte idegesen szuszogva - meg látlak Stan mellett, senki nem fog megállítani! Megöllek! - kiabálta, és hangjában a harag csilingelt, ám ami még meglepő volt, az a tiszta őszinteség volt. Mert képes lett volna rá, és ezt Ő maga is jól tudta.
Cartman-ből kitört a kárörömmel átitatott nevetés. Hangjában érződött, hogy hisz Kyle szavaiban, de az is, mennyire nem érdekli. - Nem kell ott lennem, hogy újból megtörjön - lihegte fölényesen. - hiszen melletted sem volt már ép! Jó hatással vagytok egymásra, buzuljatok-
- Kuss - sziszegte a szőke, s tekintete csak úgy szórta a gyűlölettel és megvetéssel teli szikrákat. Mikor látta, hogy a duci fiú végre befogja a száját, visszafordult Kyle-hoz, s a földről felszedett sapkáját ráhúzta a vörös hajtömegre. - Menjünk. - Azzal felállt, s húzta magával Kyle-t, ám még mielőtt kilépett volna, Cartman felé köpött. A vörös habár kifelé bukdácsolt, idegesen csikorgatta meg fogait. - Ha tehetném kitépnem a hangszálait... - suttogta komolyan.
- Te is abbahagyhatnád - vett elő egy papírzsepit a pulóverzsebből Kenny, majd átnyújtotta a vérző orrú fiúnak. - Felidegesítettetek. Nagy faszok vagytok.
- Kösz... - morogta, mégis befogta a száját, s nem szólt többet. Hálás volt a szőkének azért, mert itt volt, így csupán csendben orrához nyomva a zsebkendőt nézett maga elé, ahogy a házat is elhagyták minden különösebb gond nélkül.
- És most? – Kenny hangja már lényegesen nyugodtabb volt, mint néhány perccel ezelőtt.
- Megpróbálom magam összeszedni és elmegyek Stan-hez. Mondanom kell neki valamit, és a szüleinek is - sóhajtotta, ahogy már barátságosabban paskolta meg a nagyobb vállait. – Köszi, hogy elkísértél.
- Nincs mit, de legközelebb én foglak megverni téged - vigyorogta. - Nem akarsz előbb bemenni egy mosdóba? Eléggé szarul nézel ki így véres arccal.
- Hazamegyek, és esélyed sem lenne! - vigyorgott ugyancsak vissza rá Kyle, ahogy útjába már saját lakásukat vette.
- Rendben – bólintotta Kenny. - Kísérjelek el Stan-hez is, vagy onnantól megleszel egyedül is? Csak mert még van egy kis időm meló előtt - sóhajtotta, mialatt belegondolt, hogy hamarosan vissza kell mennie a bárba, ellenben sajnos munkaügyben.
- Nem - rázta meg fejét -, megleszek. Menj azt pihenj, így is gondolom kitérő voltam a mai napodban.
- Megfosztottál plusz egy óra alvástól a többi kilenc mellett - meresztgette a szemeit Kenny, majd végül vigyorogva köszönt el a vöröstől. Ám mielőtt hazaindult volna, még átadott neki egy kis borítékot, melyre Stan neve volt írva, majd dolgát végezve otthona felé vette az irányt.
Kyle némán nézte meg a borítékot, mégis végül zsebébe süllyesztve azt futott egészen hazáig. Egy gond letudva. Maradt kettő.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2015.10.29. 21:58 Noeeemi Már az előző fejezetnél megöltem volna Cartmant de ez így olyan jó volt ^-^ egyszerűen imádlak titeket mindig megleptek :3