Stan felnézett, mikor valami tompa zajjal ért az asztalnak. Kyle volt, amint éppen letette elé a kívánt kávét.  - Kösz - vette két keze közé az italt, s nagyon lassan, ügyelve annak forróságára, belekortyolt. Mikor már nem égette a fiú torkát a kávé melegsége, egyben lehúzta a sötét italt, s jólesően kiengedte a levegőt magából. Bár tudta, a kávé nem segít sokat éberségén, mégis némi nyugodtság érzetet kölcsönzött neki pár percre.
Kyle nem volt ilyen gyors. Húzta tovább az időt, ám szólni nem bírt. Nem tudta, mit mondhatna barátjának még ekkor sem.
- Kyle - szólalt meg Stan halk, de magabiztos hangon, ahogy körmeivel kocogtatta a kávés csészét.
- Tessék? - mosolygott a vörös, ahogy rápillantott barátjára mégis közbe már belekortyolt saját csokijába.
Stan néhány másodperc erejéig végigmérte Kyle arcát, majd félmosolyra húzta száját. - Rejtegetsz valamit előlem?
- Igen - bólintott amaz -, hazudni neked úgy se lehet, Te is tudod.
- Sejtettem - húzta végig mutatóujját a csésze peremén néhányszor. - Megkérdezhetem, hogy mit?
- Nem - vont vállat Kyle, ahogy átnyúlva az asztalon paskolta meg barátja kezét. - Nagyon kínos nekem...
- Így még kíváncsibbá teszel!
- Tudom, de csak túléled - nevetett fel a vörös, majd újabb korttyal nyugtázva válaszát nézett végig barátján, főleg annak tekintetén. Stan viszonozta a pillantását, ám nem sokáig bírta. Fáradt tekintete néhány másodperc töredéke alatt lecsúszott Kyle-ról, s szemeit behunyva ült egy darabig, halántékát masszírozva. Arcán látszott a kimerültség és fájdalom furcsa, mégis aggodalmat kiváltó egyvelege. A zöld szemekben pedig ugyan ez kezdett csillogni. Az a mérhetetlen távolság, ami köztük lett csak rosszabbá tette a dolgot, mégis most lehajtva fejét szusszanva kapta inkább el pillantását. Nem akarta látni... és valahol mélyen tudta milyen gyáva is ez miatt.
- Szerintem - kezdte Stan, majd immáron nyitott szemekkel figyelni kezdte a vörös hajút. - hazamegyek és megpróbálok aludni. Vagy valami.
Tudta, a több mint 48 óra alvás nélkül kezdte megviselni szervezetét, de ettől csak fokozódott idegessége, mely' ébren tartotta.
- Hazakísérlek - vágta rá Kyle es hangjában ellentmondást nem tűrő kis hang hallatszódott.
- Ah, de... - kezdte volna a fekete, viszont tudta, ha Kyle eldönt valamit, akkor azt meg is valósítja. Így csak beletörődően bólintott egyet.
- Küldök egy üzenetet Anyámnak és mehetünk - mondta még ám mobilján az üzenet viszont a szőkének ment kit tájékoztatott Stan hazamenésének tervéről, mire viszonzásul egy "Rendben, ennél tökéletesebb úgysem lesz…" választ kapott. Stan csak csendesen figyelte, ahogy Kyle itt-ott mosolyogva küldözgette üzeneteit.
- Nem sokat alszol mostanság? - kérdezte végül Kyle, ahogy telefonját is elrakta.
- Szerda óta semmit - válaszolta a fiú, majd felállt a székből. Péntek volt.
- Basszus... - morogta Kyle és fejében szinte már körvonalazódott a terv, hogy talán nem is kéne hazavinni barátját - Nem bírsz?
- Nem - tolta be a széket maga után Stan. - Ettől a szaros gyógyszertől.
- Akkor azt hiszem, nem fogsz sokat pihenni... - morogta, ahogy el is indult kifele.
- Tessék? - Stan ugyan követte Kyle-t, előbbi kijelentésére egy pillanatra megállt.
- Csak menjünk - ragadta meg kezét, ahogy húzni kezdte kifele a buszmegállóhoz.
Robogva törtek ki a meleg tömött közegből és Kyle csupán ekkor engedte el barátja kezét, kivel a buszmegállóig nem is szóltak egymáshoz. A kínos csend hamar beállt köztük és egyikük sem tudta megszakítani, még buszút közben sem. Ahogy leszálltak, Kyle már rég bánta, hogy nem mondta el Stannek az igazságot, de már mindegy volt. Ahogy beértek a másik háza elé, megállva engedte is előre Stan-t.
- Te is jössz...? - furcsállva barátja feszült hangulatát, Stan megengedett magának egy aggódó pillantást Kyle felé, s szemeivel őt kezdte pásztázni.
- Igen... - bólintott mégis csak ismét lökött rajta egyet.
- O-oké - összehúzva szemöldökét lépett be a házba, majd furcsállva a túlzott csendet és sötétséget lépett közelebb a villanykapcsolóhoz. Hallotta, amint cipője alatt valami megreccsent, s mivel kíváncsi volt a hang forrására, megnyomta a kapcsolót. - Boldog Születésnapot, Stan! - kiáltotta egy emberként a nappaliban összegyűlt tömeg. Mindenki ott volt; Stan családja (még Shelley és a Papi is), Kenny, Butters, Jimmy, Craig, Clyde, Bebe, Tweek... sőt, még Cartman is. Ugyan az utóbbi csak a sarokban gubbasztva simogatta Cicust, egy furcsa mosoly ült ki husis arcára. Stan teljesen ledöbbent. Hetek óta ez volt az első alkalom, hogy valami igazán meglepte, sőt, fel is vidította minimálisan. Az a sok ember mind azért volt itt, hogy kifejezzék boldogságuk Stan léte felett. Kedves gesztusnak vélte, s a kisebb sokktól melyet átélt, képtelen volt megszólalni - csak balját lassan az arcához emelve rejtette el félig a tűzvörössé vált orcákat, a halvány kis mosolyával egyetemben.
- Boldog szülinapot Stan - paskolta meg barátja vállat Kyle ahogy elsétált mellette.
- Köszi... - pillantott a srácra, majd végignézett az embereken.  - Köszönöm szépen.
Mindannyian átadták ajándékukat a fiúnak; egyik sem volt kifejezetten nagy ajándék, de Stanley úgy érezte, hogy már az is sok volt. Sharon és Shelley egyaránt képtelenek voltak kiengedni ölelésükből a feketét, mi eléggé komikusan hatott; mind a ketten minimum egy fejjel - ha nem többel - alacsonyabbak voltak Stan-nél, s úgy beszéltek vele, mintha ismét kisbaba lenne.
 - Jaj, olyan nagyfiú vagy már - sóhajtotta Sharon, mire Shelley egyetértően bólintott.
 - Egy nagy pöcs - kuncogta a lány. Randy pedig boldogan kattintgatta a fényképeket, bár néha egy-egy szitokszó elhagyta száját a rosszul elsült képek miatt.
 - Stan~ - Butters vígan libbent a feketéhez, majd egy díszes csomagot nyomott annak kezei közé - ezt neked csináltam~
- Oh - vette át a kis csomagot, melynek dobozán különböző, Butters által készített színes rajzocskák szerepeltek.
- Bontsd már ki! - ujjongott a fiú míg a legtöbb meghívott szétszéledve kezdtek neki az ivászatnak vagy folytattak a beszélgetést, amit félbe hagytak. Még Kyle is beleveszett az ivos tömegbe, ahogy felkapott egy kisebb poharat.
Stan engedelmeskedve Butters furcsán örömittas kijelentésének gyorsan lefejtette a papírt, mely a csomagot tartotta takarásban. Egy fekete póló bukkant fel belőle, ám a rajta lévő szöveg rózsaszínnel volt felpingálva, s a "Hard life" feliratból állt, telis-tele csillammal. - Én csináltam! - Közölte nagy büszkén, ahogy várakozóan figyelte barátjának reakcióját.
- Butters... - nézegette a pólót tágra nyílt szemekkel Stan, majd mosolyra rándult a szája. - Őszinte leszek. Ez kurva jó lett.
- Komolyan?! - Butters arca felcsillant, ahogy könnybe lábadt a szeme ám amint mondott volna bármi mást Craig odalépve lökte félre, majd Stan kezei közé egy egész pakk dohányt pakolt be. - Szívd egészséggel, Marsh. Mondták, hogy a vaníliás a te ízed - csapott vállára am ezután már ment is tovább a remegő fiúhoz.
- Kösz - nézett a kék sapkás után Stan, ahogy szemügyre vette a tucatnyi dohányt. Örült neki, már készletei úgyis kifogyóban voltak. Az viszont felötlött benne, hogy vajon Craig honnan szerezte a vanília illat iránti imádatát. Ám erre már nem kapott választ, hisz a tömeg lassacskán egyre jobban elözönlötte a fiút a jókívánságokkal és a tömérdek ajándékkal. Ellenben ez is hamar elcsitult, s már mindenki piálni és szórakozni kezdett nem, is foglalkozva a szülinapos feketével.
Ahogy Stan letelepedett Kyle mellé, kissé féltékenynek érezte magát; mindenki döntötte magába Stan tiszteletére az alkoholt, viszont maga az ünnepelt hozzá sem nyúlhatott az italhoz. Mély sóhajjal ki is fejezte vágyódását, mire Kenny csak kurtán felnevetett.
 - Haver, komolyan sajnállak - csuklotta Kenny. -, de nem várhattam el mindenkitől, hogy böjtöljön együttérzés gyanánt.
 - És éppen ezért te sem tudtál elvonatkoztatni az alkoholtól - jegyezte meg csípősen Stan, mire Kenny még inkább nevetni kezdett.
 - Ott a pont!
 - Nagy kaland - felelte Kyle, ugyancsak nevetve, hisz már benne is volt már egy két pohár, ám még nem annyira tett be neki, mégis, barátjának dőlve mosolygott előre elégedetten.
Stan kissé megborzongott Kyle hirtelen közelségétől, de csak tovább iszogatta a kóláját, s élvezte, hogy a hihetetlen mennyiségű cukor kezdi kissé visszalehelni belé az életet.
A vörös egyre jobban iszogatott, ám ahogy ivott úgy húzódott közelebb barátjához, hisz annak hiánya és az alkohol is csak rátett; nem bírta ki, s jól esett neki az, hogy végre ott van mellette – nagyon-nagyon közel.
Stan ezzel ellentétben egyre kényelmetlenebbnek találta Kyle közelségét. Szerette a fiút, s pont ez volt a probléma; a testéből áradó melegségtől Stan gyomra összeszorult, s érezte, hogy hegesedő sebe lassan kezd felszakadni. Az elutasítás ott lebegett fölötte, s ahogy rápillantott Kyle-ra, a negatív érzelmek csak úgy elözönlötték. A Broflovski fiú halkan szusszanva, kábán nézett előre, így nem is vette észre, ahogy szó szerint már kissé belebújt a másikhoz.
A nagy nevetgélések közepette Kenny felfigyelt Stan kényelmetlenségére. Látta a fiún, hogy valami nincsen rendben, így felhúzott szemöldökkel biccentett felé, mire Stan semlegesen megrázta a fejét. Kyle pedig ugyancsak felnézett mégis kissé féltékenyen ránézve a szőkére karolt bele a feketébe, majd lágyan húzta fel. - Stan Gyere kicsit velem... - morogta, ahogy lágyan ölelve próbálta húzni felfelé, kinek habár nem fűlött a foga ehhez, mégis követte Kyle-t, ki bukdácsolva ráncigálta el a kis csoporttól.
- Örülök neki hogy jól érzed magad - Húzta be az ünnepeltet a konyhába Kyle, hol a hűtőbe nyúlva kezdett keresgélni - Nagyon jó látni, hogy boldog vagy.
- Sikerült meglepnetek - somolyogta Stan, figyelemmel kísérve Kyle minden mozdulatát, ki elővéve egy szelet süteményt, amit talált, kezdett eszegetni.
- De olyan jó! Alig láttalak és most tök boldog vagy... vagy valami olyasmi.
Stan a konyhapultnak támaszkodva figyelte tovább barátját, amint az felfalta a kezében lévő süteményt. - Tényleg jól érzem magam.
- Nélkülem is, gondolom.
- Mi? - A fekete értetlenül figyelte Kyle-t, ahogy a fiú éppen becsukta a hűtőajtót. - Miről beszélsz?
Kyle lenézve már üres tányérjára gondolkodott el. Minden, amit eddig magában tartott és elzárt az alkohol úgy nyitott meg akár valami csapott. - Hát... mert visszautasítottalak, most már nem számítok neked. Nekem sokat jelent meg én… úgy lennek veled, de gondolom neked ez rossz.
- Ez nevetséges - jelentette ki komoran Stan. - Persze, hogy számítasz nekem...
- Akkor miért kerülsz? - lépett közelebb, ahogy lassan át is ölelve bújt a feketéhez, ki viszont nem ölelt vissza; megmerevedve állt, s baljával finoman megérintette Kyle hátát. - Ezt ne... - markolt bele a fiú pólójába.
Kyle megrezzenve lépett hátra, majd hitetlenkedve nézett Stan-re. - Szóval... Ezt már sose...
- Nézd, Kyle - kezdte a magasabbik, majd idegesen beletúrt ébenfekete hajába. - Azt nem mondom, hogy sosem, de jelenleg nem megy nekem. Idővel talán, viszont... most még így is fáj. Sajnálom.
- Persze... - felelte idegesen Kyle, ahogy a fiúra pillantott - Neked már kurvára nem számít, mert én nem érzek úgy... Miattam lettél ilyen.
Stan nem válaszolt. Tudta, hogy az amit Kyle mondott, nem áll messze az igazságtól; a benne lappangó betegségnek már csak löket kellett ahhoz, hogy a felszínre kerüljön, s ezt Kyle-al való barátságuk apró darabokra hullása tette meg.
- Utáltam, mert... mert sosem számíthattál rám régen... most pedig akartam... jót akartam veled tenni, megmutatni, hogy rám mindig számíthatsz. De én nem tehetek róla, hogy te így érzel! Mégis én is szívok... mert most már nem akarsz velem lenni, már nem számítok neked úgy, ahogy akkor... – A vörös csak mondta és mondta. Minden kibukott belőle, hisz nem csak Stan szenvedett. Kyle-nak ugyan úgy hiányzott. Eddig tartotta magát, de jelenleg szinte mindegynek számított. Már nem bírta.
- Kyle... - A fiú próbált közbeszólni, de Kyle egyszerűen egyre jobban belelovalta magát a mondandójába, mitől a fekete pedig iszonyúan idegessé vált. Az eddig visszatartott mérge hirtelen a felszínre tört; bármennyire nem akart pont most, pont ma veszekedni Kyle-al, hangját megemelve rivallt rá a vörösre. - Hagyd abba! Azt sem tudod, miről beszélsz! Én csak egy kis nyomorult időt kértem tőled, hogy összeszedjem magam! Fogalmad sincs, hogy milyen úgy egy ember mellett akár csak létezni is, hogy iszonyúan szerelmes vagy belé, de ő meg maximum egy barátként gondol rád, s ennek ellenére úgy közeledik feléd, mintha akarna valamit... Egyszerűen felfordul a gyomrom attól, ha hozzám érsz, érted?! Mert fáj, hogy... hogy Neked olyan kibaszottul nem jelent semmit.
- Te nem érted! - kiabált vissza Kyle, ahogy megremegett a dühtől, kezeit pedig idegesen verte barátja mellkasába, ahogy szomorúan nézett rá - időt... Időt kérsz, bazdmeg! Látod mit tettél magaddal... STAN! Alig látni téged már a suliban, nem mozdultál ki, es állandóan azokat a szaros gyógyszereket nyeled! Kurva jó nézni, hogy én miattam van ez…
- Nem teljesen miattad... - hangja halkabbá vált, s némi fájdalom vegyült el benne. - Igaz, hogy van közöd hozzá, de mindenről csak én tehetek. Nem vagyok elég erős.
- Stan... ne szépítsd! - sziszegte, ahogy ismételten megbökte barátját - Jó volt. Élvezted és én sem voltam olyan elutasító! Azt mondtam még nem, de te inkább eltolsz és annyiban hagyod az egészet! Akkor most mondd meg... Mennyi idő? Mennyi időre van szükséged, ha?! Mennyi kell, hogy jól érezd magad?! - lépett hátra, ahogy már kissé fájdalmasan nézett a feketére - Mennyi idő kell még, hogy a gyógyszer teljesen leépítsen?!
- Ahhoz van szükségem időre - kezdte, bár már úgy érezte, teljesen szükségtelen magyarázkodnia. -, hogy újból elfogadjam, egyoldalú a dolog. De leszarom. Hagyjuk.
- Rendben... hagyjuk - válaszolta már a vörös is, ahogy arca egy pillanat alatt vált sötétté, és semmilyenné. Dühös volt, és most telt be a pohár. Ő nem tudott várni, vagy ha igen, akkor azt úgy, ha a fiú tényleg de tényleg garantálni tudná, idővel jobban lesz. Ám nem volt hülye. Sosem volt az - Akkor mindegy. Maradj egy csökönyös seggfej. - Csupán ennyit mondott még, ahogy megfordulva indult kifelé.
Stan kábán bámult maga elé, s az összes eddig magába fojtott rossz érzés utat tört magának. A nap folyamán már sokadjára hányingere támadt, s tarkójába erős, lüktető fájdalom nyilallt; egyvelegüktől Stan térdei megremegtek, s muszáj volt megkapaszkodnia a pultban. Mikor már úgy érezte, lábai elbírják teljes súlyát, előkapta telefonját, s egy SMS írásába kezdett.
Eközben Kyle már könnyeivel küszködve sétált kifelé és habár hallotta, többen is utána szólnak, kivágodva a friss levegőre sóhajtott fel. Nem fog sírni. Megígérve magának törölte meg arcát, majd indult hazafelé. - Nem érdekel... nem fog érdekelni... - suttogta, és akármennyire ezt gondolta, tudta nincs így, és nagyon-nagyon nem lesz így. El kell majd foglalnia az agyát, hogy ne gondoljon a fiúra... Egyáltalán ne.
Eközben Kenny kíváncsian pillantott a mobiljára; Üzenete érkezett, méghozzá Stan-től. Ez állt benne: "Haver, nem érzem jól magam... Megtennétek, hogy hazamentek?" Furcsállta a fiú kérését, de tiszteletben is tartotta, így lassacskán hazatessékelt mindenkit. Sejtette, hogy Kyle-lal való beszélgetésük lehetett rosszullétének az oka. Hisz’ látta, amint Kyle könnyes szemekkel viharzott ki.

 - Gyere közelebb, Stanley – a mézesmázos, mégis kissé pösze hangtól Stan-nek végigborsódzott a háta. Nem volt túl sok kedve pont Cartman társaságához, de kíváncsi volt, vajon kérésével miért tett ellentétesen a hájas. – Úgy-úgy – mosolyogta a fiú, látva Stan kissé bátortalan lépéseit. Végigsimított az ölében fekvő orosz kék macskán, ki csak elégedett dorombolást hallatott.
 - Mit akarsz?
 - Na de Stanley, mi ez a durva hangnem? – hüledezett Eric, ám szokásos vigyora még mindig ott díszelgett az arcán.
 - Ne hívj így… - sziszegte a fiú, majd mikor közvetlenül a fotelben terpeszkedő elé ért, újból nekiszegezte előbb már elhangzott kérdését, bár sokkal ingerültebben.
 - Nyugi van – Cartman jobbjával intett egy aprót, majd visszatért a macska simogatásához. – Nem akarom, hogy megint nekem ess. Csak beszélgetni szeretnék veled.
Beszélgetni? Pont ő? Stan nem hitt a fülének – Cartman mindig is kerülte őt, ha társalgásról volt szó, inkább Butters és Kenny társaságát kereste. Stan-t túlzottan is puhánynak találta, ráadásul őt képtelen volt manipulálni. - Ne vágj már ilyen hülye fejet, komolyan beszélek! – rivallt rá a barna, majd megköszörülve torkát ismét elővette a mézesmadzagot. – Feltűnt, hogy ma este – szokásodtól eltérően – semmit sem ittál. Sőt, már egy ideje kihagyod az alkohol tartalmú italokat. Vajon mi lehet a háttérben? – Mivel a fekete csak értetlenül figyelte Eric-et, a kövér fiú egy mély sóhaj közepette folytatta. – Csak nem gyógyszert szedsz, Stan? Ó, szóval igen. Had találjam ki: antidepresszánsok? Prozac és barátai?
A fiatalabbik Marsh csak hallgatott; sosem beszélt három barátján kívül másnak erről, így rendellenesnek találta azt, hogy Cartman rögtön ráhibázott. Ráadásul még azt is sikeresen eltalálta, pontosan mit szed.
 - Most azon tűnődhetsz, vajon honnan is tudom én… Mi sem egyszerűbb ennél, Stanley! – Erőteljesen nyomta ujjait Cicusba, ki ettől morgósan felnyivákolt, ám mikor Cartman bocsánatkérőn simizte puhán a bundáját, visszadorombolta magát kényelmi állapotba. – Szerény személyem is Prozac-on élt egy darabig. Bár tudom, ez meglepő lehet a számodra, de hasonló problémákkal küszködtem, mint Te. Jó, nem voltam egy kis bu… - itt megakadt, majd elharapva a szót folytatta. - … mármint nem mutattam a búmat kifelé. Csak Cicus és az anyám tudott róla.
 - És ezt most miért is mondod el nekem? – Stan meglepve döntötte oldalra a fejét, s úgy figyelte tovább Cartman-t, ki egy halk kuncogást hallatott.
 -Tudom, milyen érzés az, mikor senki sem ért meg – fennhangon beszélt, s hozzá kezeivel igyekezett még erőteljesebbé tenni amúgy is színes artikulációját. – Tudom, mekkora fájdalommal jár egyáltalán felkelni… Egyáltalán arra ébredni, hogy élsz. Én megértelek, haver.
Stan elmélyedve gondolataiban túrt bele fekete, kissé kócos hajába; Mi baj lehet belőle? Végül, néhány perces csend után így szólt: - Hát… rendben. Beszélgessünk.


Kyle egy óra múlva bukdácsolt csak haza. Az alkohol addigra már kiment belőle és a legtöbb érzelmét is maga mögött hagyta. Üres tekintettel nézett maga elé, ahogy házának bejárati ajtójánál megállva bámulta a fapadlót. Az este, akár egy film pörgött le szemei előtt, mégis hihetetlennek hatott az egész. Kellemetlennek, hisz ha úgy vehette és pedig úgy volt, elvesztette legjobb barátját. - Elbasztam... - suttogta, ahogy feje koppant a falapon.
 - Broflovski?
Mély rezzenéstelen hang, és a vörös szinte rögtön tudta ki az. Ahogy hátra nézett, egyenesen volt osztálytársa kékes íriszeibe bámulhatott. Craig délcegen, lenéző pillantással mérte végig barátját, míg egyik kezében Tweek-et fogta, ki remegve és kissé boldogan lóbált egy nem éppen olcsó vodkás üveget. A fekete többször és végigmérte őt, majd egyszerűen elengedve a szőkét ültette le a padkára, majd nem is várva sétált oda hozzá. Kyle nem igazán tudta, mitévő legyen, menekülni kár lett volna, főleg mert saját háza előtt állt, mégis ahogy a fiú közeledett úgy érezte, valami rosszabb lesz mindennél. A fekete olyan közel került hozzá, hogy szinte csak egy lépés választotta el őket. Lassan nézett rajta végig zöld íriszeivel és csupán egyvalami ugrott be neki. A cigaretta szag amit a ruhája ontott és keveredett parfümjével olyan más volt. Nem volt jó... nem volt olyan jó mint Stan-é. Arca rögtön vörösre váltott már attól is, ahogy belegondolt, mégis ez is hamar elmúlt mikor a Tucker srác közelebb hajolva szívta be az Ő illatát. - Mi a fasz haver?! - lökte is el rögtön, mégis Craig mintha nem is tett volna semmit fordult meg, majd saját kis barátja mellé állva kapta kezei közé. - Vanília. - morogta elégedetten, ahogy vigyorogva orra alatt, simított végig a szőke tincseken, mitől Tweek elégedetten szusszant fel - Tudtam, hogy jó döntés volt. Kár, hogy elbasztátok. Kyle sose hallott még ilyet, mégis a méreg és az idegesség ismét elöntötte, ahogy a fiú kimondta. Nem tudta mire gondolt az elejével, ám azt tudta a végét mire célozta. - Kurvára nincs közöd hozzá Craig! - kiabált a fiú után, ki ellenben középső ujjával jutalmazta a hangos késői ordítást, majd mikor eltűntek a látóhatáron, Kyle csupán akkor volt képes végül duzzogva belépni saját kis házukba.
Másnap Kyle nagyobb fejfájások között kelt. Telefonját, de még az e-mailjeit se nézte meg. Nem akarta, semmit nem akart a tegnapból megtudni még véletlenül sem így pizsamában levánszorogva, kezdett magának csinálni reggelit.
- Jó reggelt - köszöntötte őt öccse, Ike, ki a pizsamájába ücsörgött az asztalnál. Előtte egy nagy tál zabpehely volt, melybe folyamatosan öntötte a tejet, ha már csak félig volt megtöltve a fehér anyaggal.
- Hey, Ike - mormogta a, ahogy hűtőbe nyúlva némi vajat kivéve ült is le, majd kezdett megkenni pár kenyeret – Mi újság, Öcsi?
- Éppen eszem - felelte a kisfiú, egy mosollyal szája sarkában. - És te hogy vagy?
- Jól - felelte egy álmosollyal, ahogy beleharapva kenyerébe, kezdte a fiú tálját bámulni - Anyuék?
- Elmentek bevásárolni - közölte Ike, majd egy darab pelyhet hozzávágott Kyle-hoz -, te meg hazudsz.
- Nem - kapta el a leejtett pelyhet, majd bekapva rágott párat belőle, s tovább küldte torkán - ennek még mindig szar íze van.
- Te meg szarul hazudsz - húzta össze a szemeit Ike. - Még mindig.
- Fogd már be - förmedt öccsére, ahogy ennek ellenére elnézett - nekem sem mindig lehet jó napom.
- Bocsi - válaszolta, ám hangjából szemernyi együttérzés sem volt kiszűrhető. - Csak érdekel, mi bánt.
- Stan - foglalta végül bele egyetlen egy szoba Kyle, mégis, keze megremegett, ahogy arcán is a szomorúság látszott.
- Bántott téged? - Ike óvatosan megtámasztotta fejét a kezével, s úgy figyelte bátyját.
- Nem... - rázta meg a fejet - de én bántottam... nagyon is.
Ike szemei elkerekedtek, ahogy Kyle kimondta a szavakat. - Mivel bántottad?!
- A létemmel - nevetett fel, ahogy bekapta utolsó falatját nyalta le ujjairól a vajat.
Ike csak értetlenül pislogott, kissé bővebb és normálisabb válaszra várva. Kyle ellenben megrázta fejet. Nem akarta öccsét is belekeverni ebbe az egészbe.
- Szakítottál vele? - jött az egyenes kérdés a sötét hajú fiúcskától.
- Mi van?! – morogta, ahogy idegesen kapta fel a műanyag tányért majd nem kis erővel öccséhez vágta. - Barátok vagyunk, nem jártunk! Mégis honnan szoptad ezt ki?
- Aú... Szóval igen - dörzsölgette a homlokát, melyet Kyle ügyesen eltalált a tányérral. - A hét minden egyes napján együtt lógtatok. Kivéve persze, ha külön programra mentetek, de akkor meg állandóan telefonon beszéltetek...
- Csak barátok, Ike... nincs köztünk semmi több - motyogta mégis elhalkulva kapta el fejét - legalább is... nem lesz.
- Szóval ő szerette volna? - Mintha csak egy brazil szappanoperáról beszélgetne, olyan érdeklődéssel kérdezgetett testvérétől.
- Ike, fejezd be... így is szar... - intette le öccsét - nem akarok erről beszélni.
- Ha az ember nem beszéli meg egy harmadik személlyel a gondjait, képtelen lesz más szemszögből látni a problémát, s akkor a forrását sem lesz képes megtalálni - darálta igazán tudományos, de mégis unott hangon.
- Te lennél a harmadik ember... - ült vissza mégis már érdeklődve kezdte figyelni a fiút, melyen annyira látszódtak a kanadai vonások.
- Pontosan - kulcsolta össze jelentőségteljesen két kezét Ike, majd állát finoman rátette. - Én vagyok a harmadik ember, aki teljesen új megvilágításba helyezheti a problémád Stan Marsh-sal.
Kyle értetlenül nézett öccsére mégis intett kezével, ahogy elindult fölfelé. - Max fent, es ha anya megtudja kicsinállak.
- Nyugi, nem fogja megtudni - vigyorgott rá Kyle-ra, majd izgatottan követte őt fel az emeletre, ki amint benyitott szobájába, gondterhelten esett le ágyára.
Ike egy mozdulattal telepedett le az íróasztal elé állított székre, majd meglökve magát fordult oda Kyle-hoz. - Szóval?
- Szerelmes. Én visszautasítottam, azóta összetört és gyógyszert szed... Tegnap összevesztünk, mert nem bírja mellettem, mert jobban fáj neki - mesélt tömören mégis hangja néha-néha megrezzent - Azóta nem tudom, mi van vele, vagy hogy mi lesz velünk.
Ike csak folytonosan bólogatott, ezzel is jelezve, mennyire egyszerűnek tartja a dolgokat. - Előtte is szarul volt? Mármint az elutasításod előtt?
- Sose volt jól... de előtte amikor velem volt nem tűnt olyan rosszul...- sóhajtotta. - És nem szedett gyógyszert.
- Biztosan már csak egy hajszál választotta el tőle - vonta meg a vállait. - Ne emészd magad. Stan biztosan ki fog tudni téged heverni, talál magának valami lányt és megint barátok lesztek!
- Ez nem így működik... - rázta meg fejet, hisz jól tudta Stan milyen. Aggódott érte, jobban, mint eddig bármikor ám tudta el is baszta vele.
Ike szomorkásan pillantott le a földre, majd egy mélyebb sóhajtás után Kyle mellé ült, s megölelgette testvérét. - Azért szerintem ne add fel... őt.
Hálásan dőlve a kisebbnek ölelt vissza. Szemei könnybe lábadtak ám nem sírt fel. Hamar elapadtak és elhajolva bólintott egyet ezzel jelezve érti, viszont ahhoz, hogy ne adja fel más is kellett.

A napok csizmát véve szaladtak el Kyle előtt. A kis beszélgetése öccsével jót tett kis lelkének. Felnyitotta szemeit: Ike-nak igaza volt. Túlságosan is. Nem mondhatott le legjobb barátjáról egy piti kis faszság miatt és habár nem másnap, de meg akarta keresni és bocsánatot kérni, ám a sors mást szánt a vörösnek. Egyetemen még ekkor is ritkábban látta, ám mikor egyszer kétszer összefutott, vagy éppen csak távlatból megpillantotta, Stan sosem volt egyedül - amivel nem volt baj, ám az, akivel volt, már sokkal jobban zavarta Kyle-t. A fekete ugyanis egyre több idejét töltötte Cartman-nel, ki jó pofizva mesélt néha, sőt, egyre többször látta, hogy együtt mennek haza. - De miért? - ez volt az egyetlen kérdés, amit a zsidó fiú feltett és, ahogy a napok teltek, majd heteké olvadtak, úgy vált egyre féltékenyebbé, egyre rosszabbá a benne levő érzés, és végül odáig fajult, hogy akárhányszor meglátta barátját színtelen tekintettel nézett tovább, és indult dolgára. Nem értette, és fájt neki hogy barátságukat Cartman helyettesítette... Egy olyasvalaki aki, mindig csak rosszat okozott nekik, ám nem volt mit tenni és nem is tudott...
Valahol mélyen pedig már nem is akart.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2015.09.19. 11:21 Bianka Ez egyre izgibb :D ha most le irnám mennyire teszik és hogy mennyire is vagyok hálás nektek akkor betelne minimum 2 oldal az áradozásommal :') ^^ Válasz: Szervusz, Kedves! c: Nagyon hálás vagyok, amiért immáron másodjára is írsz nekünk/nekem! Talán nem is tudod, mennyire remek hangulatba tudsz hozni, azt meg főleg, hogy sokkalta motiváltabbá is válok általad. Teljes nyugodtsággal írhatsz oldalakat, senki sem fogja leharapni érte a fejed - éppen ellenkezőleg! c; Rettentően szívesen olvasnám a bővebb véleményedet is... Akár még kérdezhetsz is, ha lelkes vagy. Szép "bizonyos napszakot"! ♥ Cheshan