- Nem t’om, Haver! Nekem mind a kettő fontos! - vágta rá mégis elégedetten, ahogy érezte barátja közelségét, s azt, mennyire törődik most Vele. - Mind a kettőt akarom!
- Hm... - Stan arca már égett, olyan vörössé vált, s éppen ezért zavarát elrejtve fúrta fejét a fiú nyakához. A lassan kifújt levegő megcsiklandozta Kyle nyakát, melytől a fiú száján eddig sosem hallott sóhaj szakadt fel, kezeivel pedig csak meg közelebb vonta magához Stan-t, hogy az véletlen se tudjon elszökni tőle.
- Szeretlek, Haver~
Kyle szavaitól Stan újfent megremegett, s úgy érezte, még inkább elönti őt a forróság.
Gondolatait valamiféle furcsa köd fedte be; az alkohol mostanra teljesen kifejtette hatását, s ellene semmit sem bírt tenni.
- Haver... - suttogta, majd felemelve fejét pillantott a zöld íriszekbe. - Miért nem szereted a hajad? - kérdésének tárgyát még mindig nem engedte el. Kyle vörös tincsivel folyamatosan játszva kuncogott fel, tekintetét le nem véve a barátjáról, ki megragadva a kék szemekben, ha tudott volna se akart elszakadni a csodás látványtól. Mint Stan az Ő haját úgy Ő pedig a másik szemeit imádta leginkább.
- Nagy, gubancos és kezelhetetlen. A tiéd sokkal jobb és szebb!
- Butaság - vágta rá rögtön a fekete, majd feljebb hajolva kisebb puszit lehelt a tincsekre. - Imádom, hogy ilyen sűrű és mindig finom az illata.
 - De rossz! - tagadta, ahogy meg is rázta fejet – le kéne vágnom...
 - Ne merd! - Kissé erélyesen szólt rá barátjára, majd látva annak meglepődött arckifejezését, odahajolt hozzá és ismét megsimogatta a szeplőkkel borított pofit, melytől Kyle bátrabban simogatta meg most Ő is Stan arcát; ujjait a fekete tincsek közé túrva kezdte cirógatni.
 - Olyan jó a Te hajad! Úgy szeretem!
 - Kyle - suttogta halkan Stan, mialatt nyelve egy nagyot még közelebb húzta magához a fiút. Hosszú ideig bámultak egymás szemeibe; Stan szerette a két különlegesen csillogó smaragdot. - Hogy értetted, hogy... - akadt el egy pillanatra, majd mély levegőt véve folytatta - ... Szeretsz?
A kérdés váratlan volt, ám Kyle köd lepte agya mégsem így fogadta be.
 - Te vagy a legjobb barátom, Stan... - magyarázta mégis többször is megbotlott saját nyelvében, ám csak vigyorogva mondta tovább -, de még ennél is több mindent érzek és... - szemeibe hirtelen jöttek a könnyek, ahogy magához húzva barátját pityeredett el, már a gondolattól is hogy egyszer elvesztheti - nem akarom, hogy bajod essen... Én így szeretlek!
A Marsh fiú meglepődve, mégis boldogan és hevesen dobogó szívvel figyelte Kyle minden mozdulatát. Mikor sírni kezdett, azonnal cselekedett; mutató-és hüvelykujja közé csípte Kyle állát, majd még egy milliméterrel csökkentette a köztük lévő távolságot. 
- Ne aggódj már - morogta, bár a csitítgatása nem vált be. Kyle könnyei továbbra is peregtek le a szeplők mellett, mitől Stan úgy érezte, rögtön felfordul a gyomra. -  Haver, én... - Hezitált, ám nem fejezte be.  Lecsökkentve azt a maradék távolságot nyomta puhán ajkait a másikéhoz, visszatartva a remegést, mely megint elő akart törni belőle.
Döbbenet. Ez volt az, ami igazán elmulasztotta könnyeit. Nem értette, ahogy azt sem mi az, ami most történik. Még részegen is emlékezett Stan mondatára a csókkal kapcsolatban, s most tessék: Stan ajkai puhák, mégis kellemesek voltak, annak ellenére, hogy a fekete a legjobb barátja volt.
Stan kissé elhúzódott a vöröstől, mikor semmi reakciót nem kapott válaszul. Lehunyta szemeit, s kizárva mindent nyalt végig barátja ajkain, s újfent egy csókot lehelt rá.
 - Stan... - Kyle arca egyre vörösebb lett, mégsem bírt tenni semmit. Hisz jó volt, nem pedig kellemetlen mit barátja tett, ám az a furcsa egyveleg mi vele jött, valahogy a kellemes alkohol ittas mámort is megszüntette – M-mit csinálsz?
A feketehajú csak némát folytatta Kyle ajkainak ízlelgetését, nem törődött a neki szegezett kérdéssel. Mikor Kyle még mindig kissé rémülten és mozdulatlanul feküdt alatta, simogatni kezdte a száját és arcát egyaránt.
 - Ne haragudj... - suttogta, bár hangjába némi remény is férkőzött, ahogy ismételten megcsókolta az alatta fekvőt; ez viszont most más volt. Ujjaival markolta Kyle haját, s szíve olyan hevesen vert, hogy még barátja is könnyedén halhatta. Ki persze felnyögve döntötte hátra fejet, ahogy ujjaival Stan fölsőjébe marva szívverése felgyorsult és ő maga is egyre jobban szuszogott.
 - Stan... - próbálta újra a fiút szólongatni, ám nem fűzött hozzá sok reményt.
- Ssssh... - mutatóujját a fiú ajkaira helyezte, jelezve hogy most jobb, ha nem beszél, majd ujját levéve onnan saját ajkait tapasztotta a másikéra, testével még jobban hozzásimulva Kyle-hoz.
A hatás pedig nem maradt el. Kyle belátva, úgy se tud mit kezdeni az érzéssel vagy a helyzettel, elengedve magát ügyetlenül ugyan, de mégis körbeölelve a fiú nyakát csókolt vissza, ahogy pilláit is lehunyta.
Stan ugyan csak remélni tudta, hogy barátja végül viszonozza csókját, mégis meglepődött; örömittasan mélyítette csókjukat, kiélvezve minden egyes pillanatát. Kezeivel lassan simogatni kezdte a fiú oldalát, ki meg-megremegett alatta. Szívverése felgyorsult és szinte már oly ütemben vert, mint barátjáé, ahogy feje kiürült a felesleges gondolatoktól. Élvezte, szerette és akármennyire tudta nem kéne Stan-el, jó volt. Kezeivel lágyan simogatta hátát, ahogy engedve neki a csók is egyre mélyebb és szenvedélyesebb lett.
Kisebb levegővétel után Stan újból lecsapott Kyle ajkaira, bár most nyelvét is bevonta a játékba. 
- Mhhh... - egy kisebb nyögés hagyta el száját, ahogy érezte Kyle kezeit belemarkolni a hátába. Nyelve óvatosan, majd egyre jobban és jobban kezdte a másikét simogatni, kezei pedig már el sem engedték a másik fölsőjét. Stan a csók közepette kezeit egészen a másik derekáig húzta, ott pedig finom mozdulatokkal simított végig a fiún.
Az ajtó pedig ekkor hirtelen kicsapódott, s ismerős hang ütötte meg a két srác fülét.
  - Stanley! Anyád megint nem lesz itthon, szóval holnap is főz... - Randy mosolya az arcára fagyott. Még a bajuszában egyenetlenül növő szőrszálak is katonás rendbe vágták magukat a látottakra. Így tehát azzal a lendülettel a Marsh apuka, a levakarhatatlan, rémültté vált vigyorral bajsza alatt ki is hátrált a szobából.
A fiatalabbik Marsh fiú is meglehetősen rémült állapotba került, ahogy barátját vizslatta kék szemeivel. - Baszki - nyögte, s feljebb tornázta ugyan magát, de még mindig nem vette le tekintetét Kyle-ról, ki mintha az egészből észre sem volna semmit. Tagjai zsibbadtak, ajka még a másik nyálától csillogott, tekintete mögött pedig a kábaság egyvelegében az ijedtség és az elégedettség keveredett.
 - Az... jó... - mondott ennyit, ahogy kissé feltolva magát ő sem bírta igazán levenni a feketéről szemeit, mégis ahogy ült úgy tisztult minden ki és jöttek vissza azok a dolgok amik az elején agyában kavarodtak.
Stan szótlanul felállt az ágyból, s ignorálva Kyle-t rontott ki a szobából. Betérve a fürdőbe a mosdó fölé hajolva engedte meg a vizet, s figyelmen kívül hagyva annak hűvösségét fröcskölte le vele arcát. 
 - Mi a faszt csináltam... - farkasszemet nézve a tükörből őt figyelő feketével húzta el a száját, majd ismét hideg vízbe nyomta saját fejét.
Kyle eközben már törökülésben révedt maga elé. Az elmúlt pár perc... vagy órák voltak? Nem tudta, de szinte pörögtek a szeme előtt, ahogy az érzések is. - Ha nem csókol meg akárkit... akkor engem... azért csókolt meg, mert vagyok valaki? - fogalmazta meg a mondatot ám, hogy választ is kapjon rá letehetetlennek tartotta. Agya zsibbadt, és testét ugyan ez az érzés kerítette hatalmába - csinálhatnánk még... akkor olyan jó volt minden.
Stan már a WC kagyló előtt térdelt, s próbálta magában tartani a nemrég elfogyasztott alkoholt. Nem volt túl jó ötlet, hogy éhgyomorra ivott annyit, mint egy ló, s már bánta is. Az előbbi események még inkább felborították amúgy is háborgó gyomrát.
Kis idő múlva mikor már lenyugodott s túl volt két enyhébb hányáson, visszasétált a szobába. Hangtalanul lehúzta a takaróját a fölre, majd összekucorodott, s elterült a padlón. Nem akart Kyle szeme elé kerülni. Nem akart ránézni, nem akar hozzá szólni; úgy érezte, tönkretette az egész eddig felépített kapcsolatukat, beleértve a legkisebb részeket is.
 - Stan! - Kyle ellenben nem akarta ezt. Szomorúan nézett le és egy pillanat alatt öntötte el a pánik a testét. Nincs többet, az a barátság és a fekete lehet örökre megutálja ez miatt - ne haragudj... - motyogta halkan, ahogy lebukdácsolva az ágyról feküdt oda a fiú mellé, majd átölelve bújt annak hátához, amennyire csak tudott - Hallod Haver... kérlek, ne távolodj most el... Nem akarom!
Stan beharapva alsó ajkát húzta összébb magát, majd erősen megragadta Kyle kezeit a baljával. 
 - Szeretlek... - suttogta halkan, s még ő sem igazán akarta felfogni, hogy mit ejtett ki száján.
Kyle kábán pislogott, ahogy arca vörösben égett.
 - Én is szeretlek... - mondta ki, ahogy rögtön jobban odabujt a fiúhoz – nagyon-nagyon Stan...
 - Haver, én... - suttogta halkan, majd miután összeszedte magát, még jobban megszorította Kyle kezét. - ... én komolyan szeretlek.
Kyle kábán bólintott, agyában viszont még a köd úszott. Sejtette, valamilyen szinten másképp éreznek egymás iránt, ám ez nem zavarta. Szerette barátját annyira, hogy ez ne vessen gátat kettőjük közé, ám az, hogy ezt hogy kezelje.
 - Szerelmes vagy belém - bólintott a vörös, ahogy jelezte megértette, mégis ennek ellenére is tovább bújt Stan-hez - értem...
 - Sajnálom - jelentette ki halkan, s teljesen kimerülve az érzései felkavarodásától. Nem tudta, mi mást mondhatna. Egyszerűen képtelen volt elképzelni, ezek után miként fog alakulni barátságuk. Hiszen már jócskán kincsként kezelte az együtt töltött időt, s magát a fiút is.
 - Aludj velem - morogta ellenben a vörös, ahogy megrázva fejét simogatta barátjának hátát. - Most ne gondolj rá! Holnap úgyis másnaposan nekiesünk, most aludj velem és élvezzük ezt a hülye mámort... jó? Én élveztem, szóval csak... na, érted Haver...
- Nem megy - rázta meg a fejét Stan, majd még összébb húzta magát. Nem mutatott egy szemernyi hajlandóságot sem afelé, hogy elmozduljon a földről - hajthatatlan volt. -, egyszerűen nem.
Kyle viszont nem adta fel. Idegesen mászott már rá, és így próbálva hatni rázta kissé meg. – Stan, kérlek! Gyere már!
Kék szemek vizslatták a vörös hajút; Stan arcáról tükröződött a megbánás és a szégyen furcsa egyvelege, melytől gyomra folyton, újra és újra felfordult. - Minek?
- Stan, kérlek... - motyogta tovább, ahogy átölelte a fiút - ne csináld már...
- De. Hagyj békén! - Hangja elutasítóvá vált, s kifejezve nemtetszését elhúzódott a fiútól, s magára rántotta a takarót.
Ki felülve már idegesen nézett rá. Ideges volt, és nem volt kedve vitázni Stan-el. Boldog akart lenni, és azt is akarta Stan ne így álljon ehhez. - Baszd meg, Haver! - kiabált rá, ahogy felkelve lépdelt az ablakhoz, majd kirántva annak keretét lépett már rá a párkányra, ahogy feltolva remegő lábbakkal, már félig kint is volt - akkor legyél egyedül!
Nem érkezett válasz a feketétől; Stan mozdulatlanul feküdt a földön, mintha nem is hallotta volna a vörös hajú kijelentését.
- Inkább kiugrok! - Kiabált még rá, ám nem jutott messzire. Stan ekkor kelt fel, majd megragadva a vörös pólóját rántotta hátra erőből így az pedig nagyot koppanva csupán a padlón terült el. Ez volt az utolsó csepp a pohárban Stan-nél. Felrántotta a földről Kyle-t, majd nagy erővel a falhoz nyomta, s megragadta a gallérját. - Normális vagy?! - hangja remegett az őt elöntő dühtől. - Mégis mit gondoltál...? - Egy darabig csak mereven figyelte Kyle riadt tekintetét, s úgy érezte, legszívesebben megütné. Mégsem tette meg; helyette közel hajolt a sráchoz, s erőszakosan megcsókolta. Kyle kezeivel már próbálta eltolni, ahogy vergődve, próbált meg a másik testétől is elmenni. – Stan, ezt ne! - kiabált rá, ám mintha meg sem hallotta volna a vörös szavait, Stan tovább csókolgatta barátját, mialatt jobbjával a belső combját simogatta. Egy gyors mozdulattal lejjebb rántotta a pizsamanadrágot, mialatt elsötétült tekintettel figyelte a szabadulni vágyó fiú alsónadrágját, kin a pánik egyre jobban úrrá lett. Ez már közel sem volt jó, vagy éppen élvezhető. - BASZD MEG! - kiabált rá a feketére, ahogy nagy erőkkel próbált szabadulni, majd taktikát váltva most lábát rúgta fel.
Stan szerencséjére csak a térde alatt találta el, így még erősebben nyomta Kyle-t a falhoz. Egész testével nekisimult a fiúnak, majd csuklóit egybefogva csapta hátra a falnak, s erősen megszorította a vékony kezeket. - Szóval... - hajolt előrébb, egészen a fiú ajkaiig, majd rápillantott Kyle-ra. Szemeiben kisebb fájdalom ült. - Még mindig velem akarsz aludni?
Kyle szemeiben viszont már nem a félelem látszott. A düh és az idegesség, ahogy azzal a lendülettel, előre csapva kobakját, fejelte is le a másikat nem kis erővel, ki így megfeledkezve mindenről engedte el, neki pedig ennyi is elég volt. Eltaszítva, rúgta még bokán, ahogy idegesen és kissé szuszogva nézett rá. - TE BALFASZ! - kiabált rá, ahogy táskáját is felkapta - Muszáj volt?! MUSZÁJ, volt elbasznod?! Nem zavart, kibaszottul nem zavart, hogy megcsókoltál, de ezzel szented elérsz bármit is?! HA?! Dugd fel magadnak, Haver! - Dühétől csak úgy remegett, ahogy megfordulva már futva indult kifelé, le se szarva, hogy talán egyéb cuccai fent maradhattak, ám nem jutott messzire. Stan még időben kapcsolt, s fájó bokával ugyan, de elrugaszkodott a földtől, majd megragadta a kifelé szaladó lábát, mialatt ő maga félig-meddig térdelt. Rántott egyet Kyle lábán, mivel sikeresen felborította a fiút, s nem jutott ki a szobájából. Kyle össze-vissza kapálózott, de Stan képtelen volt elengedni; a sok rugdosás, karmolás elviselése után mikor már Kyle csak idegesen szuszogott, a fekete megölelte őt s halk suttogásba kezdett. - Nem tudom, mire volt ez jó, sajnálom...
- Mit sajnálsz?! Azt hogy rám támadsz, mint egy fasz? Vagy azt, hogy egyszerűen bedepizel? Legyen benned kurázsi, ha már ilyet teszel, Stan! - kiabált még mindig idegesen, mégis ennek ellenére minden porcikáját a csalódottság járta át. Az, hogy a legjobb barátja mert ilyet tenni vele és ez tökéletesen látszott testén is. Nem tartott a fiútól mégis bánta... bánta, hogy ezt tette.
- Nem, én... - suttogása teljesen elhalkult, majd mikor újból megszólalt, sokkal erőteljesebbé vált a hangja. - Nem tudom, mi lesz. Csak rád akartam ijeszteni. Még abszolút bennem van a pia, de ha egyszer kijózanodom, képtelen leszek a szemedbe nézni, tudom. Vissza kellett volna fognom magam, de... valamiért azt éreztem egy pillanatra, hogy szabad. - Szavai összeszedetlenül buktak ki a száján, s teste megremegett, ahogy ismételten felfordult a gyomra.
- Szabad? Szabad bántanod engem...? - nyikkant fel, ahogy elengedve magát ült fel, majd Stan-hez hajolva nagyot csapott annak vállába. - Te pöcsfej...
- Nem bántani... - fejét rázva nézett oldalra, majd megfogta óvatosan Kyle kezét. - Megcsókolni.
- De elsőnek nem zavart! - vágta rá, ahogy arca elvöröslött, már csak ettől is, ám a többi mondandójánál már nem bírta állni a másik tekintetét, így lehajtott fejjel folytatta - Fura volt... de nem zavart, olyan kellemesen bizsergett minden és... hát tudod. Jó volt, nem engedtem volna mindenkinek, de a tudat, hogy te... de ez... - bökött ismét rá dühösen - ez nem volt jó! Ez szar volt Stan, mintha csak lerúgtad volna magadról a képet bennem.
- Haver, kurvára megijesztettél - nyögte halkan, ahogy szorosabbra fogta az ölelést. - Alapjáraton hányingerig feszült az idegességem és te is rátettél...
- Ignoráltál én meg részeg vagyok, és bazdmeg ez csak egy emelet kint meg hó van! Mikor leugrottam a tetőről, akkor se haltam meg! - morogta, mégis fáradtan dőlt már neki a fiúnak, ahogy ismét beszívta annak kellemes illatát.
- De én aggódtam érted, baszki - egy aprócska mozdulattal simogatta meg Kyle fejét, s bűnbánóan tekintett a fiúra.
- Ne miattam aggódj! - morogta, mégis már átölelve, hajtotta fejet vállára - és ne távolodj el tőlem...
- Ne akarj kiugrálni ablakokból - puszilgatta meg a fiú buksiját, majd mélyen felsóhajtott. - Aludjunk. Remek lesz a holnap...
- Jó - adta be végül derekat, ahogy felkelve húzta be Stan-t is az ágyba, majd a takarót is magunkra rántva bujt oda a feketéhez - Ajánlom, ha felkelek itt legyél...
- Nem fogsz kiakadni? - ölelte át a fiút, majd lehunyva szemeit puszilta meg a homlokát.
- Nem - vágta rá, ám az alkohol ekkor fejtve ki már teljes hatását ütötte is ki.
Stan még egy utolsó, aprócska kis csókot lehelt Kyle ajkaira, majd végül ő is álomba merült.

Másnap délelőtt Stan kelt fel előbb, mikor a Nap már besütött a redőny fokai között; álmos ásítás közepette oldalra fordult, s mikor észrevette a mellette közvetlenül, szorosan fekvő vörös hajút. Hangos nyögés szakadt fel torkából amint az emlékek megrohamozták a fejét. Kyle viszont a még az igazak álmát aludta, de a mozgásra teste összerezzent, és ha lehetett, jobban Stan-hez húzódott, aki pedig kihasználva az alkalmat megsimogatta Kyle arcát, majd óvatosan rázni kezdte a vállát. – Kyle, ébresztő!
- Hmmm…? – morogta, majd kinyitva szemeit nézett rá kissé kómásan. - Hali.
- Hogy aludtál? - könyökölt fel az ágyban, majd fáradt arccal figyelte barátját.
- Kellemesen, de fáj a fejem - válaszolta őszintén, ahogy visszadőlve hunyta le ismét szemeit.
- Nos, az most kivételesen nekem is.
Kyle ugyan csukott szemekkel pihengetett, agya zakatolt. Az emlékek folytak be, és habár nem minden rémlett neki tisztán azok a dolgok, amik a lényegesek voltak túlságosan is. Stan csókjai. A jó is és a rossz is. Minden. - Szerelmes vagy belém - olyan szárazon ejtette ki, hogy még őt magát is meglepte ám szemeit nem nyitotta fel.
Egy mély sóhaj, s Stan a párnára vetette tekintetét; remélte, hogy Kyle-lal legalább ébredés után viszonylag kellemes lesz, ám sajnos pont az ellenkezője történt. Érezte, amint arcát ellepi a szégyenteljes pír, s tenyere izzadni kezdett. Tagadhatatlan volt vonzalma a fiú után, főleg a tegnap történtek után, melyekről legszívesebben elfelejtkezett volna. - Úgy van... - Megpróbálta összes érzelmét kiszorítani ebből a rövid válaszból, ám képtelen volt eltűntetni azt a kis hangot, melytől kijelentése mintha már fájdalmasnak tűnt volna.
- Az jó - motyogta halkan, ám nem is mondott többet. Ugyan úgy feküdt ott, majd csupán kezét felemelve fogta meg Stan ruhájának szélét, hogy biztosítsa magát a fiú nem megy el mellőle.
 - Jó?! - csattant fel a fiú, majd beharapta alsó ajkát, s igyekezte hangját egy normálisabb színbe keverni.
 - Igen - felelte halkan, ahogy bólintott, majd végül felülve kábán nézett rá Stan-re - Szerelmes vagy belém. Ez jó, örülök neki - bólintott, mégis azok a szavak mik igazán nyomták nem akartak ajkaira jönni - tényleg, de... én azt hiszem, egyelőre abszolút nem érzek többet irántad, mint barátság. Ne haragudj.
Stan érezte, amint a gyomrában megint egy hatalmas nagy gombóc formálódik; arcából kifutott a vér, de ezen kívül semmi más nem árulta el döbbenetét és csalódottságát. - Hát, haver... ez van. - Lefejtette pólójáról Kyle ujjait, majd kimászott az ágyból. Tagjait kinyújtóztatta, s még hátraszólt. - Nem tudod, miről maradsz le!

Mosoly ült ki arcára, melyről úgy gondolta, élete egyik legnehezebben elővarázsolt pozitív érzelme, pedig már átment néhány szar dolgon a közel huszonegy éve alatt.
Kyle viszont látta rajta, mégis bólintott. - Tény, nem tudom - nevetett fel ő maga is, ahogy végigsimított a paplan huzatán kiegyenesítve annak redőit.
 - Lehetne egy kérésem? - Stan még mindig azzal a furcsa mosollyal az arcán tekintett a fiúra, mely egyre keserűbben és összetörtebben hatott.
 - Persze Haver - bólintott a vörös is, ahogy felkelve mosolyogva nézett rá.
Beletúrt ébenfekete hajába, s érezte, hogy testén átfut egy aprócska remegés.
 - Eléggé zavarban vagyok... Szóval megtennéd a kedvemért, hogy hazamész?
Kyle mosolya arcára fagyot, ahogy némán bólintva már kezdte is cuccát összepakolni, majd felöltözve kanyarintotta hátizsákját vállára.
- Köszi - motyogta, majd megpaskolva Stan vállát nyitotta ki annak ajtaját - a vendéglátást, akkor majd beszélünk Stan - azzal nem is várva meg a fiút lépdelt lefelé a lépcsőn. Szüleinek nem köszönt, bár nem is tudta, hogy otthon vannak e. Sietős léptekkel hagyta el a Marsh rezidenciát és amilyen gyorsan csak tudott tűnt is el onnan.
Stan még egy darabig ott állt az ajtóban, majd üres tekintettel hátrafordult, s a még félig teli abszintos üvegre pillantott. Baljával felkapta az italt, majd lehúzott belőle jó néhány kortynyit; az alkohol kibírhatatlanul csípte a torkát a mai napon, mégsem törődött vele. Mikor már csak egy ujjnyi árvátlanodott az üveg alján, Stan egy dühös morgás kíséretében összeroppantotta az ujjai között pihenő abszintos üveget, majd teljes erőből a falhoz vágta. Szilánkdarabok százai hullottak szerteszét, egyetemben a fiú reményével, s jókedvével. - Soha, de soha többé... - nézte a kezébe állt szilánkdarabok fájdalmas csillanását, s a vért, mely lassan csurgott a földre.

Kyle nem akart hazamenni ám muszáj volt. Hátul ment be és remélve senkivel nem találkozik sétált be. A szerencse vele volt, már amennyire. Amint beért felsétálva nyugodtan tudott letelepedni ágyára, majd ott is magára rántva a takarót húzódott össze. Gondolkodnia kellett bár tudta, ez már veszett ügy. Nem tudta Stan mit érezhetett, ám visszautasították... Ismételten. Utálta, de hazudni sem akart neki. Ábrándokban tartani, amit csak ő hisz el... - Francba - sziszegte, ahogy hajába markolva húzta meg kissé, majd így dobta le magáról a takarót és asztalához ülve kezdett neki házijainak és némi beadandónak - muszáj elterelnem a figyelmem.

A hőn áhított szünetetek, melyről sokan azt gondolják, akár sorsfordító eseményeket is tarthatnak magukban, néha pocsékul és rettentően gyorsan is elsülhetnek. Stan hasonlóképpen érzett az elmúlt egy hét iránt, melytől gyomra folyton folyvást felfordult, s úgy érezte, még egy indok felkerült a "Miért ne járjunk be egyetemre?" listájára. Lassú, kedvtelen léptekkel sétált az iskola felé, s igyekezte legyőzni az undort, melyet az intézmény iránt érzett. Zsebre rakta szabad jobbját, s a keze közé eső tárgytól ajkait lebiggyesztette, persze vigyázva az égő cigarettára. Egy egész levélnyi, megkezdett gyógyszer pihent a kabát zsebében, mely magában hordozott egy felettébb elkeserítő és megszégyenítő beszélgetést a pszichológusnál. Ahogy visszagondolt a doktornőnél tett látogatására, még inkább úgy érezte, értelmetlen az egész nap, s haza akar menni - de feladata volt. Házi feladata.
Kyle eközben ugyancsak sietett. Ha lehetett még többet vállalt be már most az első napon a suliból, mégis ahogy a termek között járt kelt a sok halom papírral mindig barátját leste. Nem igazán hívta vagy beszéltek, ha igen pár szót annak hogylétéről, de ezek is ritka hangolatlanul teltek, mégis mikor aznap reggel meglátta barátját arca felvidult, majd oda sietve kocogtatta meg annak vállát. – Hey, Stan, örülök, hogy látlak!
- Szia - válaszolt, s megint arcára erőltette azt a mosolyt, melyet szorgalmasan gyakorolt. Semmi kedv, semmi élet nem volt benne, csak egy szimpla álcaként kellett neki.
- Hogy vagy? - kérdezte, ahogy mellette haladva nézett végig rajta vizslatva - Rég beszéltünk jobbat. Nem akarsz ma átjönni?
- Ne haragudj Kyle, de dolgom van délután - nézett a bágyadt mosolyával Kyle-ra. - Nem mondtam neked, de a szünet alatt talált nekem anyám egy viszonylag elfogadható pszichológust. Minden héten 4 délutánon megyek hozzá. - Magyarázata őszinte, s zavaróan lezser volt.
- Jobban vagy? - kérdezte csak ezt rá, ahogy kezet is leengedve, aggódva nézett barátjára.
- Nem. - A mosoly egyszerűen nem mozdult; mintha csak felvarrták volna a feketére, úgy jelezte eme pozitív érzés falsságát. Stan, látva Kyle döbbent reakcióját elfordult, s vele ellentétes irányba kezdett sétálni. Még hátraintett neki, de ez volt a legtöbb, amit ott képes volt tenni.
A csalódás borzongatta tagjait mégis lehajtott fejjel indult a másik irányba, ám ő már nem tisztelte meg azzal a fiút, hogy tovább nézze. Már most rosszul érezte magát, és a tény sem volt valami kellemes. - Vajon ez az én hibám...? - motyogta halkan, ahogy a kristályos havat kezdte bámulni, ám persze a választ azok sem súgták meg, így saját meggyötört dolgaival indult újabb órájára.

Az idő rohamosan haladt előre. Egy hét, majd másfél is eltelt. A két fiú viszont ez alatt az idő alatt sem beszélt semmit sem, barátságuk pedig lólábakon haladt lefele a lejtőn. Mind a ketten érezték a változást, és legszebb az volt, hogy egyikük sem tett semmit ellene. Míg Stan inkább kerülte barátját és ideje nagy részét otthon vagy pszichológusánál töltötte, úgy Kyle nem akarta zavarni butaságaival így ő a sulival temetkezett el... Anyja nagy örömére. Mert nem telt el sok idő az egész iskola, és akik ismerték a BFF barátokat tudták nincsenek most jó passzban, ám senki nem tudta a valódi okát, hogy miért is van ez így, ám senki nem is akart bekapcsolódni. A másfél hét pedig hosszú idő és barátságuk úgy épült le, ahogy egy romos várkastély. Talán nem is igazán beszéltek volna, ha a sors úgy nem adja, hogy egyik nap mind a kettőjüket az igazgatóba nem küldik.
 - Fiúk - Morogta az igazgató dörmögős hangján, ahogy hol Stan-re hol pedig Kyle-ra pillantott, kik csupán annak köszönhették itt létüket, hogy rossz időben voltak rossz helyen -, szeretném, ha megszerveznétek az idei jótékonysági adománygyűjtést. Némi papírmunka és ösztönzést kell csak írnotok a többit, az önkéntesek végzik - magyarázta, Kyle-nak, kinek viszont nem fülledt ennyire hozzá a foga, mégis tiltakozni sem maradt ideje mikor már a papírköteggel találta magát kint a folyosón.
Stan fáradt, karikás szemekkel tekintett a kezében lévő csinos kis papírtömegre, mely kísértetiesen hasonlított mennyiségügyileg Kyle-éhoz. Az elmúlt pár napban semmihez nem volt kedve, de ez a jótékonysági baromság egyenesen taszította. - Előre mondom, az ösztönzést átadom neked - pillantott a vörösre. Hangja unott csengése elszívta azt a maradék kis színt is, melyet a fiú hordozott magában.
- Kösz... - vetette oda, ahogy el is indult az egyik üresebb osztályterem felé - tudtam, hogy rád számíthatok...
- Szerintem jobban jársz így - ingatta meg a fejét. - Jelenleg egy kenyeret sem tudnék sülésre ösztönözni...
- Remek - fordította el fejét, majd mikor elérték a termet benyitva, dobta le már az első padra a papírokat, majd elővéve táskájából egy tollat esett is neki nagy bőszen - ha szarul vagy menj csak megcsinálom egyedül.
- Nem tehetem - tette le Stan is a papírokat. - Hidd el, örömmel megtenném, de a végén úgy is kettőnknek kell leadnia, és nem akarok bajba kerülni. Most nem.
- Stan... - Kyle végig simítva haján, nézett barátjára kissé gondterheltebben - lényegtelen ki adja le amíg le van adva... az igazgató pont leszarja.
- Nem az igazgató a gondom - rántotta meg vállait, s leült az egyik székre, mereven maga elé bámulva.
- Rendben, rendben - legyintett, ahogy folyamatosan írta a lapokat, mégis szeme sarkából Stan mozdulatait figyelte - és amúgy, hogy vagy? Jót tett a pszichológus?
- Fogjuk rá - dőlt kissé hátra, majd rápillantva Kyle-ra előjött az a szépen begyakorolt álmosoly, mely most már akaratlanul is felkúszott a fiú arcára.
Kyle viszont most nem mosolygott vissza. Komolyan nézett barátjára, majd csupán érzelem mentes arccal folytatta munkáját. - Csak, hogy tájékoztassalak nekem nem tudsz hazudni.
- A "fogjuk rá" mióta tartalmaz olyan részleteket, amikben én hazudhatok? - húzott egy papírlapot maga elé.
- Nekem nem kell mosolyognod - jött viszont a csendes válasz, ahogy újabb papír lapot félre rakva már töltötte a következőt.
- Nem neked mosolygok - jött az újabb mosoly, majd lepillantott a papírra és írogatni kezdett rá. A vörös már nem is válaszolt mégis a tollra már erősebben fogott rá. Zavarta nagyon is, és hiányzott a jó öreg barátja. Az akit annyira szeretett.

- Szar amúgy - jegyezte meg halkan, majd mikor szembetalálta magát Kyle értetlen tekintetével, tovább folytatta. - Mármint a pszichológus.
- Azt hittem használ valamit - kapta fel fejét kérdően.
- Csak annyit mondtam, hogy szar - Az írást folytatta ugyan, de fel-fel pillantott Kyle-ra. -, nem pedig azt, hogy haszontalan. Igazándiból fogalmam sincs egyelőre, de... Nem sok reményt fűzök hozzá.
- Sok sikert, ha bármi kell, tudod, hogy itt vagyok Haver - bólintott, mégis inkább ismét a papíroknak szentelte idejét és figyelmét is.
- Köszi, de nem hiszem hogy igénybe venném a segítséget - bár nem szándékosan, mégis kissé gonoszra sikeredett a mondata. Csak egy bágyadt mosollyal nyugtázta a dolgot, s szemeit dörzsölgetve folytatta tovább a munkát.
Kyle megremegett a kijelentés hallatán és habár arca rezzenéstelen maradt, belül igen is fájt neki a kijelentés. - Oké.
A percek óráknak tűntek mindkét fiú számára, olyannyira kellemetlenül érezték magukat egymás társaságában. Sosem gondolták, hogy valaha eljöhet ez is, éppen ezért volt annyira furcsa és visszataszító. - Mindjárt jövök - állt fel az asztaltól Stan, majd mikor Kyle kérdőn tekintett rá, előkapott egy levélnyit valamilyen gyógyszerből. - Be kell vennem.
- Oké... - motyogta, ám csupán szúrós szemmel nézett a gyógyszer felé, ahogy egy pillanat alatt inkább kapta is el róla tekintetét.
Amint Stan kiért a mosdóba, a tükör elé állva saját nyelvére illesztette a pici fehér kapszulát. Utálta, de muszájnak érezte, hogy bevegye, bármennyi mellékhatással is járjon. Így vizet véve a szájába le is nyelte a gyógyszert, majd miután megmosta arcát, visszasétált Kyle-hoz. Nem örült annak, hogy pont a vörös jelenlétében kell a gyógyszerrel vesződnie, ugyanis túl sok mellékhatása volt, s azok túl hamar jelentkeztek.
Kyle viszont már állva várta barátját. Arcán az eddigi elrejtett aggódás tükröződött, ahogy Stan-hez lépve fogta meg annak kezét. - Haver... Ennyire súlyos hogy már gyógyszer kell...?
- Hát... - pillantott saját kezére, amint Kyle megfogta azt. - Depresszióra általában felírnak gyógyszereket, ha szükséges.
- Sajnálom... - Bukott ki belőle, ahogy megszorítva kézfejét még egyszer engedte is el, majd még bágyadtan megpaskolva Stan vállait ült is vissza folytatni a munkát.
- Nincs mit sajnálni ezen - furcsa nyugodtság áradt a fiúból ahogy leült, majd kissé összébb húzta magát. Hányingerérzete támadt, bár már kezdte megszokni. A pirula valamilyen indokból kifolyólag mindig elérte nála a hányingert, egybekötve a szorító álmossággal. - Vagy jobb lesz, vagy megölöm magam. - Laposakat pislogva ásított egyet, s ráfeküdt a lapokra.
Kyle ceruzája pedig ekkor adta fel. Tekintette dühöt sugározott, ahogy felkelve lépett Stanhez ám nem szólt egy szót sem, csupán megfogva a fiút ráncigálta fel, majd cuccával együtt dobta ki a folyosóra, majd eztán visszacsapva az ajtót zárkózott be. - Menj haza - kiabálta ki.
- Te meg menj a picsába - suttogta maga elé, majd vállára felkapta táskáját elindult hazafelé. Dühítette, hogy csak így kirakta őt Kyle, de mégsem bírt igazán mérges lenni. Talán a düh egyik távoli rokona, ami csak árnyéka az eredetinek ölelte őt körbe, de még abból sem érzett semmit.
A napok elviselhetetlenül gyorsan teltek; Stan és Kyle a kisebb összezörrenésük óta abszolút nem kerültek egymás szeme elé. Mind a ketten igyekezték kerülni a másikat, s ha muszáj volt, akkor pedig a lehető legkevesebbet beszélni egymással. Néhol fájt nekik ez a szakadás, de úgy érezték, képtelenek bármit is tenni az érdekében, hogy ezt visszafordíthassák.

Stan állapota egyre csak rosszabbodott - a gyógyszerek leszívták minden energiáját. Az fáradtság vált legközelebbi barátjává, ki sosem hagyta egyedül őt, még egy pillanatra sem. Folytonos álmossága kihatással volt a mindennapjaira, így sokszor nem volt képes felkelni a reggeli órákban, sőt, még néha délután sem; az átlagos 6-8 órából 12-16 óra, s kezdte úgy érezni, szervezete egyre jobban és jobban épül le. Már egyik kedvenc elfoglaltságát, a sportot is hanyagolni kezdte. Nem csak az edzőtermet, az iskolai focicsapatot is rendszeres kihagyásokkal tisztelte meg, minek következtében egyetlen elfoglaltságává a pszichológushoz való vontatott járás vált. Már várta a pillanatot, amikor végre egyetlen egy kötött elfoglaltsága is semmivé foszlik szemei előtt. Természetesen, ritka pillanatok egyike közé tartozott az, amikor Stan Marsh bejárt az iskolába, így azt mind a tanárok, mind megmaradt barátai erősen igyekeztek kihasználni. Egyike volt ezeknek a barátoknak Kenny, ki örömittas ábrázattal mászkált mindenütt az iskolában, Stan-t keresve. Október 19-e fontos eseménynek hatott a számára - már maga a tudat, hogy valakinek van egy állandó születésnapja izgatottsággal töltötte el, de hollószín hajú barátjáé tényleg azon események közé tartozott, melyet szeretett volna méltón megünnepelni. Persze ehhez magát az ünnepeltet kellett megtalálnia először... - Hé Cartman! - szólította le a túlsúlyos srácot, ki éppen a szekrények előtt beszélgetett Wendy-vel. Mostanság sűrűn lehetett őket egymás társaságában felfedezni, mi nem kevés diák érdeklődését felkeltette. - Nem láttad Stan-t?
 - Valahol a "C17"-es előadóterem körül depizett. - Pösze hangjából csak úgy sütött a nemtörődömség, ahogy a feketéről beszélt. Érezhetően nem szívlelte a fiatalabbik Marsh-ot, de azért igyekezett kordában tartani iránta érzett undorát. Egyelőre.
 - Kösz - Kenny Wendy felé biccentett, majd elsietett azon iskolai szakasz felé. Mikor látta, amint barátja az egyik folyosóra készített padon ül, s egy aprócska könyvet vizslat fakón csillogó kék szemeivel, saját íriszei felvillantak. - Hé, Stan! Hát tényleg itt vagy - csapott bele a feketehajú hátába, mire az még sem fel sem nézett a kis könyvecskéből. - Milyen érzés huszonegy évesnek lenni?
- Ugyan olyan, mint húsznak: szar - jött a „bő” válasz, de egy aprócska, talán nem is annyira megjátszott mosoly felcsusszant az arcára. Kenny egy pillanatra összevonta szemöldökét, de elhessegetve a rossz érzéseket huppant le Stan mellé.
 - Szóval azt mondod, ma a sárga földig isszuk magunkat?
 - Kenny. Nagyon jól tudod, hogy mivel folyamatosan szedem ezt az istenverte gyógyszert, egy doboz sört sem guríthatok le, ha beszámítható akarok maradni - csukta össze a könyvét, mely egy kisebb, szürke borítójú regény volt.
 - Akkor csak én iszom, te meg majd szopogatod a kólád - paskolta meg a srác vállait, majd fölállt a székről. - Este nyolc? - Mikor a fekete egy aprót bólintott, Kenny már tovább is haladt következő "állomására", mi - vagyis inkább ki - nem volt más, mint Kyle. Kyle, aki mostanában legtöbb idejét csakis a tanulásnak szentelte, s bárki akart volna vele huzamosabb ideig beszélgetni, egy szelíd bocsánatkérés mellett lekoptatta volna az embert, mondván "rengeteg a tanulnivalója". Ezt pont leszarva Kenny bement a szokásos terembe hol Kyle a tanulással foglalatoskodva ült, s megragadta két vállát. - Stréberkém, ráérsz egy pillanatra?
- Nem - válaszolta halkan, ahogy lapozott egyet tankönyvéből tudomást sem véve barátjáról, ki vállait nyomta.
- Az csodás, lenne egy kérésem - dugta fejét a másiké mellé, majd nevetni kezdett.
Mit ha akart se tudott volna figyelmen kívül hagyni így nagy sóhajok között becsukva könyvet mosolygott rá a szőkére. - Na halljam, mit szeretnél?
- Szerintem menni fog még neked is - kezdte Kenny, ahogy elrugaszkodott Kyle-tól, s összefonta karjait. - Csak szimplán foglald le Stan-t délután fél ötig, rendben? Aztán el kéne hozni őt a házukig. Bulija lesz, de nem tud róla.
- Nincs más e nemes feladatra... - húzta el szájat és amennyire nem akarta a feladatot úgy annyira vágyott ismét barátja közelségére és annak társaságára. - Nem éppen jó embert kéred most erre.
- Azt én pont leszarom, nekem te kellesz, mert senki sem olyan stréber hogy itt maradjon addig - vigyorogta a szőke.
- Kapd be! - dobta arcába nagy erőkkel tankönyvet, ahogy felkelt, ám ez már tökéletesen azt jelentette, hogy elfogadta a feladatot.
Kenny hálásan nézett a vörösre, majd fejére húzta kapucniját. - Majd te kapod be máskor - mormogta a kapucni mögül, s halkan kuncogva elsétált.
Ki így ismételten egyedül maradt ám már nagyobb gonddal. Ugyanis ötlete nem volt, hogy kéne barátját úgy rávenni, hogy vele is maradjon, jól ki is jöjjenek és lefoglalja addig, hogy Kenny elintézzen addig mindent. Hülye kifogással nem akart előállni, de azt se akarta Stan rájöjjön, mit is tervez. Ide terv kellett... ... ám ahogy feltehetőleg Stan tartózkodási pontja felé indult, még akkor sem igazán talált ki semmi kézzel foghatót, mit is kéne mondania, ám amint meglátta már nem volt mit tenni. Lassú léptekkel sétált oda, majd rég nem látott barátja elé állva nézett le rá. – Hey, Haver... lenne egy kis gondom és csak Te oldhatod meg.
- Mi lenne az? - felhúzott lábakkal ült a széken, s könyvecskéje már rég eltűnt a kíváncsi szemek elől. Helyette éppen egy üveg ásványvizet próbáld legurítani a torkán.
- Kéne keresni valami ajándékot neked, szóval el kéne velem jönnöd a plázába - bökött a város felé, mégis már kedves mosollyal nézett rá a fiúra.
- Ajándékot? Minek? - emelte el szájától a vizes palackot, majd rácsavarta a kupakot.
- Szülinapod van - ült le mellé, majd táskájában kezdett el valamit nagyban nézelődni - szóval, ha kész vagy menjünk.
Stan kissé értetlenül meredt Kyle-ra. - Ácsi, én tényleg nem értem. Miért akarsz most keresni nekem ajándékot?
- Mert annak ellenére, hogy fasírtban vagyunk, szeretnék neked valami ajándékot adni... - lesett rá a fiúra, ahogy lopva keresett rajta bármi jelet, hogy fiú is hiányolt társaságát.
A fekete hirtelen felállt a székből, s vállára kapta a hátizsákját. - Menjünk - mosolygott rá a vörösre, ám bármennyire is halovány volt az a kis érzelem, mégis őszinte. Jól esett neki, hogy Kyle kereste a társaságát. Persze zavarban érezte magát a történtek miatt, s kissé kellemetlen volt a másikra nézni, mégis megnyugtatta, hogy talán még nem veszett minden oda.
Arca szinte rögtön felvidult, ahogy a sulitól nem messze lévő plázába sétáltak el. Kyle eközben sem igazan talált semmi beszédtémát... néha motyogott valamit saját dolgairól ám azok is kis apróságok voltak. – Na mit szeretnél Haver? - kérdezte végül, ahogy beléptek a fűtött épületbe.
- Nézd, Kyle. Nekem teljesen mindegy. Te mit adnál nekem? - zsebre tett kézzel sétált a vörös mellett, s érezte hogy a túlzott meleg a plázában kezdi kissé megcsapni; szédült, de semmi jelét sem mutatta nehézségeinek.
- Pont azért hoztalak ide - fogta meg vallat, ahogy körbe pillantott - szeretném ha te magad választanál.
- Aha... - figyelte Stan egy darabig Kyle-t, majd gondolkodni kezdett, fogalma sem volt arról, mit is kérhetne; amire szüksége volt, az vagy nem érdekelte, vagy már a tulajdonában volt, felesleges dolgot pedig nem akart kérni Kyle-tól. - Talán... - jutott eszébe hirtelen egy aprócska ötlet, mitől ismét egy aprócska mosoly került fel arcára. - Egy öngyújtót. Egy zippót.
Kyle-ra rögtön tudta mihez kellhetett mégis már megragadva Stan csuklóját kezdte az ehhez alkalmas bolt felé húzni. - Ne fogd majd magad vissza Haver egyszer vagy 21!
- De nekem egy öngyújtó kell - szabadkozta Stan, mialatt próbált lépést tartani barátjával.
- Kapsz-kapsz - nyugtázgatta ahogy nagy erőkkel húzta egyre jobban.
Mikor már végre Kyle mellett volt képes sétálni, óvatosan rápillantott a vörösre. - Az előző tönkrement - magyarázta.
- Ezért kapsz tőlem egy annál is jobbat - mosolygott barátságosan rá, ahogy egy ötvös boltba húzva mutatott a szebbnél szebb öngyújtókon végig az üveg mögött.
- Viszont szeretném, ha te választanál nekem egyet - nézett végig az öngyújtók sokaságán, s mintha egy kis izgatottság csillant volna meg szemeiben.
Kyle pedig habar bólintott mégis már mosolyogva nézte a szebbnél-szebbeket, végül egy króm színűre mutatva mosolyodott el. - Az jó lesz, viszont milyen szöveget akarsz rá?
- Valami olyat, amiről eszembe jutsz - suttogta, ahogy a kellemesen szemet gyönyörködtető öngyújtót nézte.
Mire a vörös bólintva mosolyodott el. - Várj meg kint - kérlelte kedvesen, ahogy még egy aprót lökött is barátján.
Kisebb morgással egybekötve állt meg az ajtó előtt Stan, majd tekintetét végigfuttatta a pláza belsején; emberek tömegei mászkáltak a fényekkel kivilágított boltok előtt, s nevetgélve mutogattak egy-egy tárgyra. Stan gyomra összeugrott a sóvárgástól, ahogy néhány ember kivirult arcát nézte. Nagyon rég volt őszintén boldog.
Kyle viszont pár pillanattal később már mosolyogva kocogtatta meg a fekete vállát, majd ki mikor óhajtott felé fordulni, mosolyogva adta is kezébe a króm öngyújtott, ám abban már egy kisebb szöveg is volt, mit fekete tintával töltöttek fel. - Nem akartam valami túl nyálasat szóval gondoltam nosztalgia picit - mosolyodott el, miközben már az öngyújton levő "Super Best Friend For Ever" szöveget olvashatta., mitől Stan-ben felszabadult valami - egy érzés, melyet a lehetőségekhez mérten mindig igyekezett elnyomni. - Remek ötlet volt - kuncogta, s hálásan tekintett az előtte álló fiúra. Fáradtan kifújta a levegőt, s elnyomva egy ásítást megköszönte ajándékát.
Kyle ellenben rögtön tudta lehet korai volt, így elkapva barátja karját most egy kávézó felé kezdte húzni. - Nana! Minimum még egy sütire meghívlak!
- Lehetne inkább kávé? - vetette fel az ötletet, mialatt ismételten problémái akadtak a fiú mellett való tempós sétálással. - Ötletem sincs, mikor aludtam utoljára és ma még nem kávéztam...
- Dupla csokival - bólintott, ahogy egyik kedvenc kávézójába, egy elszigeteltebb részre ültek le, tekintettel Stan-re. Kyle a kedvében akart járni mindenhogy, így mikor az itallapot elé tolta bólogatva mutogatta már a legjobbakat - akármelyiket Haver!
- Hallod, téged jobban érdekel ez a születésnap, mint engem - Kezébe véve az itallapot Stan átfuttatta pillantását a különböző neveken, majd megállapodott az egyiknél. - Az ír kávé nem hangzik rosszul. Ó, várj - ráncolta homlokát a fekete, majd zavartan folytatta. - Nem lehet. Van benne whisky.
 - Gyógyszerek? - kérdezte, együtt érzően, mégis tovább noszogatta nézzen akkor mást.
- Pontosan - Bár tudta, az ír kávéban elenyésző mennyiségű alkohol van, még sem akart kockáztatni, főleg mert nem is olyan rég vette be gyógyszerét. - Akkor szerintem jó lesz egy Doppio.
- Hozom - bólintott, majd már felkelve állt a pulthoz és ott kezdte kivárni sorát mégis ott is lopva nézte meg telefonját. Mikor látta semmi üzenet nem jött, morogva küldött egy újabbat a szőkének. "Meddig tollászkodtok?!"
Stan előkapta zsebéből az újonnan kapott öngyújtóját, s végigsimított a tárgy néhol érdes, néhol pedig sima felületén. A szöveget nézte, s egy kérdés fogalmazódott meg a fejében; Vajon tényleg örökre szól?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés