|
„Állok rendelkezésedre”
2012.01.25. 22:38
Párosítás :: Stenny (KennyXStan)
Korhatár :: R-17
Giftee :: Drága AkaMoete kedvére~ <3
Szerzői megjegyzés :: Ez régi xD Nem is láttam, hogy nem raktam fel. Neki írodot, mert akkor (és talán még most is) szereti~ érdekes tőlem ebben a párosban XP
Komolyan mondom mindenre ami él és mindenre ami csak létezik, nem direkt volt! Na jó rendben, mégsem volt teljesen véletlen, de azért ahogy elsült az igen is az volt... ki gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz aztán... már nem lehet visszacsinálni. Na de hagy mondjam el az elejéről. Végül is nincs sok értelme, ha a közepébe csapok, mert meg kell érteni és elmagyarázni, hogy is történt (és hogy tényleg nem az én hibám).
Minden reggel tájt kezdődött. A magam módján én a szobámban durmoltam valahol a paplan mélyén néhány nagy bögyű leányzókkal, akik tegnap este szinte a nyakamon lógva jöttek fel hozzám. Egyszerűen az ellenállhatatlan illatuk és azok a bársonyos cickók. A nyálam csorog értük, ha már képen látom, de ha az egyik pár még édes álmaim párnájaként is szolgál~ boldogan halok meg. Persze a szép álmokat is meg kell törni. Ha valaki hát akkor ő megteszi.
- Kenny! A büdös picsádat, kellj már fel!
A három leányzó szinte sikítva szaladtak el engem otthagyva, a barátom karmai közt. Mondhatom az eszüknek való is oda lejjebb csúszott, de ne értsetek félre~ asszem engem zavar ez a legkevésbé. Viszont az, hogy még így csukott szemmel is érzem a sötét szinte fenyegető pillantásokat már kissé félelemre késztet, ami végül szemeim felnyitását eredményezik.
A megérzésem sosem csapott be és most sem tette. A dühös tekintette, az összeráncolt homlok és azok a szikrák, melyek felém irányulnak csak egyet jelenthet.
- Bajban vagyok... - motyogtam álmosan, ahogy visszaráncigáltam pucér testemre a bársonyos takarót, de pár pillanattal később ismét lekerült rólam. Utálom néha...
- Ha úgy vesszük, hogy most egy egész háremmel töltötted az estédet full részegen, akkor igen. Elégé bajban vagy - Kedvesebb és sokkal szelídebb hang. Akkor már félig megvagyok mentve. Ha ő itt van, csak nem herélhet ki? Ugye? Persze bizonygassam magam és akkor talán túlélem... vagy nem.
- Akkor, hogy fogok meghalni? Mert a farkam a hideget nem éppen kedveli~ szóval jó lenne ha visszaadnád - bökök a drága takarómra, de ő ismét csak megrázza fejét, majd dühös tekintetét szinte az enyémbe fúrja.
- Basszad meg! Ott hagytál tegnap egyedül a szarban, míg fogtad magad és elmentél ezekkel - a lányokra gondol... sejthető - ráadásul, mindig így van! Soha nem a kibaszott barátaid az elsők, hanem a hülye farkad!
- Csodálkozol? Ha választanom kell a bandázás és az édes négyes közt, nem hinném, hogy a mocskot és a vért választom - válaszolom keserűen ahogy felkelve nézek az eddig falnál támaszkodóra. Mosolyog. Komolyan én nem tudom őt megérteni... mi hárman mindig is jóban voltunk. Soha nem választott el minket semmi... mikor bekerültünk ebbe a gimibe nem is sejtettük, hogy talán még egy osztályon is kell osztoznunk. De így lett és ezzel csak még jobban összekovácsolódtunk. Érzem itt a kérdést, hogy akkor miért is veszekszem én most a haverommal? Nagyon egyszerű... mert hirtelen megváltozott. A barátnője szakított vele és szinte teljesen magába zuhant. Együtt rángattuk ki a gödörből, aminek volt jó és rossz oldala is. A jó oldala elég egyértelmű. Összeszedte magát és minden újra a régi volt. Majdnem minden... ugyanis belekeveredett egykét botrányba, majd már azon kaptuk magunkat, hogy bandázik. Az iskola harcok itt úgymond engedettek, de bizonyos határokon belül. MI a határ? Nincs halál. Jó kis szabályok mi? Mindegy... a lényeg ő is benne van sőt, lassan egy év sem kellet hozzá máris a csoport élén van. Persze néha segítettem neki megagyalni néhány embert, de soha nem érdekelt különösebben, na a vöröst meg annál inkább nem. Őt jobban zavarja mint engem, de mindig mosolyogva állt mindenhez. Hihetetlen nem?
- Donovan egy asztalt csapott rám és mikor kértelek, hogy fedez ott sem voltál!
- Mert nem érdekelnek a suliharcok, Stan! Leszarom őket magasról!
A kínos csönd ami beállt rosszabb még egy ronda nőnél is. Mert nem szoktunk veszekedni. Soha... és ha mégis akkor az veszélyes... és általában ezek mindig rosszul sülnek el. Az ÉN káromra.
- Nem fogunk így előre jutni, szóval összefoglalom. Stan dühös, mert tegnap otthagytad és ma azzal a bravúros ötlettel állt elő, hogy rávesz téged, hogy mindig ott légy neki ha kellesz - Rossz jel, ha Kyle még ezek után is mosolyog. Hogy miért? Mert tudja, hogy fog végződni ez az egész...
- Szerelmet vall nekem? Hajrá, hallgatlak Stanley~
A feje paradicsom vörös lett, ki tudja miért, majd a drága dunnám ismét magamon, jobban mondva a fejemen landolt. Boldogan szorítom magamhoz, ahogy egy kis résen kilesve látom, ahogy Kyle nevet, míg Stan megcsóválva a fejét ad át neki egy ingát. És itt még nem történt semmi furcsa. Mert ami ez után jött, na az akár a történelembe is bekerülhetett volna...
Miután magamra kaptam néhány használható ruhát - avagy egy jó öreg pólót és a már megszokott kopott farmert - mind a hárman a bevetetett ágyamra telepedtünk és végre megtudtam mire is akart utalni előbb a barátom.
- Hipnotizálás?
- A neten olvastam róla és hatásos. Az agyadat, majd madzagon rángatom - közölte velem Stan, ahogy hátba vert ugyanis a röhögésem még mindig nem múlt el. Ugyan, már... engem hipnotizálni, na ne röhögtessen már.
- Pontosítok. Én fogom csinálni és nem ráncigálhatja az agyadat csak kér valamit és azt te megteszed bármi legyen is az - Kyle meglóbálta a kis ingát, mely a kezére pörgött, majd vissza és ismét. Profi a szakterén, ezt nem kételkedem, mert okos. Nem is értem miért ezt a sulit jelölte, meg de...
- Nem hiszek abban, hogy ez működni fog, ráadásul, nem kicsit köcsög dolog ezzel rávenni valakit, hogy a magad oldalára állítsd?
- Ahogy tetszik~ különös képen nem érdekel. Vehetjük úgy te vagy a tesztalany. Ha rajtad működik, akkor az egész iskolát megváltoztathatom. Leszarom a következményeket magasról.
Az én haverom. Mint mondtam, már nem a régi... nagyon nem. Ez a hülye iskola megváltoztatta és nem tetszett. Régen annyira jó volt minden. Együtt ittunk és még ifjú korunkban még együtt is szórakoztunk. Manapság ez a cselekmény lecsökkent kettőre. Kyle meg én még eljárunk, de Stan figyelmét lekötötte az összes suliharc. Már nem is foglalkoztatja az, hogy mi lesz magával, csak az hogy nyerjen. Hát tőlem. Ha ez őt boldoggá teszi...
- Oké csináljuk - rántom meg a vállamat és a vörösre nézek akinek szája ismét mosolyog. Valamit tud amit én nem. Annyira érzem, szinte látom rajta.
- Rendben. Nézd az ingát és koncentrálj a hangomra végig - mondja én meg engedelmesen ülök elé és a kis lengő tárgyat kezdem figyelni. Mikor kellőképp elhelyezkedtem ő tovább folytatja a nyugodt és csöndes hangjával - hallod az inga suhanását? Csak erre figyelj semmi másra. Ürítsd ki az elméd és koncentrálj a hangomra. Lassan a tested elnehezedik és minden másod is. A tested nehéz szinte már ólomból van. A szemhéjad lassan lecsukódik és te álomvilágba merülsz. Édes álmok, melyekben a valóság nem létezik...
Mondja, mondja és csak mondja. De hiába. Az elmém üres a testem kibaszott nehéz, de nem alszom. Nem érzem a bizsergető érzést csupán a kis kábaságot, de azt is halványan. Hallom a hangját és az ingáját is meg a puffanást és a... várjunk?!
A szemem szinte kipattan és amit először meglátok az Kyle ahogy próbálja visszatartani a kuncogását. De miért? MI a franc történt? Persze... a válasz ott van mellettem, jobban mondva az ölemben. Stan halkan szuszog rajtam és nem úgy tűnik, hogy önszántából aludt el. Oh nem...
- Kyle... te tudtad, hogy ez fog történni? - kérdeztem, mire ismét egy kuncogás volt a válasz. A vigyorgás elárult mindent. Ohh... hogy nem vettem észre. Hogy lehetem ilyen vak hisz, az édes külső alatt, gonosz lélek lakozik, aki kihasznál minden egyes alkalmat. Utálom ezt benne.
- Mondjuk úgy sejtettem, de még nincs vége~ - mondta, majd elrakva az ingát tapsolt hármat melynek következtében a kis álomszuszék szinte azonnal felült. Szemei üresen meredtek előre míg kezei a teste mellet pihentek mint valami rongybaba. Mintha az élet és minden egyes kis szikra kiszökött volna belőle.
- Stan. Csak a hangomra figyelj. Hallod igaz. Rendben és most figyelj arra amit mondok. Ezennel nem hazudhatsz míg azt nem mondom neked, hogy elég - hatásos kérés, de mégis mire megy ezzel? Persze, mikor csillogó szemeivel rám nézet már sejtettem, hogy nem csak ezt akarja. Nehogy még nekem jó legyen. - Figyelj rám és a melletted ülőre. Teljesítened kell mindent, amit ő mond. Amit Kenny mond neked és nem lehet kikötésed sem vissza szólásod. Szó nélkül engedelmeskedsz neki.
Hogy mi történt ezután? Minden kiskaput, amit csak eltudtam képzelni, lezárt. Fél óráig szövegelt a kábultnak mellettem és közben néha csúnya pillantást küldött felém mikor megakartam szólalni. A huszonkettedik percben világosodtam meg miért. Ha csak egy szót is szólok végzetes következményeket vonhat maga után, hisz Stan agya most olyan, mint egy szivacs... mindent beszív magába ami csak hallatszik. Így jó gyerekhez méltóan csücsültem a formás kis valagomon, egész addig, amíg Kyle ismét hármat tapsolt és Stan fel nem ébredt.
- Mi a... - motyogta, ahogy a fejét fogta. Nem látszott rajta semmi különleges, mintha csak most ébredt volna, de mégis... basszus égek a vágytól, hogy kipróbáljam, ám mégis türelmesen vártam.
- Nem jött be... illetve csavarosan sült el ez a hipnotizálás - mondta a vörös, ahogy lekászálódott az ágyról, majd az ajtó felé sétált és már csak a küszöbnél nézet vissza ránk - jó délutánt nektek~
Stan mélységesen és szinte gonoszul nézet rám, mintha csak az én hibám lenne, hogy nem sikerült az egész. Pedig én nem tehetek róla. Túlontúl értelmes vagyok egy hipnotizáláshoz.
- Biztos voltam benne, hogy rajtad működni fog és kurvára zavar, hogy most elbuktam, de mindegy... már nem számít.
- Nem érzel semmi furcsát? - kérdeztem, mire ő csak felkapta a fejét és kérdően nézet rám.
- Nem érzek semmit, de miért kérdezted? Mégis mi történt az előbb és Kyle mit értett a csavaros alatt?
Hazudjak neki? Vagy mondjam, meg? Nem tudom. Egyelőre azt sem tudom, működtek e nála azok a kis megjegyzések. Egyelőre nem kértem tőle semmit, sőt még azt sem tudom, hogy az igazat e mondja. Cseles kis fiú~
- Mindegy... mennem kell. A bandával találkám van és megígértem nekik, hogy nem kések. Ma már nem hiszem, hogy találkozunk szóval, csá! - felpattant és a kijárat felé kezdett lépkedni. Gyorsan sebesen, mintha csak menekülne és akaratlanul is kicsúszott a számon.
- Nem mehetsz el - csúnya dolog megállítani valakit sőt, ott mozgott bennem, hogy nem fog megállni, de... döbbenetemre megállt, ráadásul nem csak, hogy megállt, de vissza is fordult és visszagyalogolva leült az ágyamra keresztbe font kezekkel.
- Rendben, rendben... - morogta, de láttam az arcán, hogy ő sem tudta miért egyezet bele. Ez viszont engem még nem győzött meg.
- Stan. Mégis mi a franc ütött beléd? Mostanság köcsögebb vagy velem is és Kyle-al is. A barátaid vagyunk... hova lett a régi öreg Stan?
- Meghalt mikor összetört a szíve. És nem ütött belém semmi, csak a bandázással elfejtek mindent és a gondolataimat is eltudom terelni.
- Miről? - kérdeztem, de ő csak elfordította a fejét.
- Mond el!
- Rólad és a kurva képzelgéseimről!
Asszem ennyi elég is volt. Mert a bizonyíték megvolt. Csak az igazat mondta és az engedelmesség is benne volt, és a tudat is, hogy meg kell tennie. Valahogy sejtettem és igen... lehet bűnös lélek vagyok amikor ezt mondom, de a számra vigyor ült ki ő pedig ijedten nézet rám.
- Mi van? - kérdezte, ahogy kissé hátrébb csusszant én pedig közelebb hozzá. Éreztem a félelemét és azt, hogy nem érti mi történik.
- Ne menekülj - közöltem vele ő pedig szinte megdermedt. Nem mozdult tovább még akkor sem mikor én már csak pár centire voltam tőle. Éreztem a lélegzetété és azt is mennyire gyorsan vette azt.
- Kenny... - nyüszögte én pedig vigyorogva nyaltam végig a száján - Kenny, hagyd már abba!
Nem bírtam. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne használjam ki a lehetőséget. Pedig Istenemre mondom én nem vagyok perverz. Tényleg nem vagyok perverz... na jó az vagyok, de hát a legjobb haverom hever előttem és mégis. Miért is szeretném ezt csinálni vele?
- Miért hagyjam abba? Hmm~ - kérdeztem, ahogy homlokom az övéhez érintettem, míg ő nagyot nyelve hallgatott. Arca vörösben izzott és kék szemeiben csillogtak, de nem a félelemtől hanem az izgalomtól. Erre akkor jöttem rá mikor arcán egy izzadságcsepp gördült végig, majd megnyalta ajkát.
- Engedj el kérlek...
- Én nem foglak - Szemei kikerekedtek és ekkor jött rá, igazam van. Hisz nem láncoltam magamhoz, nem tartottam ott magam mellet és nem is fogtam le. Semmi. A szavak lánca tartotta ott.
- Miért nem tudok mozogni?
- Mert azt mondtam neked.
- Miért hallgatok rád?
- Mert nincs más választásod.
- Miért?
- Mert a kis trükköd visszafele sült el.
Ahogy rájött a turpiságra szemei kikerekedtek és dühösen nézet rám. Az a szép piros arc is már dühösen vörösen izzott és semmi kedvesség nem volt benne. Inkább hasonlítanám valami gyilkoséhoz.
- Mi a francot, mondott nekem Kyle?! Kenny, azonnal engedj el, vagy nem tudom! Hívd ide Kyle-t! Most!!! - kezei ökölbe szorultak és jéghideg szemeit belém mélyesztette és én megint az a durva srácot láttam akit nem érdekelt más a harcok és a viszályokon kívül.
Lassan elhajoltam és megráztam a fejem, miközben farzsebemből egy szál cigerettát halásztam elő és gyújtottam rá. A füst lassan szállt fel én meg mélyet szívtam belőle, majd kicsit bent tartva fújtam ki. Ezalatt a kis vendég meg sem moccant a helyén. Feszülten méregetett ültében és bár láttam, hogy a teste néha megmozdul mégsem sietett el.
Mert nem tehette.
Mert én azt mondtam neki, hogy nem teheti.
- Na miért nem mész el? - kérdeztem megvetően, mire ő még mindig dühösen pásztázott.
- Mert te azt mondtad nem mehetek el.
- Szar ügy - vontam vállat, mire ismét egy morgást kaptam.
Voltaképp nem idegesített. Tényleg nem, sőt élveztem a helyzetet. A mindig morgós, arrogáns és egyben önfejő Stan, most itt ül és nem csinál semmit.
Nem tud mit csinálni.
Végül is felkelt és a kijárat felé kezdett el menni. Szemem sarkából láttam, ahogy a kilincs felé nyúl ám csak egy centi lehetett? Végül is mindegy, de visszahúzta a kezét és tovább ácsorgott ott. Szemiben gyilkos láng éget, ahogy a kilincsre mered és biztos voltam benne, hogy ha abban a pillanatban hozzá érnék tűzforró lenne a kis fém.
- Ne próbálkozz már - nyögtem felé, ahogy elnyomtam a csikket a hamutálban, majd felkelve felé kezdtem sétálni. Ő ijedten pördült meg és nézet egyenesen rám, majd hirtelen ötlettől vezérelve leguggolt és befogta a fülét. Mi tagadás vicces egy látvány volt, de azért mégsem vagyok annyira bunkó.
- Stan... - szólítottam meg, de süket fülekre találtam, jobban mondva betapasztottra.
Valami régi számot motyoghatott az orra alatt és behunyva szemit próbálta kizárni a külvilágot. Nagyon ügyesen. Túlon-túl ügyesen.
- Add már fel! Figyi ha akarnám sem tudnám vissza fordítani, ugyanis csak Kyle képes rá! Fogadd el és kész~ - rántottam meg a vállam ismét, az ágyam felé fordultam. A takaró rá volt hányva és a párnám is valahol a föld és az ágy között tengődött. Néhány üres üveg terült szét a padlón és óvszerekben sem volt hiány és a sikósitó és a tömérdek csokis papírról meg már ne is beszéljünk. Hát persze. Az én szobám~ másoknak a könyvek vannak szanta-széjjel nekem meg a bulis cuccaim, bár néha felfedezhető egy-két tanga és melltartó is. De végül is rendezett szoba. Egy íróasztal és az ágy, plusz egy szekrény melybe a ruhák és néha napján egy két bögyös is kipottyan. A lényeg mégis, hogy a szobában lakni lehet és ez a lényeg, persze ezt egyesek nem díjazzák soha. Vegyük az éppen térdepelőt aki... hova lett?
Megfordulva ugyanis már nem volt sehol. Gyorsan körbenézek és csupán ekkor tűnik fel. Ismét az ágyon ül lehajtott fejjel és egy szomorkás képpel az arcán.
- Mi a baj? - kérdezem, mire ő felnézve mordul egyet.
- Feladtam... ahogy kérted, te barom. EZ miatt vagyok szomorú.
- Vagyis... - logikáztam, ahogy mellé léptem - ha azt mondom, hogy hagyd abba a suliharcokat és szard le őket magasról, azt is megteszed.
Az a kétségbeesés, amit az arcán láttam. Mintha az élettől fosztanám meg. Mintha soha többet nem kaphatna levegőt.
- Nem teheted! Akkor én... nem lesz mi elvon ja a figyelmem. Újra fájni fog és nem tudja semmi más csillapítani - sírta el magát, majd férfiasan kezdte őket le is törölni - a francba is.
- Te sírsz? - lepődők meg, mire ő rögtön bólint.
- Nem fafej ezek... könnyek. Igen sírok! A francba is... hazudni sem megy...
Az a bizonyos cérna itt szakadt el. Elpattant, elvágták, leszarom a lényeg hogy elszakadt és én most Stan felett tartom magam míg ő, a sírástól piros szemivel néz vissza rám hitetlenkedve. Lassan kezdek hozzá közeledni és ő pedig lehunyva szemit adja át magát a csók keserű ízének. Mély és beletörődő. Egy bánatos ember csókja. Utáltam és mégis egyben élveztem is. Mikor elváltunk ő felszipogott és csak akkor nyitotta ki újra a szemeit, amikor én már a nyakát kezdtem el vigasztalóan puszilni. A bőre, a teste. Éreztem, ahogy egyre jobban felforrósodik és a puha bőre pirossá és egyre lágyabbá vált.
Érzékivé.
A vér kibuggyant, ahogy a fogaimmal beleharaptam. Az édes nyögés, ami elhagyta a száját. A fájdalom és a beletörődés, majd az ismételt sóhajok, ahogy kezem lejjebb csúszót. Belemélyedt a bőrébe mire ismét egy jóleső sóhaj jött ki a száján.
- Élvezed? - kérdezte, ahogy végig nyaltam a bordáin.
- Igen... - nyögte ki. Keze belemarkolt a hajamba és még jobban hozzátolta magát. A csípőink összeértek és az övé gyengéden kezdte súrolni az enyémet.
- Nincs vissza út - súgtam a fülébe, és kezem még lejjebb kezdte őt simogatni.
- Soha nem volt.
Az érzések elleptek. A barátság, amit eddig éreztem több lett volna? Ami eddig volt, ami eddig létezett? Semmi nem igazi? Mert ő most gyengének tűnik. Törékenynek, mint egy porcelán és mégis erősnek mutatja magát akár egy katona. Mégis akkor ki ő... de a fontosabb kérdés. Én ki vagyok neki?
- Lazulj el - megtette és mikor beléhatoltam fájdalmasan sikított fel és kulcsolta át a nyakamat. A lassú egyenletes mozgás, majd az egyre gyorsuló. A csípőnk össze csapódik ő pedig csak könnyekkel küszködve próbálja előtörő sóhajait elfojtani.
- Engedd ki. Súgd meg, mit szeretnél. Azt akarom, hogy élvezd.
- Mélyebbre~, kérlek~.
A hangja. Csak attól az engedelmes, rekedtes hangjától elélveztem, ahogy mélyebbre döftem belé. Ő követett pár másodperccel később, majd kifeküdve ájult el az ágyamon.
Én felette, lihegve és kikerekedett szemekkel. Mert rájöttem mit tettem. Oh hogyne tudtam volna. Megbasztam a legjobb haveromat. Kihasználtam a helyzetet, és könnyítettem magamon és rajta is.
Nos igen. Azóta ülök itt az ágyamon a fejemet fogva. Azóta letusoltam... tunk. Őt is bevittem és megmostam, majd ismét az ágyra fektettem és néhány tiszta ruhát is kapott. Nem ébred fel és őszintén nem is akarom, hogy felkeljen.
Kyle-t már csörgettem.
Hétszer is.
De nem vette fel. Soha nem veszi fel mikor kellene! Az a hülye! Tudta, hogy ez lesz. Oh~ hogy ne tudta volna! Körülünk ő volt az egyetlen aki tényleg nagyon aggódott Stan állapota miatt. Én már az elején lemondtam róla de ő! És tessék... ennyit a sunyi alakjáról
- Kenny... - hirtelen fordulok meg, majd Stan kék szemeibe nézek.
- Sajnálom haver! Én komolyan mondom nem akarta... na jó akartam de elkapott a hév és... mindegy, felejtsd el az egészet inkább!
Lassan lehunyta szemeit és fél percig úgy is tartotta. Azt hittem ismét elájult, de mikor kinyitotta gonosz és érthetetlen pillantást kaptam vissza.
- Ken! MI a faszért vagyok én a te ruháidban?! - morogta dühösen, ahogy a narancs pólóra bökött.
- Mert le kellet fürdesselek. Tényleg sajnálom...
- Sajnálhatod is! Attól mert elalszok, nem kell megfürdetni! Nem vagyok gyerek...
- Oh~ bocsi. Csak nem akartam, hogy a seggedből folyjak ki.
- Csak a csapból. A seggemet meg hagyd ki belőle. Örülj, hogy láthattad fürdés közben - morogta, majd az ajtó felállva méregette az egy számmal nagyobb nadrágot. Velem ellentétben. Én ugyanis végig őt néztem és szemeim konkrétan, majd ki dülledtek. Mégis miről beszél, illetve miről nem beszél?
- Stan... nem is zavar? - kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét.
- Tiszta vagyok bár ha adnál egy övet boldogabb lennék.
- Nem Stan... AZ nem zavar? Amit tettem?
A zavart pillantás, majd felnevetés.
- Haver meggárgyultál? Mégis mi miatt haragudjak? - kérdezte én meg megragadva a vállát ráztam meg. Dühösen. Kétségbeesetten.
- Az előbbire. Stan mi az előbb... szexeltünk. Nem zavar?!
Felnevetett. Komolyan mondom, röhögött és nem azért mert igazam volt. Hanem mert azt hitte hazudok. Teljes mértékben viccnek vette az egészet.
Mert, nem tudta...
Mert, elfelejtette...
Mert én azt mondtam, felejtse el...
- Így történt - fejeztem végül be. Kyle bólintott, ahogy ismét szunyókáló Stan-re néztünk mind a ketten.
- Megbántad?
- Nem.
- Hazudsz...
- Mindenki hazudik - rántottam meg a vállam, majd intve neki hagytam ott őket. Azt mondta felkelti a hipnózisból. Nem fog nekem többet engedelmeskedni. Nem fog többet igazat mondani. Ez van. Nem bántam meg. Nem vonnám vissza semmiképp.
Talán... megbántottnak érzem magam. Csak... talán...
Hisz végül is, akkor olyan más volt. Mintha újra ő lenne. A régi Stan. Oké nem pontosan, de az arca. A szeme csillogása. Láttam én már őt ilyennek. Kíváncsi vagyok... vajon mi lesz majd? MI lesz ha találkozunk legközelebb?
- Kenny? - pont szembe jött másnap. Kerültem a tekintetét. Köszöntem és mentem tovább. Nem akartam még egy szót sem mondani neki. NA jó miért? Mert kibasszottul rosszul eset, hogy nem emlékezett arra a kurva jó szexre! Mert mi tagadást, igen is jó voltam. Mit jó! Életemben nem szexeltem még ennyire élvezettel és szenvedéllyel!
Ahogy elmentünk a másik mellet suttogott. Én megdermedve álltam, meg vele együtt. Egyszerre fordultunk meg és ő mosolygott. Az a mosoly. Huncut és kegyetlen... és mindent elárul.
- Szóval~ mikor akarod a második kört?
Hogy nem felejtette el.
Hogy van valami, amit még kérésre sem lehet kiverni a fejedből.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
