|
14. Fejezet
2012.02.02. 18:16
Még nincs lektorálva ^^" Gomen!
„Lábai alatt a hó hangosan ropog. Tegnap eset le, de szép fehér táj hidegen hagyja, ahogy minden más. Ideges és kezei remegnek a fagyban, ahogy ismételten egy sarkon fordul be. Lába csúszik, majd elesik. Felpattan, és ismételten megy, az idő telik szüntelen, ahogy feltépi a kereset hely ajtaját, majd beront. A szemek rá szegeződnek és a kapitány már tudja ki ő. Hogyne tudná. Az eset csak pár hetes lehetett.
- Hölgyem. Mi történt? - lépet elé és nyugtatóan ölelte át a vállát, ahogy egy külön kis szobába terelgette az átfagyott lányt, ki papucs és kabát nélkül rohant el idáig.
- Az öcsém! Eltűnt, nem jött haza és... a kórház! Azt mondták itt! - Makogta, ahogy folyamatosan az őrök felé nézet ám azok nagy hátától semmit nem látott.
Esélytelen volt. A kezek megragadták, cipelték kifele és nem szabadulhatott.
Kis korterembe kapott nyugtot. A pohár a kezében, remegő kezei között még egy kisebb forró tea, mely már égette bőrét.
Nem érezte.
Koncentrálni sem tudott. Az ablakon tekintett ki, hátha érti, mi lelhette a kórház népét...
Talán az öccse is itt volt...
- Nincs itt - mondta nyugodtan a rendőrfőkapitány - és ráadásul egy másik fiú is megszökött.
- Ki?! - pattant fel és a forró folyadék a kövön kötött ki - Ismerem? Vele van?
- Nem tudhatjuk, az esetett még vizsgáljuk, de mindent megteszünk - biztatta, ahogy kinézet ő is az ablakon, majd végül megrázva fejét inkább az erkélyhez sétált. Bízott benne, hogy a fiúk előkerülnek.
Nem vallhatott kudarcot.
Miatta nem.
Túl sok a hiba.
Persze... sajnos nem tudhatták.
Senki nem tudta.
A két fiú közelebb van hozzájuk, mint gondolnák és távolabb, mint hinnék.”
~*~
Csalogányút. Így hívták az egyik legveszélytelenebb és egyben, legjobb búvóhelyként tudó helyet széles folyosókon túl. A sűrű kék lombok alatt, nem lehetett látni ki bújik meg és a nagy tűzlevelű virágok szirmai ugyancsak menedéket nyújtott. Mégis ő most menekült. Futott sebesen, ahogy selejtes pengével a növényi világot pusztította. Menekült, előle.
Előle, nincs menekvés.
Hirtelen fordult le az útról, majd vette magát egy bokor alá. A lejtőn vörös porfelhő fedte nyomait, majd végül egy ritka kék törzsű fának döntötte fáradtan hátát, ahogy a kardot is a homokba szúrta.
Persze esélytelen volt.
Kapkodta a levegőt, majd felszisszenve nézet fel üldözőjére.
- Minek neked a bukott lélek? Azt hittem őkegyelme másra utazik, mint a szívtiprók sármára~
- Nem érdekel a Don Huán-os szöveged. A sakktábla része vagy.
Clyde felkacagott és serényen fogta hasát, ahogy vörös ingjét kissé feltúrta a meleg miatt. Őt nem zavarta soha az etikett megtörése. Mindig ilyen volt. Őnagysága pedig felettébb furcsának mondható, hisz őt pedig ez nem zavarta.
- Egy paraszt minek kell oda. Látod hamar kiesek, csak az igazán fontos bábuk érdemlik meg, hogy végig a királyt szolgálják. Ráadásul én eddig fekete bábuként tündököltem. Mitől lettem hirtelen vakító hó? - Nézet a király szemébe, aki fehér lován ülve figyelte a lihegőt. Díszes kalapja mögül huncutul mosolygott, ahogy szemeit lehunyva tartotta. Palástja alól tündöklő szárnyak rebbentek ki, majd óvatosan vissza is bújtak alá ezzel biztonságba tudva magukat. - Bár... ha maga a király elszökik a seregtől, és egymaga téved rá az útra, lehet fontolóra kell venne, komolyak a szándékai.
- Eltaláltad~ - egy ugrással landolt a vörös homokban, majd ahogy a fiú felé sétált a növények szó szerint szabad utat adtak neki. Érezték a hatalmát, hogy mennyire nagyként tisztelik, még a legkisebb csíra is. Senki nem ellenkezet ő, pedig már ott állt előtte és a barna szemekbe bámult, amikben hiába, de nem látta azt a félelmet, amit kellet volna. Persze... nem retteghet tőle mindenki. Főleg ő nem. Ohhh~ a nagy romantikus soha semmilyen körülmények között nem.
- Nem félek.
- Nagyon jól tudom.
- Akkor mégis miért vagy itt? Tudtommal hasznod belőlem nem származik? Egy paraszt csupán védi a hátaljat. A fontosabb bábukat és csak néhányuk lehet olyan ügyes, hogy elérje a tábla végét és végül felemelkedhessen egy jobb, szebb karakterré - szónokolta tovább, és kissé kiegyenesedve kezével lágyan megigazította a vörös inget és a barnás nadrágot - de én elbuktam a pálya közepén és a királynő kitaposta a lelkemet. Ennyi. Vesztettem.
A király elmosolyodott a fiún, majd leülve elé megragadta kalapját, majd az ölébe húzta. Csapzott fekete haja kócosan állt össze-vissza, és lágy minden elmondó mosollyal nézet ismételten előre. Clyde nem értette miért jutalmazzák meg, de valahogy el nem tudta képzelni mit akarhat tőle. Talán, pár apró foszlány, de azok elvesztek még a békeidőkben. Most már csak egy senki. Kardok nélkül, mert a kiválasztott azt is elvette tőle. Az alakváltás talán még megvan, de azzal mire megy? A legtöbb lény átlát a csalin. Esélye nincs... és ezt neki is tudnia kéne.
- Mégis mit akarsz tőlem? - kérdezte végül komoly hangon, mely tőle nem megszokott volt.
- Te voltál a csalim. A parasztként leskelődő, de valójában a fekete köpeny alatt, igazi futó vagy.
- Én~? Ugyan, ne röhögtess! - csapot a vörös homokba - Nem vagyok én sem futó, sem semmi!
- Igazad van. - A király előrébb hajolt, majd végig simított a fiú arcán, egészen annak barna tincseiig. Az a borzongatás, ami végigszántotta a hátát, olyan jólesően töltötte el mind még soha. Az a nosztalgikus érzés... Mind a kettőben ott van, és nem akarják elfelejteni. - Te vagy az én királynőm.
Mint buborék pukkant ki az emlék, majd vöröslő arca lassan kezdett hasonlítani a talajhoz. Persze ez is csak másodpercek játszmája, aztán a király ismét komor lett és díszes kék zsebéből, egy kis cetlit halászott elő.
- Meg kell találnod őket és elvinni a vízeséshez - magyarázta, ahogy a cetlit Clyde homlokára tapasztotta, ami pedig lassan beleéget a bőrébe, végül továbbmenve a fejébe. Utána nem maradt semmi.
A tudás a helyén.
- Megőrültél?! Oda lehetetlen elmenni és amúgy is... mit akarunk ott?
- Ott fogjátok megtalálni - Oldalra nézet, majd egy növény alázatosan nyújtotta felé a kiszáradt ágat - itt lesz. Látod. A dobozban, van a kulcs, és ahogy haladtok lefele, ott megtaláljátok. Nincs magánál. Elvesztette azt amit akart, de a terv része.
- Megvesztél ugye? Onnan még nem jött vissza senki! - Próbálkozott tovább, ahogy testét már kiverte a víz. Azért nem szándékozott még meghalni. Tényleg, nem. Még annyi minden állt előtte, ám a király hajthatatlan volt. Eldobva a kis ágat törölte el a homokrajzot, kalapját ismét magára tette, majd felkelve kezdet ismét a pegazus felé lépdelni, ám a barna sem volt rest. Felpattant ragadta meg a fiú palestját, ám annak szálai csak megreccsentek végül, pedig elszakítva eset a vörös talajra. Clyde pedig ledermedten nézte az igazi királyt. A királyt kinek fekete szárnyai kilibbentek és jólesően nyitotta őket széjjel. Tollai csillogtak a fák között a beszűrődő napfényben, és olyan tisztának látszottak akár a fehér hó. Gyönyörű látvány volt és a fiú is csak tátott szájjal tudta nézni egészen addig, amíg megköhintve kiszáradt torkát vörösen fordult el.
- Csak tudnám, miért hívnak Pillangó királynak, mikor ilyen ronda fekete szárnyaid vannak - morogta és ő is felemelt állal kezdett elhaladni. Lábai alatt felporzott a homok, és ahogy haladt lágyan suhant el a király mellet. Mert így kellet lenni. A nagy csábítónak! Nem... övé kell, legyen az utolsó szó.
Mint a mesékben.
- Clyde - lágyan vonta magához, ahogy csípőjét elkapva szinte már csak pár apró centi választotta el őket.
Az illata bódító, a szemei feketék.
Sötéten csillognak.
Csak aki ilyen közelről nézi, láthatja milyen gyönyörű sötétkék. Talán a világűr lakozik benne.
- Kevin... - lágyan súgta a fiú nevét, aki pedig beszüntetve a távot csókolta meg. Épphogy. Talán a bizalom, talán a búcsúként. Csak ők ketten tudták.
- Gyere vissza hozzám - elhajolva simított végig az arcán, majd ellépve a szakadt szövetet felkapta és ismételten magára varázsolta, majd felülve lovára simogatta meg annak nyakát - ez nem volt parancs. Ez hitvesi kérés.
Pislogott és a harmadikra, már csak ő állt ott egyedül.
Ahogy eddig is.
Vajon ott volt?
Vajon jelen volt?
Vajon tényleg megkérte?
- Francba... mégis, hogy a picsába vegyem rá őket?!
~*~
„Halotti csönd. Csak ez maradt utána.
- Nézzék át még egyszer! Egy gyerek, aki ráadásul állandó őrizet alatt áll nem tűnhetett el csak úgy! - az osztag szétszéledt. A kirendeltek nyomok után kutattak. A többiek átvizsgálták a kórház területét, míg a megmaradtak másokat kérdeztek ki.
A válaszok egyhangúak voltak.
Említésre sem méltók.
- Nem láttam. Sakkoztam.
- Hee? Az a fiú? Sosincs ébren~ a nővér szerint állandóan alszik, pedig úgy játszanék vele.
- Faszom tudja! Utálom őt, még csak nem is köszön!
- Szegény állandóan kómába esik. Azt mondják senki, nem tudja az okát.
- Lassan 3 éve fekvőbeteg nálunk. A szülei nincsenek itt, de a gyámja szerint sose történt meg még ez. Voltaképp lehet csak lappangott benne. De a doktor úr többet tudna mondani.
- Igen. De ez az információ bizalmasan kezelt!
Nincsen válasz hova tűnt...
Ahogy a párjának sem...
- Nincs hír róla, de jobb lenne, ha hazamenne. Ígérem, amint tudok valamit, értesítem - nyugtatgatta, ahogy vállán simított végig. Fiatal parancsnok. Szőkés hajkorona és egy idétlen kissé pufi arc. Az egyenruha feszül rajta.
Mentőmellény.
- Ugye nem hagyott el? Miért tette volna... az a kis pöcs... - sziszegte, mégis remegtek a vállai. Erős akart maradni. Talán előtte.
A mellkasa kemény volt. Klór szag áradt belőle.
Narancssárga szín világított.
- Kérem, nyugodjon meg. Rendbe fog minden jönni.
- Önnek mi a neve? - kérdezte szinte csak úgy. Agya nem járt jól. Hiába, gondolkodni akart de...
- Larry. Főhadnagy vagyok, szóval ígérem önnek, személyesen veszem a kezembe az irányítást! Nem hagyom, hogy bármi történjen a fiúval. Nem fog megfulladni.
- Még egy színházteremben sem?
- Mindenki túléli valahogy.
A szavak megnyugtatták volna. Vagy bármi. Nem tudta... tényleg, nem.
- Shelly Marsh. Itt a számom. Kérem, csörgessen - felkelt és a kis sárgás kártyát átnyújtotta. A főparancsnok készségesen vette el. - Bármi miatt.
- Úgy lesz. Hívni fogom, kisasszony. - Kisétált a teremből. Kótyagosan, ő pedig megrázta a fejét.
Hitt.
Remény.
Végül pedig a halál.”
~*~
Lics-locs.
A talpa alatt a tócsa hangzott. Itt mindent a víz borít be. Ki ne szeretné? Sellők vannak? Nincsenek? Talán meglesz nélkülük.
Lics-locs.
Hallja a zubogást. Hangos, de mindig ilyen. Többször is jött. Talán, bár rég volt. Utoljára őt kellet innen elhozni. Ejjj a nosztalgia édes íze. Marja a száját és mégis várta a napot. Látta előre? Ő? Ugyan, ő nem a bölcs. A macska? A posztok foglaltak, akkor ő ki?
Miért jön?
Hova jön?
Kiért jön?
- Elvihetem?
- Parancsoljon kisasszony. Az öné, tekintve, hogy a nyeremény mindig azt illeti, aki legelőszőr tépi át a célszalagot.
Lics-locs.
- A nyereményem? De édes. Múltkor mintha csak lepasszolt tárgylett volna.
- A bolond miatt! Mindent tud a rusnya szőke! Dögölne ki végre a fajtája.
- Ejnye, minő bolondság ilyet feltételezni egy bolondról, és tudhatnád...
A vízen járni is tudni kell. Ő volt a kivétel. Elé a sziklák úsztak. Ő viszont ott állt a közepén. Tökéletes helyen. Akár valami díj. Nem arany mégis a legértékesebb. Ő kell neki. Kereste a párját.
- Mindenki tudja. Nem kell mondani!
- Talán mégis szükséges. Balga barátom képtelen a józanész használatára. Megtagadta sajnálatomra és ifjú lelkem elveszet a köd homályában~
- Te nem tudod! Tájékozódhatnál! El kéne neked némi ismeret.
- Én csak a sírokat ásom. Nem muszáj tudnom mi is történik itt.
- Alice halott?
- Egy pakliban, mindig két bolond van!
Elhalkult, a vízesés megállt. Így kellet történnie. A sziklánkon lábaikat lógatva néztek rá. Üres tekintet. Mennyi ideje pihenhettek itt? Persze... Mióta is létezik a világ?
- A kérdés?
- Nincs válasz.
- Egyszerre? Ez új.
Lics-locs.
Eldöntetlen hangok. Hát igen. A bolond csak ide üldözte őt. Tudta, remélte, sejtette. Melyik legyen? Válassza a könnyűt? Vagy a nehezet? Középút! Az kell ide! Tökéletes központúság. Igen, igen. Balganépség. Fejet le, vagy fel. Királynő! Ugyan. Királyoké a hely!
- Végül pedig, nyerni fog.
- A dicső Fehér.
- A megbabonázott Piros!
Lics-locs.
Kézen fogta. Szemei fátyolosak voltak. Az ütőkártya. Csak ezért jött ide nem? Ő kell neki. Ő kit a világa eltemetett mélyen magában. Hogy is szól a történet? Fessük be a fehéret, pirosra? Egy szimpla ecset is megteszi.
- Hol a párja?
- Kettészakadt.
- Becsmérő valóság és minő fájdalom.
- Melyik ajtó.
- Hülye ásó, rozsdásodik.
- A kardom ugyancsak.
Követte szüntelen és a nyeremény lassan elillant és a sziklák is a helyükre úsztak.
- Viszlát pajkos lányka~
- Sose tolod ide a képed, még egyszer!
Az ajtó nyitva volt. A titka, hogy nem szabad becsukni. Elvan átkozva. Tudta! Ő átkozta el, két éve.
- Remélem, értettél mindent, angyalom. Mert a játék, csak most kezdődik. Flamingót a kézbe!
Kopp-kopp.
~*~
„A lakás mámorító fényessége csupán egy gyertyaláng. Egyedül maradt.
Őt hívta fel elsőnek, pedig ki vette, de tudni kellet.
Ő, pedig a halált kívánta. Remek anya. Egészen addig a kilenc hónapig. Aztán már csak az utóíz és semmi több. De gyűlölte ezért. Az élet megkeserítője, ha ő nem lenne, talán nem tartanának itt. Pedig régen, még ott vidéken. Az idő értük élt és a szeretett család mintapéldája volt. A látszat ugyan, de ki nem szarta le? Az apja... ha valaki idióta volt, kellet egy normális is a házba. Ő vette magára a szerepet. Mert anya csak egy van.
Na igen, akkor még utálta őt is. A kisöccsét, az egyetlen idegesítő kis PÖCST.
Mégis azután, ami történt vele átformálta a véleményét.
Az a tűz.
Mindent megváltoztatott. A régi elhagyatott kis kúria. Mennyit játszottak ott. Vele. A mélységes barát. A kedvese. Örökre együtt csodás éveken. Jaj csak úgy hangoztatta.
- Miért... felejtette el? - A hangja néma volt, ahogy a kis képet szorongatta.
Szürkült, a lap sarka sárgák voltak. Penész lehet, de hát az ember nem őrizgetheti máshol. A sütis dobozok erre jók, főleg ha a kisöccse utálja ezt. Kígyószelet. Hasonlít a macskanyelvre, csupán egy kígyó. A nyelve is csokiból van! Csodás kis édesség.
És ő pedig, fosik tőle.
- Kedvelte, mégis ő volt az egyetlen akit elfelejtett.
Az apja meghalt a romok között. Kihozta őket és épségben voltak.
Majdnem...
Az egyik sírt a másik eszméletlen volt. Ő visszarohant valamiért. Azt mondta vannak még a romok között. Két kislány. Aztán persze csak az ő holtestét találták meg.
Elment örökre. Elhagyta a házat.
Kórházba szállították mind a kettőt. Jól emlékszik a kisebbik nyugtatót kapott, az öccse... súlyos sérülés. A lába és a tüdeje. Kis asztmás, már alig kapott levegőt. A másik... belső sérülések? Talán. Azt mondták neki még súlyosabb az állapota.
Műteni is kellet.
Mindkettőt... de persze sikeres volt. Kivételes tehetséges orvosok.
Aztán mikor felébredtek...
Elfelejtették.
- Stan csak őt és minden vele kapcsolatos emléket. Az egész gyerekkora a kukában. Lomtár? A család rémlett neki. Asszem csak az én nevemet tudta. Apáról nem kérdezet. Anyát gyűlölte... a másik fiú viszont... furcsa volt. Emlékezet mindenre. A tűzre, a történetekre, ránk.
De őt teljesen elfelejtette...
- Érdekes. Más valami rémlik?
- Talán a neve. Kyle. A kis vörös hajú zseni - nevetett, majd lassan ismét elmerült az álomban. Így kellet történi. Megvolt írva. A dadus alszik, nem keresi Alice-t. Talán. Majd ha felébred, de az álmaiban vele él.
- Szőke? Azok mind hülyék! A fekete az igazi~ édes dolgok. Lady cukormáz, remélem nem rosszalkodsz~ - fehér kristályok az arcán. Alig egy milliméter. Királyi őkelme.
Puffi herceg a színre lép.”
~*~
- Nem hiszek neked! Megpróbáltad megölni őt! - Sziszegte, és karmai élesen nyomódtak a vékony nyakhoz.
- Nem hazudik. Tényleg maga a király parancsa. Kenny! Elég lesz! - Nagy csattanás és a macska fújva egyet húzta vissza a mancsát így végre mély levegőt, vehetett. - Nocsak~ a herceg milyen okos! A térképet is a fejedbe rakta.
- Azért, hogy ne felejtsem el. Tudja szépségem igazán rövid a memóriám~
- Azt meghiszem Clyde, na de csitt. Az nekem van címezve, ohh szuper. Akkor jó helyen járunk - vidáman mosolygott, ahogy a szőkébe karolt, kinek lábai ismét láthatóak voltak. A díszes csizma csillogott rajta.
- Pontosan miért is vagyunk itt és követtük ezt az anyaszomorító barmot?
- Nem követtük. Én vezettem, ha nem tűnt volna fel és azért, mert tudja hol találjuk Stan testét - válaszolta halál nyugalommal.
Mert csak azzal lehetett.
Stan Marsh, pontosan egy hete hunyt el.
A gyertya kiéget, a földi világból is eltűnt.
Nem maradt meg.
- Csak tudnám minek neki a teste? Egy üres dobozzal sem tudsz semmit tenni. Mindig a lényeg, ami benne van! - Clyde sipítozva haladt mögöttük, majd becsukta az ajtót.
- Badarság, egy üres dobozt, csak meg kell tölteni! - vigyorgott a lány és Kenny ismételten csak megrázta a fejét.
- Őt nem töltheted meg! Max ő téged~
- Perverz, mint mindig. De ha jól emlékszem még mindig én vagyok a bölcs! - morogta és rántott rajta egyet, melytől a vizes talajra esett. Arccal előre. Ruhája vizes lett és borzong kelt fel és lebeget társa mellet. Utálta a vizet. Fázott és a pulcsija otthon volt.
- Nagy őkelmesége? Bebe~ mi a fenéért kellet ezt?! - Kiabált rá, ám csöndbe maradt mikor a lány az előttük levő tóra nézet. Clyde ugyancsak és mind a kettő értetlenül bámult - Mi van?
Hisz ő nem látott semmit. A tó nyugodt vize kékesen csillogott. Körülötte mindent víz fedet, de mégis kivált az egészből. Az út megszűnt és tovább nézve csak egy nagy kőfal volt, ami elválasztotta. A kiálló sziklán pedig, két fiúcska üldögélt. Nyugodtan. Az egyik mosolygott, a másik morogva szemlélte a betolakodókat.
- Nem látok semmi meglepőt ezen, na jó talán az a barna tiszta gázos azzal a frizurával, de ezen kívül, semmi.
- HOGY MIT MONDTÁL? TE KIBASZOT MACSKA! - Felpattant és csupán a szeme sarkából látta, ahogy elrepül mellette.
Az ásó a kőbe vájódót, ami pedig lassan elrepedt. A víz csordogált befele a résen. Pontos célzás...
- Mellé...
- Vérmérséklet. Gyógyszer már van rá~ - vigyorgott, még mindig pimaszul ám a másik gyerkőc megakadályozta, az újabb galibát.
- Legyetek üdvözölve kis kalandorok~ sajnálatotokra a nyereményt már elvitték - Díszes fehér inget viselt mellé egy barna nadrágot. Tőrje csillogott, ahogy az ég felé emelte és azzal írt le apró köröket. - De természetesen nem maradtok jutalom nélkül... esetlegesen~ Mole. Kedvesem, elmondanád, mikor pusztulnak el?
- Kit nevezel te a KEDVESEDNEK?! - A barna szó szerint neki ugrott, ám a szőke nem is törődve vele nevetett, ahogy nyaka körül a kezek fogták le.
A három kis betolakodó pedig csodálkozva pislogott rá. Az események felgyorsultak és ők végignézték, ahogy a halál kinyírja gyengéden és lassan az életet. Mert igazából ők tényleg ezek voltak. Az élet és a halál. Az ő döntésük, hogy aki meghal, élhet e tovább vagy meghal. Mindig is ők voltak a döntőbírók. Nem kell ide Istenség... A tisztességes játszma az ő kezükben van.
- Hol van Stan? - Bebe a lényegre tért és a két csatározó lélek végre hajlandó volt ismét szétrebbeni és rá figyelni.
- Meghalt - mondták egyszerre, ahogy unalmasan néztek az ellenkező irányba.
- Badarság! A Pillangó király személyesen mondta, hogy itt lesz! - Clyde dobbantott, ám mikor meglátta a szőke szikrázó tekintetét és a lány bájos mosolyát inkább visszahúzódót.
- Hülyeség, meghalt tegyetek le róla. Most Pedig húzatok innen a picsába - sziszegte, ahogy legyintve próbálta ezzel kompenzálni tényleg zavarják a légkört, ám a bölcs ennek ellenére is morogva kezdett feléjük sétálni.
- A teste... itt kell lennie. Látom. Itt volt és valaki elvitte. Ki az a lány? Hol van? HOVA VITTE?!
- Hercegnő, te csodás lény. Elnézésedet kérem, de feladatunkban nem áll őrizni egy üres tárolót. A lány szívéjesen pucolta ki innen. Nem tudjuk ki ő.
- Hazugság nemde? - Kenny odalibbent az élet elé és úgy nézet a szemeibe - Nagyon is jól tudjátok ki ő is, őt is innen hozta el. Nincs igazam Greg~? - Arca elkomorult most először, míg a másik elvigyorodott.
- Igaza van~ „Greg”. Áruld el nekik~ - cukkolta tovább, ám mikor hatalmas fájdalmat érzet a lábában, sziszegve nézet fel a nyugodt párjára. Körmeit a combjába vájta és úgy szemezet még mindig a macskával.
Az egyetlen amit gyűlölt...
Ha átlátnak rajta.
- Nem tartozik rátok hova vitte őt. Egyenlőre még nincs megírva. Most pedig, mint ahogy azt hallhattátok a drága páromtól... húzatok el - hangja mély volt és szinte megfagyott körülötte minden. A lány megborzongott, ahogy Clyde idegesen kezdete a földet verni. Egyedül a szőke állt mozdulatlanul előtte. Nem félt sem retteget, mégis mikor egy nagyobb fekete gömb jelent meg és lassan beszippantotta őket, nem ellenkezet. Semennyire.
- Imádom ezt az oldaladat - Mole gyengéden karolta át a még mindig ideges derekát, majd vonta magához. Szeme huncutol fénylet, ám mikor látta a szőke mosolyát rögtön tudta kár volt elgyengülnie.
- Cristopher~ olyan lovagias vagy. Szerelmünk örök marad, akár a nap és a csillagok~
- Kopj le... amúgy is. Dolgunk van. Ha nem emlékeznél-
- A te kezeid vannak még mindig a csípőmön és érzem a tesztoszteron bódító illatát~
A nyugodt helyet ezután halk sóhajok zárták be és a holtak türelmesen vártak a sorukra.
~*~
Ezalatt valahol máshol. Bódító illatok kavarogtak, és selymes párnák fogták körbe. A lány vigyorogva ugrálta körbe. A te gőzölgőt a süti égetően keserű.
Nosztalgikus.
Déjà vu.
- Nem szabadulsz meg ilyen könnyen senkitől. A kis gonosz tudta, hogy ez lesz. Most meg egyedül vagyok. Stanley sem segít már. Vissza kéne hoznod, hisz te teremtetted. Csináltatok, hogy legyen kivel játszani. Akkor hajrá. Teremtsünk új világot! Hisz az élet sosem hazudik!
Leült mellé és lágyan átkarolta a vállát. Kalapja alól huncutul bukkantak elő a vörös tincsek. Csíkos fejfedő, tele szívekkel és minden mással. Négylevelű lóhere volt a kedvence.
Ahogy közelebb hajolt a fülébe súgta a szavakat. A betűk repültek és a tudatlan elmébe kavarogtak.
- A bolondok mindig párban jönnek~
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Na itt is itt vagyok :D Ez egyszerűen fantasztikus *o* de tényleg, nem túlzás épp úgy bele szerettem ebbe is mint a többibe :3 van még remény a folytatásra? Nagyon kiváncsi vagyok a végére ^^ Mióta rátaláltam az oldalra egy unalmas percem sincs délutánonként :)