Voltaképpen egy történet honnan is kezdődhetne igazán, vagy ha nagyon lélek búvároknak képzelnénk magunkat feltehetjük a kérdést: egy cselekménynek mi is volt igazán az eleje? Volt egyáltalán, vagy valami után jött? Kegyetlenül ránk tört, vagy éppenséggel lágyan tudatva csúszott be az életünkbe? Olyan kérdések, és olyan válaszok, melyre az élet adhat választ. Legalábbis akkor Ő így gondolta és Ő aztán tudott egyet s mást az életről és annak kegyetlenségeiről.
Mert hitt abban, ahol egy történet véget ér... ott egy új kezdődik el.

- Őszinte részvétem - mély bántott szavak, melyek görcsös hurokba fogták ismételten az előtte álló fiút. Túlságosan valóságos volt a látvány, pedig egy mesébe tudta volna elképzelni csupán azt a kegyetlen sorsot, mellyel az élet megáldotta barátját.
Nem kímélve, és a halál újabb lélekkel távozott.
- Köszönöm - A hang alig volt hallható, így a fiú ismét közelebb lépett. A zsivaj nagy volt, és a szobát a kellemetlen, mégis megértett anyai sírás zárta körbe. A nagy szinte megállíthatatlan könnyek és azok az elfojtott szipogások. Sajnálta a nőt, és annak férjét, ám még inkább a család egy másik részét. A testvért, mely most ott feszített előtte, a sötét öltönyben melyet oly ritkán hordott. Sose állt jól neki a fekete, és a szín összeállításban talán ritka alkalmakkor, ha látott is rajta a sötét anyagból. Nem az ő stílusa mégis, ahogy most ott tipeget, egyik lábáról a másikra állva, csak még szomorúbb látványt nyújtott, barátjának. Szívbe markoló kegyetlen sors.
- Ha tehetek érted bármit Kyle. - Alig mondta ki, a lágy fejrázás már szinte tudtára is adta, ez a helyzet lehetetlen volt. Ismerte a halált, ismerte a világot. Elkellett jönni annak ami - a fentiek szerint - egy vaskos, több millió oldalas könyvbe volt rejtve. Senki nem olvashatott bele, még ha szabad kézben is járt. A tudás hatalom volt, és ezt ő maga is belátta, hisz az ő ujjai közt is megfordult már, ám számár sose jelentett sokat. Ugyanis valami mélyen legbelül azt súgta, abba a könyv lapjai között, az ő neve vagy sokszor, vagy egyszer sem szerepel... ám inkább az előbbire tette volna le azt a bizonyos voksot.
Nem úgy, mint a múlthéten történő eset mikor a fekete csuklyás nem kímélve suhintott le széles pengéjével és ragadta el a kis kanadai fiút. Ike Broflovski nem élhetett sokáig... és talán halála még inkább volt borzasztóbb mikor kiderült miben is hunyt el. A család titkolta hála a rendőrségnek... visszatartották az információt, ám a legidősebb fiú száját lakattal se tudták volna lezárni. Újságcikket írt öccséről és annak végzetes haláláról. Arról a halálról, amit egy férfi okozott...
- Azt hiszem inkább felmegyek és lepihenek. De köszönöm Kenny, tényleg... - Hazugság. Mély bántott érzések, és a magasabbik leolvasva a megkínzott fáradt arcról, hogy ez is egy a sok közül. Mindene ezt súgta. A lépések, ahogy a korlátra támaszkodva szinte lökte fel magát a rozoga lépcsőn. Senkinek nem tűnt fel, hogy a család egyik tagja ott hagyta a halotti tort, mert semmi nem számított. Az emberek leadták tiszteletüket, ám a szőke szinte látta miért is jöttek. Egyikük sem volt igazán a család barátja, és akik mégis azok is inkább a gyászoló pár mellett voltak, és lágy kedves kérésekkel, vagy éppen biztató szavakkal tartották a kissé molett nőben a lelket. A többiek pedig... szavatos pletykákra vadásztak. Mint medencében a cápák, várták a friss húst, hogy mit is ejt ki a száján a nő, fia halálával kapcsolatban.
Kenny álkapcsa megremegett, ujjait pedig behajlítva saját bőrébe nyomta körmeit, melyek nyomán apró vörös vér folyt végig. Gyakran tette, a megnyugvás és talán az adrenalin levezetése képpen. Gyűlölte a médiát, és még inkább azokat akik, pletykatémát voltak képesek ebből kihozni. A halál nem játék, és ők mégis ennek vették fel, semmi többnek. Még csak a tisztelet se volt a szemükben. Semmi csupán a kiéhezettség, egy jobb érdekesebb story-ra.
- Ken. - A cipő hirtelen csikorgott, kezeit pedig felengedve nézett rá a másik vele egyidősre, majd annak partnerére. Ők se szakadtak szét azóta sem, és ez a tudat egy apró mosolyt hozott elő az amúgy is keserű valóságban.
- Felment - adta meg a néma választ, a kisebbik fekete pedig bólintva gyűrte ujját ismételten smokingja zsebeibe. Rossz szokás, de nála ez már olyan volt mint a drog - szarul néz ki.
- Az is lesz még egy darabig.
- Árad belőled a jóindulat Tucker, ahogy mindig is - a kék íriszek, most az ugyancsak sötétebb tónusba meredtek, ahogy ujjait mellkasa előtt vonta össze. Fárasztó volt, ez a kis idilli csevely és sejtette, ha a nagyobb igen, a kisebb ennek ellenére, még fog mit kérdezgetni.
- A testvére Szöszi. Mind a ketten tudjuk, mennyire fontos volt neki.
- Ja. Tudom... - újabb keserű mosoly, agyában pedig egy apró barnahajú kislány képe villant fel. Ugyan az-az érzés. - Nem hibáztatom.
- Én igen.
Akár egy vulkán kitörés, oly nagy hévvel fordultak mind a ketten most a fiatalabb felé. Ő sem volt más mienebb. Arcán a csalódottság, és a gyász tükröződött, mégis valami egész más is. Düh... vagy éppenséggel harag, de a McCormick fiú megesküdött volna, hogy ez csupán a  látszat. Értelmetlen kis szikrák, melyek a kék íriszekben apró kis csillámként verődnek vissza. Talán a szoba fényei, mégis... Stan újabb mondata le is igazolta számára a valóságot.
- Nem kellett volna azt a cikket megírnia.
Kenny arcán gúnyos mosoly jelent meg. Az a bizonyos cikk...
- Sok port felzavart. Talán túl sokat is.
- Kyle hibázott. Az a cikk... nem kellett volna megírnia.
- Te mit várnál, egy olyantól akinek a testvére...meghalt? - Craig keze lágyan csusszant fel, majd karját sután átvetette a nála jóval alacsonyabb vállán, testsúlyával pedig ráereszkedve élvezte ki a furcsa ám annál kellemesebb pillanatot, mégis még ez sem hozta ki formájából a kis vakarcsot. Kenny dühös, néma pillantással jutalmazta Stan minden egyes szavát mely arról a bizonyos cikkről szólt. Talán tényleg nem kellet volna annak megszületnie... de megtörtént. Kyle kiadta, a suli újság pedig, úgy repült végig az egész városon, akár egy jól meghajtogatott repülő. Mindenki kézbe vehette az írott igazságot, melyben habár a kis cikk, apró feltűnés mentes helyen volt, valahogy a köznép, kiemelve rántotta magához ezt is. Hisz ettől függetlenül, hogy egy gyerek írta, túl jó téma volt. Kellemes és még inkább izgalmas... egészen addig ,íg Ike Broflocski halálát, közre nem hozták utána... talán már rögtön másnap, ám nem emlékezett... bő egy hónapja történt, és a gyász és a szenvedés még ekkor is tartott.
- Csak azt mondom! - Stan mélyet lélegzett, Kenny pedig újfent ajkába harapott, hogy ne röhögjön fel a kisebb orrlyukain melyek, most az idegességtől szinte önálló életet éltek. - Lehet ha az a cikk nem születik meg... Ike még élhetne.
Szájára egy kéz tapadt, Stan pedig a pillanat hevében levegőt is elfelejtett venni. A gyorsaság, a hirtelen jött mozdulat. A szőke akarta, mégis a megtiszteltetést, maga a „barát” kapta, ki közel hajolva Stan füléhez kezdett suttogni, mégis hangja így is elért a harmadik emberhez.
- Ez a téma tabu és mostantól, az is marad.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2016.08.14. 01:26 Donna Szia! Lesz még Fanfic az oldalon? :3