Minden olyan gyorsan történt, egy egészen apró pillanatba belesűrítve. A nagyság, a hatalom a düh. Ki hinné el, hogy ezeket a gyors, szinte futó pillanatokat, egy jelentéktelennek tűnő probléma mekkorára tudja kicsinyíteni. Reccs. Ennyi kellett és semmi több. A fagyos, sziklás részen pattogva gurult messzebbre a zöld emeráld, végül pedig megállt az egyik élén. A hosszú repedés mely végig futott rajta csak ekkor látszódott meg igazán, ezzel bebizonyítva a tényt, nem csak testileg sérült meg az a bizonyos személy. De a csatának vége volt... legalább is a könnyebbiknek.
A kék szemek hidegen néztek körbe. A fagy és jég honolt a területen, s csupán némi színt a földön levő zöld és mellette már egy rózsaszínes buborékban levő gem adta, mit egy fiatalabb szőke fiú tartott kezeiben, nagy-nagy óvatossággal. Nem nézett rá. Egyetlen egy pontot figyelt, hisz’ már előre sejtette, az egészet az ő nyakába fogják varrni... Ez pedig már most nem tetszett neki. Nagyon nem.
  - Hallani se akarom... - suttogta halkan a magasabbik, ahogy most a még mindig földön levő zöldes csiszolatra pillantott, melyhez már egy másik, ugyancsak fekete hajjal megáldott fiú igyekezett.
Kissé sebes, különleges színekkel ellátott ököl lendült az előbb felszólaló felé; a szimpla mozdulat bűzlött az acsarkodó dühtől, s attól a mániákus bizalmatlanságtól, mely mindig átitatódott rajta, ha a fekete hajú fiú a közelben volt. Stan ökle hangosan csattant Craig alkarjában, ki még idejében hátrébb hajolt, s éles reflexeinek hála képes volt balját a magasba rántani. Vicsorgás, kivehetetlen szitokszavak fűtött prüszkölése érkezett Stan felől, mialatt rászorított a védekezőleg felé nyúló karra. Legszívesebben darabjaira törte volna, ám tudta, az ötlet önmagában ROSSZ, s merő fejetlenséget szülne. Ő pedig abszolút nem érezte szükségét az amúgy is káoszba torkollt napjuk további marcangolásának, így csak kiköpött Craig felé. - Néha kezdem azt hinni, direkt csinálod.
 - És ha így van? – kérdezett vissza, ám rá se hederített a neki szánt szitkokra, vagy éppen a szúrós tekintetre. Kezei között hideg levegő szállt fel, szemei pedig, ha lehet, még jobban megcsillantak.
 - Te rohadt...
 - Stan! - ragadta meg a fiú karját Tweek, ki pihegve, remegések közepette pillantott először az alacsonyabbik, végül a magasabb feketére. Szemeit igyekezte nem a Stan baljában formálódott hatágú szúróeszköz felé vinni, csakis Craig-re. - Craig, nagyon kérlek, ne... ne húzd tovább. És főleg ne direkt!
A fekete halkan cöhintett, ahogy kezei között a hideg lassan szállt tova, ő maga pedig vállat rántva lépett is el az idegeskedőtől.
 - Üm... - Butters ekkor lépett kissé közelebb. Baljával még mindig tartotta a rózsás kis gömböt, melyben az elfogott kristály mocorgott, jobbjában viszont ekkor már a zöldes emeráld csillogott - Stan... - hangja alig hallatszódott. Ritka volt, mégis most lehetett igazán látni, a csata nem csak a két fiút nyúzta meg ennyire. A baba kék szemek parányit megcsillantak, majd nem is szólva többet a fiúnak nyújtotta át a törött kristályt.
 - Megtört, mi... - Craig épp, hogy hátra nézett, várva mégis mi lesz most a szerencsétlennel, ám hamar letudva eme aggódási formát, energiáját inkább az előbb felszólalt kis borzosra vitte, ahogy mellé is lépve ragadta meg annak kezeit.
Stan némán figyelte a repedést; ahogy fel-le futtatta szemeit, kezei úgy kezdtek egyre fájdalmasabb remegésbe. A sötét és világos színek, mik eleinte csak ujjain pulzáltak, sebesen végigfutottak alkarjain, majd az egész testén, befedve őt egy halovány, törhetetlen réteggel. A félelme volt az, mi előhozta. Tudat alatt ugyan, de védekezési mechanizmusa tökéletes példáját mutatta annak, hogy még mindig töretlenül működik. - Meg tudod... Ugye meg tudod gyógyítani? - Azúrkék szemek pillantottak esdeklőn a kis szőkére, telis-tele reménnyel.
Butters megrezzent, mégis nagy erőt véve magán biccentett, ahogy kezei közé zárta a kis követ. Olyan más volt. Nem sugárzott belőle az, ami eddig - mintha már semmi sem lenne benne. Érezte, szinte ki tudta tapogatni a törés mekkora nagy gondot is okozott a benne rejlő személynek. - Otthon... itt egyelőre még nem megy. Ne haragudj - suttogta, ahogy fejét rázva lágyan lökte fel a buborékot, mi így egy pukkanással tűnt el, majd úgy nézett kissé félve fel Stan szemeibe.
A buborék szertefoszlásával a Stan íriszeiben pislákoló fények is kihunytak. Üres tekintetét hanyagul és lassan elkapta, majd hátat fordított, s elindult a kis társasággal ellentétes irányban. Egy szót sem szólt. Némasága reflektálta a benne dúló érzelmek komolyságát és komplexitását egyaránt.
A kis csapat így a fekete nélkül sétált haza. Craig és Tweek egy kis idővel hamarabb léptek be a viszonylag kicsi, de rendezett házikóba, Butters pedig utánuk bukdácsolva szorongatta még ekkor is a sérült követ kezei között. Amint belépett, megnyugodva és kissé kifújva a levegőt sietett be saját szobájába. Az ajtó megcsillant, mikor a kis szöszi elé lépett, majd a kékes űr nyelte el, ezzel el is rejtve őket kettőjüket.
 - Úgy is meggyógyul - Craig komoran vetette le magát a lilás fotelbe, majd lábait a dohányzó asztalra rakva hunyta le szemeit.
- Túlzottan is könnyeden veszed - suttogta a szőke, ki miután magára kapott egy vastag, szőrös pulóvernek festő fölsőt, halkan vacogva leült Craig mellé. Bágyadt tekintettel figyelte az asztalt s a rajta elterülő papír fecnik sokaságát. Rendetlenség volt.
Craig felmorgott, ahogy unottan szemlélt körbe a szobában. - Vagy csak nem érdekelnek. Egyikük sem. - Orra alatt morogva közölte az aprócska tényt, mégis kezeit hirtelen simította rá a kisebb vállára, érezve a meleg pulcsi anyagát. -… téged kivéve.
Tweek riadtan pillantott a feketére, majd vöröslő orcákkal magára erőltetett egy mosolyt. Zavara egyre elviselhetetlenebbé vált, így mosolya mellé bekúszott némi baljós fintor is, melynek következtében felugrott a kanapéból és a fehér márvánnyal burkolt kapuhoz lépett. Remegve ráhelyezte jobbját a feketésen csillogó kis kőre, mire a kapu erőteljes fényáradat következtében teljesen ki is tárult. Vajmi kevés látszódott a külön kis "teremből", ámbár az is elég volt ahhoz, hogy az ember tudja, a maga módján különleges és bizarr volt egyben. - A-akkor... Szia, Craig!
Tweek azon nyomban eltűnt a sötét ajtó mögött, a kapu pedig visszazárult, eredeti, megközelíthetetlen valójába.
A nyugodt fiú morogva hunyta le szemeit. A csönd oly kellemesen hatott feldúlt agyának, mint egy teljes napi pihenés. Rossz volt. Nem érezte magát jól, hiába a nyugodt külső. Idegesíttette az elcsatangoló, ám csupán olyan szempontból, hogy egyedül hagyta azt, aki miatt a dühe forrt. - Szánalmas... - sziszegte, ahogy lopva az ajtóra pillantott ott pedig a világoskék kőre - úgy is meggyógyítja.
 - Mi szánalmas? - A kapu újfent felizzott, ám immáron narancssárgás fényben. Kenny peckes léptekkel indult előre, mialatt balját (mely teste jobb oldalán helyezkedett el, s Vica-versa) szája elé emelte egy ásítás közepette.
- Te hol voltál? - Kenny kérdésére nem is válaszolva vonta fel Craig a szemöldökét, ám mikor az ajtó ismét felcsillant - immáron világoskéken -, Butters lépett ki boldog, ámbár fáradt mosollyal. - Kész! Meggyógyítottam - mutatta fel kezei között a zöld kis követ, mely most teljes pompájában csillogott.
- ... Megtört? - engedte le karjait Kenny, majd közelebb lépkedett az örömködő Butters-höz, s kezei közé vette a zöld kristályt, mi igen csak nehézkes feladatnak bizonyult (tekintettel a csálén álló karokra). - Mi történt?
Butters mosolya ekkor görbült le, majd kissé lehajtotta fejet.
- Stan-nel fuzionáltunk - szólalt meg Craig, ahogy talpai alatt az asztal kissé megfagyott -, csak ennyi.
- "Csak ennyi"...? - ismételte a feketét Kenny, majd szembe fordult Craig személyével, s csípőre tette felcserélt karjait.
- Kell több?! - morrant rá Craig, ahogy kényelmesebben elfeküdve a kanapéban, kezeit is feje alá gyömöszölte.
- Eeegen, nem ártana egy bővebb magyarázat arra, hogy Kyle geme mégis mi a redvás francért tört össze - húzta a száját a szőke.
Mint egy védjegy, Craig úgy rántotta meg ismételten vékony vállait. - Ha érdekel, a degenerált haverodnál érdeklődj. Engem nem izgat, Szöszi. - Craig ekkor unta meg, majd most ő maga lepve az ajtó elé nyitotta ki saját kékes szobáját, majd azzal a lendülettel besétálva csukódott is be, magára hagyva a két szőkét.
- Kenny, nincs gond. Vigyázok Kyle-ra… - mosolygott Butters, eközben pedig bőszen simogatta meg a kristályt. - Meg lehet, neked sem ártana egy kis kezelés.
- Úgy gondolod? - Kenny mindkét karját felcsapta a magasba, majd tüzetesebben megvizsgálta őket.
- Talán – kuncogott, ahogy a közös kis ebédlőbe sétálva ott egy világosabb pokrócba rakta bele a gemet, majd rögvest vissza is lépett a szőkéhez. – Na! Mesélj, hogy törted most össze magad?
- Leestem a holdkő szoborról... - kacagta a szőke zavartan, majd összekulcsolta két kezét, ahogy rápillantott Butters-re.
- Ügyesebb is lehettél volna - kuncogott fel ő maga is, majd kinyújtotta kezét a szőke felé. - N és? Szeretnél kicsit összeszedettebb lenni?
- Sok szempontból előnyösebb lenne. - Kenny óvatosan elmosolyodott, majd Butters haját finoman összeborzolta. A kisebbik újfent kedves mosollyal futtatta végig kezeit a fiú álkapcsán, majd lágyan ajkaira nyomta két ujját. – Hadd lám~
Kenny vonakodva ugyan, de kinyújtotta nyelvét, miután szélesre tátotta a száját. A sötét, narancssárgás kis gem valóban el volt repedve, néhány helyen pedig erősen látszódtak a fiú fognyomai. Ráharapott. Ez tisztán látszódott. Butters pedig nem volt meglepve. Többszöri alkalommal fordult elő ez a kis baleset, s megszámolni sem tudta, hányszor gyógyította már meg barátját. Most se volt másképp, huncut vigyorral kapta el a szőke nyelvet, majd a kőre ráfogva óvatosan húzta kissé kijjebb. Furcsa látvány volt, ám Butters nem foglalkozott vele. Odahajolva nyomott csókot a kristályos felületre, mi kéken kezdett vibrálni, és ahogy ez a nagy fény körbe vette, mint egy forrasztó,  úgy javította meg az elrepedt részeket. Csak alig egy másodperc volt, a kisebb máris boldogan elhajolva szemlélte meg művet. A tökéletes gemet. - Kész!
- Ah... - Kenny rámeredt mindkét karjára, mik immáron eredeti helyükön feszültek, ahogy a szőke jobbra-balra forgatta őket. - Butters, ez... Ez még mindig csodálatos! - Nevetve ragadta meg Butters csípőjét mindkét oldalról, erőteljesebben fogva azon a részt, melyen geme helyezkedett el. Közelebb rántva magához az alacsonyabb fiút, Kenny kissé lejjebb hajolt, s cuppanós, hosszú csókot nyomott a felpillantó fiú homlokára. Az öröm pedig kellemes melegséggel és annál nagyobb jó kedvvel öntötte el a tejföl szőkét, kellemes kis huncut hangja pedig betöltötte a teret. - Ugyan már! Tudod, hogy szeretek segíteni!
- Akkor is hihetetlen az, amire képes vagy egy ártatlan kis csókkal.
- De ez semmiség - kuncogott még ekkor is, ahogy köve kissé vibrálni kezdett a szőke kezei alatt, boldogságának hála.
- Nekem számít - vigyorodott el Kenny, majd megragadva Butters karját a kanapéhoz húzta, majd vele együtt lehuppant rá, ki így elégedett szusszanással bólogatva mosolygott. - Hamarosan ennünk kéne.
- És, mihez lenne kedved? Van valami különleges kívánság?
- Azt szeretném enni, amit mindenki - vágta rá kapásból, hisz számára a tény, hogy az egész úgymond kis családjának megfeleljen az étek, nagyon sokat számított. - Te mit ennél?
- Palacsintát. Sziruppal, porcukorral és sok-sok lekvárral... - sorolta Kenny, mialatt örömittasan figyelte Butters egyre inkább csillogó tekintetét.
- Se-perc alatt kész is lesz - ugrott is ki boldogan a kis szöszi, ám tekintete hirtelen vált komollyá, ahogy Kyle gemére pillantott -, de együtt esszük meg!
- Gondolod, előjön...? - pöckölte meg az aprócska kristályt Kenny.
A tejföl szőke elégedett, szinte már túláradó mosollyal bólintott. - Az én palacsintámnak ki ne tudna ellen állni?
- Van benne valami. - Kenny bólintott egy aprót, majd felkelve a konyhába sétált, s elkezdte kipakolni a magasabb helyekről a szükséges edényeket.
Butters pedig egy elégedett mosollyal kötötte derekára az emberek egyik legkényelmesebb találmányát: A kötényt. Immáron felszerelkezve, nagy erőkkel látott is neki a fiú kedvencének. Szinte perzselt kezei alatt a fakanál, és ahogy mondta, egy bő két órával később elégedetten bólogatott a megterített asztal előtt. - Mar csak a többiek kellenek.
- Tweek biztos hamar itt lesz. Imádja a palacsintád - csorgatta a nyálát Kenny, mialatt helyet foglalt saját gemének mintájával ellátott székén.
Az asztal másik végén Craig elmosolyodva ezen a tényen foglalt helyet saját tulajdon székén, majd ezután Butters felé pillantott, ki gondosan rakta le a zöld kristályt Kyle helyére.
Kenny nem szentelt nagy figyelmet az aprócska kőnek. Ugyan bántotta a tudat, barátjuk súlyosan megsérült, mégsem akarta azt a feszült, fagyos hangulatot, mely a csatatéren végigkövette őket. Ráadásul a hirtelen felbukkanó zilált szőke hajú fiú jelenléte még inkább a zavartalan, nyugodt viselkedés felé ösztönözte. - Jaj, palacsinta! - Tweek hangja a megszokottól eltérően csak úgy csengett az őt körbeölelő boldogságtól. Még remegése is eltűnt néhány röpke másodperc erejéig, s lehuppant Butters mellé, széles mosollyal az arcán.
- Igen! Ma szép es jó nap van! Mar csak egyvalaki hiányzik - pislogott az üresen tátongó székre.
- Fogadok, bekövült. Együnk nélküle - nyúlt az étel fele Craig, ám keze megállt, mikor Butters dühösen villantotta felé íriszeit.
- A poénjaidat inkább dugd fel magadnak, Tucker - lépett be az ajtón az előbb emlegetett fiú, majd hangyányit irritált arckifejezéssel saját székéhez sietett. Leülve egy kósza pillantást vetett Kyle kristályára, majd összeszorult gyomorral ugyan, de el is kapta róla tekintetét.
A család feje - melyet most Butters játszott – azon nyomban tapsolt is, mely jelezte, ehetnek. Szinte még zengett a kis taps akonyhában, Craig már fel is kapott kezébe két jókora szeletet. Tweek csupán egy palacsintát húzott maga elé, ám annak rögtön neki is esett a kikészített késsel, illetőleg villával. Vigyázva a tisztaságra eszegette a remek ízű étket, szeme sarkából folyton Craig-et, avagy Stan-t vizslatta. Sejtette, valamikor bomba fog robbanni, ám fogalma sem volt a mikorjáról. Kenny alig győzte dicsérni Butters palacsintasütési tudományát, úgy tömte ki szájában a lehető legkisebb helyeket is a tésztával. Butters pedig irulva-pirulva szedett magának is, majd ezután újabb tányért pakolt meg, melyet a zöld kristály elé tolt.
- Ez kicsit túlzás - hangzott Craig szájából a gunyoros mondatocska, ahogy tovább küldte saját édes falatját. – Lehet, vissza se jön. Mégis minek szedsz neki?
Erőteljes csörrenés érkezett, egyenesen Stan irányából, ki poharát az asztalra csapta (természetesen vigyázva, nehogy darabokra törjön). Immáron felhergelt tekintettel méregette Craig-et. Nem tetszett neki, ahogy a Tucker fiú beszélt Kyle-ról, s annak jelenlegi szerencsétlen helyzetéről.
- Nyugi van, Stan - nyomott még egy palacsintát saját szájába Kenny -, Craig csak piszkál. Ne is figyelj rá!
Butters óvatos pillantást vetett a két fiúra, ám mikor meglátta a kék íriszekben a szokásos fagyos örvényt, tudta, Craig nem fogja annyiban hagyni a dolgot.
- Heves vagy. Természetesen leszarom, de igazad van, a vöröske bánja - lassan kelt fel, majd elkapva az egyik lekváros üveget, kikanalazva belőle egy nagyobb falatnyit csapta is rá Kyle palacsintájára – Utolsó vacsoraként tökéletes lesz!
A szék hangosan nyikordult, majd Stan belemarkolt az asztal oldalába, mitől az egész kissé megremegett. - Neked meg mi a fasz bajod van?!
- Unatkozom - Craig lezseren rántotta meg vállát, mégis fagyos pillantást küldött az asztal fogva tartójához. Nem kedvelte, kicsit sem, és ez a hangulat egyre inkább érezhető volt.
- Ha annyira unatkozol, akár be is verhetem a képed - morogta Stan -, hogy legyen mi lefoglaljon.
- Az nagyon meg. Betörni... megtörni... - pillantott ismét a zöld emeráld felé, Butters pedig nagyot nyelve húzódott kissé el az asztaltól. - Pedig azt hittem, nyugodtan fogunk enni...
- Még... mindig áll az ajánlatom. Eltörhetem valamid - sziszegte Stan, s kilépett az asztal mellől, csak hogy közelebb érhessen a nála kicsivel magasabb fiúhoz.
- Vagy... - kapta fel Kyle gemjét, majd feldobva a levegő megforgatta - megteheted ismét vele. Úgyse fog már előjönni többé, hála neked.
Tweek kissé megrezzent, ahogy végre felpillantott ízletes palacsintái közül. Egészen idáig próbálta figyelmen kívül hagyni a sebtében kialakuló veszekedést, ám Craig szavai meginogtatták. Kicsit talán dühössé is tették. Talán immáron túl messzire ment. - Tedd le... - kérlelte nyugodt, ám mégis aggódó hangnemben a Tucker fiút, s igyekezet tudomást sem venni arról, Stan érezhetően feldúltabbá vált, hála szurkálódó fiúnak.
Az egyetlen hatásos nyugtató mellyel hatni lehetett a lázadóra, az Tweek volt. Nem kérdezett, vagy ellenkezett. Kyle-t lágyan rakta vissza a neki szánt párnára, ám nem vette le pillantását az őt szemlélőről. – Gondolom, nem is fog előjönni, mert tudja, te a közelben vagy. Csoda, hogy Butters meg tudta gyógyítani.
- Nem lehet inkább, hogy inkább a te jellemtelen beszólásaidtól próbál távol maradni...? - Stan mindig is utált az egész "regenerálódás" folyamatával csipkelődni, így jelen esetben is nehezére esett visszaszólni
- Vaaagy - bökött ismét a zöld emeráldra, ahogy szemei jégként és elégedetten csillantak már meg - … semmivé lett,  Kyle pedig eggyé vált az univerzummal. Feltehetőleg ez itt, kérlek szépen nem több, mint egy vacak kő. Talán össze is kéne törni.
Stan vicsora villant, karjaival pedig rögvest megragadta Craig fölsőjének mellkasi részét. Egy könnyed rántással közelebb vonta magához, majd alig egy másodpercnyi hezitálás után homlokát erőteljesen a másikéhoz csapta, mialatt Craig-et ezzel egyetemben közelebb is húzta. A felület, mellyel a másikat érte, fakókéken felizzott, ezzel is mutatva, a fiú által generált kőkemény réteg átsuhant rajta. Az asztalnál ülők meglepetten figyelték az eseményeket, Tweek kissé hátra is hőkölt.
A pillanat. Az a kis apró dolog mentette meg Craig testét, hogy ne jusson Kyle sorsára. Stan ütésének hala feje sajgott, ám a vékony fagyos réteg így is sokat tompított. - Látod? - felelte meg ekkor is nyugodtan. – Csodálom, hogy nem tetted még tönkre.
- Téged... - hörögte Stan, mialatt erősebben megmarkolta Craig mellkasát, figyelmen kívül hagyva a kezeire fagyosan futó réteget - ... téged foglak kibaszottul tönkre tenni, ha nem hagysz békén!
- Fiúk! Talán le kéne nyugodnotok… - motyogta Butters, ám Craig csak élvezettel mosolygott a feldúltra, ahogy kezét felemelve pöckölte meg annak orrát. - Az nehezen megy. Túl nagy és idegesítő célpont vagy számomra Stan.
- Fejezd. Be. - Stan maró hangsúllyal sziszegte, fogait erősen összeszorítva. Craig már minden idegszálát megtépázta, s kezdte úgy érezni, elpattan nála az utolsó cérnaszál is.
- Mármint? - morrant fel elégedettebben, ahogy ismételten orron pöckölte a feketét. – Kyle, vagy a te piszkálásodat?
- Mind a kettőt - morogta válaszul Stan, s kicsit elrántotta a fejét, ahogy ismét megérezte Craig idegesítő kis mozdulatát saját orrán.
- Hát... - a komoly hang, mely jelezte, elgondolkodott az ajánlaton hamar tovaszállt, s már ismét egy kis jeges elvezettel pöckölte meg újra Stan orrát. - Nem.
Stan abban a minutumban húzta elő balját, majd egyenesen Craig álla alá lendítette a páncélozott öklöt. Dühe abban az egy ütésben gyűlt össze, így talán a kelleténél nagyobb erővel csapta meg a fiút. Reccs. Craig arca akár egy üveg repedt meg, ám ahogy jött a hirtelen jeges pajzs, úgy vált semmissé is. A fájdalom viszont megvolt, hisz’ a hirtelen jött lendület nagy erővel csapta hatra fejét. Meglehet, túlságosan naggyal. - Megdöglesz... - szisszent fel, ökle pedig már jéggé fagyva suhant Stan felé, ki persze ugyan ezt tette, ám egyikük sem talált célba. A két fiú között Butters, akár egy fal állította meg barátait, ám a nyájas, kedves tekintet most sehol nem volt. Hidegen, semmitmondóan bámult a két fiúra, majd ökölbe szorított kezeit egy nagyobb, kékes villanás fogta körbe, s mintha csak egy apró foszlány lett volna, el is tűnt. - Miért kell mindig ezt csinálnom... - kérdezte magától a kisebb, ahogy már a két elmélyült, egyben kába kék szembe bámult.
Tweek széke zaklatott nyikordulással adta a többiek tudtára, a kisebbik akkor és ott megunta a látottakat. Ideges pillantást vetett a két feketére, mialatt felkapott tányérjára még néhány palacsintát, majd sarkon fordulva a márványoszlopos ajtó felé indult. Mielőtt eltűnt volna saját, borongós hangulatú termében, hátra pillantva Craig felé morgásba kezdett. - Hatalmasat tudok benned csalódni néha, Craig.
Tweek eltűnt. Csak a néma üresség maradt utána.
- Tweek! – A kótyagos hang szinte rögvest félbeszakította a csendet, Craig pedig már szarva a feketére ment oda az ajtóhoz, s el is kezdte lágyan azt simogatni. - Ne csináld... Engedj be, és beszélgessünk... Na...
- Seggfej - motyogta Stan, s dülöngélése közepette felkapta Kyle gemét. Lehuppant vele a kanapéra, majd baljával szorosan mellkasához nyomta a zöldes emeráldot. Ezalatt Tweek csak dühösen rávágott saját ajtajára. - Nyugodtan és csendben szeretném elfogyasztani a palacsintáim, szóval nagyon kérlek, hagyj békén! Nincs Rád szükségem!
- De bassza meg, nekem van! – kiáltozta tovább a fekete mérsékelt hangon, ahogy hátát az ajtónak vetve lassan csúszott le azon. Kezeivel fekete tincseibe túrt, s várakozóan, fel sem adva kitartott az ajtó előtti ücsörgésben, hátha Tweek hamarosan megbocsát neki.
- Ostobák… - motyogta Butters eközben is teli szájjal.
- Menj innen! - Egy rúgás. Csak ennyi érkezett Tweek-től válasz gyanánt, a fekete köves ajtó pedig eltűnt, s helyét a tört fehér választófal vette át. Stan lomha fejrázással konstatálta a dolgokat, majd hüvelykujjával finoman simogatni kezdte a kezében tartott kristályt. Lassan fejéhez emelte, majd szemeivel az éleket kezdte vizslatni. Mélyen tanulmányozta a csillogós felületet, mire végül egy apró puszit nyomott sebtében. - Gyere ki...
Csillanás, a zöld emeráld pedig hirtelen röppent fel az őt tartó ujjak közül. A fény betöltötte a szobát, Kyle alakja pedig lassan megformálódott, végül pedig teljes testet öltve huppant vissza Stan ölébe.
Stan bágyadtan engedte le maga mellé karjait. Mosolya kiszélesedett, ahogy alig néhány centiről figyelte Kyle kíváncsian csillogó zöld szemeit.
- Lemaradtam... Valamiről? - kérdezte zavartan, ahogy Stan-re pillantott, majd annak ölébe. - Tuti lemaradtam valamiről.
- De most... itt vagy. Végre. - Hangja gyengéden, kábán csendült fel, ahogy végignézett a vörös hajún, s annak öltözékén. Ez a viselkedés egyáltalán nem volt jellemző Stan-re, ám hála Butters-nek, egy kenyérre kenhető, olvadós pillecukorrá vált.
Kyle nem volt ostoba, azt pedig, hogy eme mű kinek a kezei közé való volt, azonnal tudta.
- Összeugrottak Craiggel - bökött Butters a még mindig nyöszögő felé , ki néha megpaskolta az ajtót. - Muszáj voltam!
- Tényleg? - A zöld íriszek megcsillantak, majd saját geme fele pillantott – Várjatok, mi történt a harcban?
- Nekem sem mondtak el sok részletet - intett Kenny Kyle felé, majd megtörölgette kissé kakaós száját.
- Stan? - A vörös komoly, egyben válaszokat váró pillantást küldött a fekete felé. Nem zavarta, hogy a fiú öleben csücsült, ám a tudatlanság, mely apró porcikákra tépte agysejtjeit, annál inkább.
- Hát... - nézett fel Stan ködös tekintettel, majd összevonta szemöldökeit. Szánakozó pillantással méregette Kyle vonásait, majd felemelve balját végigsimított a göndör fürtökön. - Én törtelek össze... Vagyis. Craig és én fuzionáltunk, aztán ellepett mindent a sötét köd. Dühöses voltuk. Éreztük a haragot, az ellenszenvet... Te pedig nem akartad, hogy szétszedjük a várost. Meg lett az ára. Sajnálom, Kyle...
A pillanatok csendben teltek míg Kyle valamennyire feldolgozta a helyzetet. Igen, most hogy Stan előadta a történetet, rémlett már valami. – Butters, köszönöm! - szólt végül hátra, mire Butters csak meglengette kezét, ahogy teli szájából próbálta az élvezetes falatot lenyomni. – Stan, nem haragszom. Mindig ilyenek vagytok. Majd máskor jobban vigyáztok!
- ...Mindig ezt mondod. Tudod, nem biztos, hogy jó ötlet volt maradnom. - Szusszanással lejjebb hajtotta a fejét, s beharapva alsó ajkát a padló egy bizonyos pontját kezdte nézegetni.
A furcsa, keserves érzés. Kyle lágy mosollyal tekintett a fiúra, ahogy közelebb hajolva ölelte magához. Ajkait füléhez vitte, és suttogásba kezdett úgy, hogy a teremben lévők ne hallják. - A legbiztosabb döntésem volt. Nem akarlak máshol tudni, csak mellettem.
Stan még mindig a padlót bámulta. Ellenben arcáról eltűnt a megbánást tanúsító arckifejezés, és helyére valami egészen más került: bágyadt, kissé meglepődött mosoly. Lassan belemarkolt Kyle derekába, majd felkuncogott. - Köszönöm.
- Nem kell. Én köszönöm… - A sunyi, egyben sokat eláruló kis vigyor egyenesen a kék szemekbe mutattak, majd a zöld íriszek elégedetten csillantak meg - … hogy hívtál.
- Eh - vigyorodott el bágyadtan a fekete hajú, majd Kyle köré fonva mindkét karját, magához ölelte a göndör fiút.
Kyle boldogan paskolgatta barátja széles hátát, majd egy sóhajjal egybekötve tolta is el, ahogy az asztal fele lesett. - Éhes vagyok.
- Palacsinta? - lengette meg az utolsó két darab töltött csodát Kenny, mire Stan elfintorodott. - Én még nem is ettem.
- Csinálhatok még - ajánlotta fel a kisebb, míg Kyle fellökve magát Stan öléből sétált az asztalhoz. - Nem gond. Majd eszek mást, azokat meg hagyd meg Stan-nek.
- Nem szeretem az édeset - sóhajtotta mosolyogva Stan, majd ő maga is felállt.
- Akkor majd én. Neked pedig csinálhatok én is valamit - ajánlotta fel.
- Nem kell… Kenny?! Mi a fasz? - A szőke fiú mindkét palacsintával a szájában kérődzött, s alig bírta ki kacarászás nélkül. - Ahhig szahakohtok… megehem éh!!!
Butters amint meglátta ezt, szemei könnybe lábadtak. - De az Kyle... - suttogta szomorkásan, ahogy lehajtva fejét rohant az ajtóhoz, majd Craig-et félre lökve onnan - ki egy morgással adta tudtára, nem esett jól neki - sietett is be szobájába.
Kenny száján hirtelen az édes kis falatok nagy lökettel hullottak ki, majd a fiú nevét kiáltva Butters után eredt. Nem jutott sokáig; Stan lába egy jól irányzott mozdulattal borította ki őt saját egyensúlyából, minek hála a földdel közelebbi kapcsolatot létesített.
Butters ajtaja pedig el is tűnt, akar csak Tweeké. - Hát ezt basztad, haver... - suttogta Craig, míg Kyle halk sóhajjal egybekötve inkább elkezdte lepakolni a pulton hagyott dolgokat.
- Segítek! - ajánlotta Stan, majd lassan ugyan, de követte Kyle-t a pakolászásban. Kenny halk nyöszörgésbe kezdett, majd hirtelen fény vette körül, s helyén egy aprócska kisegér ácsorgott. - Jaj már.
- Cukker - dőlt már el teljesen Craig - kész szánalom volt ez a kajálás.
- Megharaphatlak - szólalt fel Kenny túlzottan is vékonyka hangon.
- Csak nyugodtan. A balfasz ütésénél nem lehet rosszabb.
- Craig, még mindig szétszedhetlek - ajánlotta fel Stan, Kenny pedig csak cincogva arrébb sétált, majd lassan eltűnt a kíváncsi szemek elől.
- Stan - Kyle erélyesebben rászólva rázta meg fejét, majd a tányérokat és a palacsinta maradványát a kukába dobta -, elég lesz.
- Miért nem Craig-re szólsz rá?! - Határozott felmordulásának és szorításának köszönhetően a kezében tartott porcelán darabjaira hullott.
- Mert Craig-re figyeljen más - bökött a szenvedő feketére -, én inkább rád ügyelek. Amint látod…- nézett le a tányérmaradványokra.
- Felidegesítesz - sziszegte Stan, majd a furcsán kékes nedvvel megáldott kis tányérdarabkákat a szemetesbe hajította.
- Stan, nyugi! - Az ajtó hátul ismét felcsillant, Craig-nek pedig par másodperc múlva már nyoma sem volt.
- Nem! Elegem van! - Kezeit összecsapta, mire egy fénylő réteg került kisebb sebeire, s lassacskán el is tűntek a vágások. - Borzalmasan szar, hogy minden egyes nap azt kell hallgatnom, mennyire megvet és a szemeiben egy utolsó kis geci vagyok.
- Craig egy furcsa... Alak. Próbáld figyelmen kívül hagyni. Tudom, hogy nehéz, de - hangja elhalt, ahogy elgondolkodott. Ez az egész furcsa volt, mégis megrázva a fejét fordult már a fiú felé, ahogy az immáron sértetlen kezeit ragadta meg - Stan. Ha nem szükséges, ne foglalkozz vele, ha pedig eldurvul, akkor leállítom. Rendben?
- Leállítod? Hogyan? - Stan kérdőn meredt vörös hajú barátjára, majd rászorított (finoman) az őt fogó kezekre.
- Megoldom, hidd el – próbálkozott, mégis elismerően simított végig a fiú arcán. - Csak nyugi.
- Tudni szeretném - morrantotta Stan, s kissé elhúzta fejét a másik érintésétől, ezzel is kifejezve, nem tágít.
- Mindenkinek van gyengepontja. Ott kell megfogni, de ennél többet nem mondok - mikor Stan újfent tiltakozásba kezdett volna, a vékony, kissé pöttyös ujjai lágyan nyomódtak a puha ajkakra. - Éhes vagyok. Együnk inkább.
Stan összevonta a szemöldökét, majd kinyitva száját finoman ráharapott Kyle ujjára. Amint a vörös felszisszenve elhúzta a kezét, önelégült vigyorral nekidőlt a konyhapultnak.
- Igen. Neked valami húsosat - morgott még ekkor is, majd már a hűtő tartalmát kezdte nézegetni, némi élelem után kutatva.
- Mindegy egyébként, csak ne legyen édes - vigyorogta továbbra is Stan.
A vörös pedig azon nyomban elő is kapott néhány zöldséget, melyekről bizonyosan tudta, Butters oly’ nagy gonddal szerezte be mindig a piacról.
Stan kíváncsian nézte Kyle mozdulatait, ki lassacskán belekezdett a főzésbe. Ugyan nem érezte éhesnek magát, élvezet volt figyelni a kissé ügyetlen, tapasztalatlan mozdulatok. Jót szórakozott rajta. Bár a kissé odaégett étel, mit hangos nevetéséért kapott, már kevésbé telítette el felhőtlen, pozitív gondolatokkal.
Az idő percei pedig lassan tovaszálltak, a kis csapat pedig mar egyként elvezte a csendet a közös kis szobában. Kyle kellemesen olvasgatott egy emberek által annyira-nagyra tartott kötetet, míg Butters főzési szenvedélyét élte a konyha mélyén. Craig pedig egyetlen elvezeti forrását figyelte fürkésző kék szemeivel, szinte mindent rögzítve, amit csak a szőke csinált.
- Abba hagyhatnád, Craig - szólalt fel Tweek, miután már percekig tűrte a fekete kissé tolakodó pillantásait. Stan csak felpillantott szunyókálásából, mit az állítható fotelben végzett eddig, egy remek emberi találmánnyal fülein: fejhallgatókkal. Minden zajt tökéletesen kiszűrt, ezáltal egy kicsit sem izgatta a többiek által oly' nagy becsben tartott délutáni "legyünk-együtt-mert-az-fejleszti-a-csapatszellemet" összejövetel. Saját világába mászott, hallgatva egy-egy kulturális muzsikát a régebbi klasszikusok közül - Mozart, Beethoven, Bach. Egyiket sem ismerte, vagy szerette különösképpen, mégis nyugtatólag hatott szervezetére, s ez az, ami igazán számított. Kenny szorosan Butters mellett ácsorgott, segítve őt a főzés tudományában néhány apróbb mozdulattal. Ám felettébb ingerült állapotban volt; A kellemes illatok mellett valami más is terjengett a levegőben, ez pedig nem hagyta nyugodni a szőke fiút.
Tweek felvonta mindkét szemöldökét, mikor kávéjában kisebb fodrozódásokat vélt felfedezni. Eleinte csak egy, majd kettő, végül pedig tömérdek mennyiségű kis gyűrű jelent meg a sötét italban, s Tweek néhány másodperc erejéig még levegőt is elfelejtett venni. Hangos robaj szakította félbe a beállt idillt, illetőleg a ház elülső részét is. Fülrepesztő sivítás töltötte be a levegőt, amint egy vaskos láb lendült, magával rántva a bent ücsörgők java részét, egyenesen a tó magányos kis partjára. Tehetetlenek voltak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés