A nyál végigcsorgott ajkain, ahogy a sötét feketés íriszekbe bámulva látta saját és értéktelen életét. Azt amit itt tölt el, amit itt a fák között él és amik úgy szopják el az életenergiáját mint egy francos juice-os üvegből az édes lét. Ő maga sem volt más. Egy fránya zacskó tele értékes löttyel, melyet ezek a végtelennek tűnő árnyak akarnak megkaparintani maguknak.
Teste lassan hátrált, ám a kékes íriszek egy pillanatra sem engedték kaparintásukból a sötét rajzolt szemeket. A lény teste akár egy firka mozgott össze vissza és csupán érdes, szinte őrült mosolyánál volt némi fehér megtalálható benne. A gomb szemek, elégedetten vizslatták a fiú minden mozdulatát és a vékony két kéz, mely néha összeeset a mozdulattól elégedetten próbált utána nyúlni.
Stan-t elborzasztotta a látvány, ám volt ennél rosszabb is. A fekete haj, a vékony néhol izmosabb test, és minden más egyvalamire emlékeztette…
Saját magára.
- Szereted őket nem...? – Olyan idegesítő, köpött szavak voltak, melyek ahogy kijöttek azokon a fehéres vonalas ajkakon utat törve maguknak csorogva folytak le, majd a földön kikerülve a véres testet szivárogtak be a fiú füleibe. – Szereted a húst... a vért... éhes vagy...
- Nem vagyok – vágta rá szinte azonnal, ahogy sötét fürtjei közé tépve, lassan húzta le kezét szájához... vigyor. Saját ajkain is ugyan az az őrület volt, mint a lényen, mely agyát zabálta fel.
- Te félsz... nagyon félsz... segíthetek... nyulat fogni...
Stan hirtelen pattant fel és riadtan hátrált egészen a sátor széléig, mely hála a jó cölöpöknek megtartotta a borulását, ám a vászon már nem volt ilyen kedves hozzá. A kis lyuk melyet körbe okozott még több sötétséget engedett be. Áramlott be mint a rossz bűz, és a kis sátor lassan a sötét martaléka lett. Olyan akár egy fekete folyó. A levegő alig érezhető, helyét a sűrű iszapos gány helyettesíti. Betölt és megfulladsz. A sátor szája, a kijárat... nincs többet.
A vékony ujjak a torkához kaptak, majd szorították.
Levegőt.
Levegőt.
LEVEGŐT!
- Nem kell... ez a te életed... szívj be... élj velem... légy az enyém Stan Marsh...
A kék szemek pedig ismét láttak. A sötét, a lény már nem volt többet. Eltűnt akár a kámfor, ám a fekete légzése és szívügyei még ezt sem érzékelték. Arcáról a víz lassan csordogált lefelé kis patakokat alkotva, majd úgy estek le a földre, hogy kis tócsákat alkossanak ismételten. A verejték csúfos megsemmisülés...
Nem.
Könnyek voltak.
- Francba... nem fogom kibírni... – Igazat adott magának és ahogy újra betegére kapta tekintetét szinte érezte a bolondos órák melyek elméjét zabálták nem fogják feladni. A lény létezett és vissza fog hozzá jönni. Lényegtelen mi volt a célja vagy hogy mit akart igazán tőle. Vissza jön... és elkapja. – Nem halhatok még meg. Nem kockáztathatom ezt...
A lélegzete elmaradt és zsebeiből zipója pottyant ki. A hűvös fém megnyugtatólag hatott ujjai között, és ahogy felemelte a vörös láng ugyan ezzel a nyugodtsággal köszöntötte a felháborodott lelket és elmét. Talán tényleg ezt kellet volna tennie. Gondolatai között a tűz és a parázs olyan elégedetten táncolt. Hisz nem kell semmi sem ehhez csak egy apró szikra mely elégedetten táplálja magát. Ő már itt sem lenne és a tűz csak még több lényt csalna ide, és elmenekülhetne. Szabad lenne. Kajája van, túltudná élni és kereshetne magának ismét egy kis odút ahol eléldegélhet. Vadászhatna...
Nem fog.
- Megölhetném... úgy is halott – Stan ajkai megremegtek, ahogy a fiú testéhez vitte a lángot. A kék szemek őrült csillogásba kezdtek, és a kissé alkoholos gyógy oldat hamar megütötte orrát. Eddig észre sem vette ám most. Érezte a bűzös rothadó hús mellett azt az igazi alkoholt, ami egy pillanat alatt felgyulladva égne el mindent magáévá téve. Csak egy pillanat az egész.
- Tedd meg...
- Megteszem.
- Tedd meg.
- Megölöm. Én élni fogok.
- TEDD!

Köhögés. Száraz levegőért kiáltó köhögés tört fel, és Stan nem hitte volna, hogy ennyire kínozza már légszomja. Az életed adó levegő, mely elégedetten kéne hogy mellkasába betörjön, mégis... ahogy a tűz kialudt úgy gyúlt elméjében is a fény, hogy nem saját tüdeje kívánja, hogy nyissa ki léggutait és használja kicsit magát. Az előtte levő fiú rázkódva, saját mellkasához szorítva tenyerét, próbált apró ideges mozdulatokkal levegőt venni.
A zöld szemek pedig csillantak.
Stan Marsh pedig most vesztett másodszorra.
- Jesszus fasza! – A töprengés mely szerint eme két szót egy mondatba még sose használta, nem csak saját magát de magát a fiút is meglepte. A légszomj abba maradt, majd lassan tólva fel magát fájdalmas görnyedt nyugodtságot, tetet arccal próbált messzebbre jutni a fiútól. A fájdalom és az az igazi félelem ült ki a fehéres bőrre és ahogy az idegesség ide oda cikázott Stan testén, úgy tűnt a srác sem azt látja benne amit kéne.
Stan pedig rögtön tudta ezt.
- Hey ne aggódj, semmi baj! – hadarta, ahogy kezeit előre nyújtotta, ám a vékony csukló csak jobban kezdte a földet tapogatni bármi fegyvert keresve. A fekete rögtön látta és tudta, hogy ez a normális reakció ám azt is tudta kötése és a kisebb sebe ezt baromira nem fogja bírni. – Hey! Figyi... elláttalak. Nem tettem veled semmit. Tuti emlékszel. Megharaphatott valami, itt találtalak bent. Kérlek. Meghalsz ha nem maradsz veszteg.
A hatás persze megvolt és mégsem. A srác idegesen bámult a kis tűzre most először, majd fájdalmasan nyelve egyet ujjaival torkához nyúlt. A hörgő hang a fekete fülét rögtön megütötte majd saját táskájából előkapva egy kissé satnyább üveget nyújtotta is óvatosan felé.
- Tessék. Igyál – ajánlotta és úgy tűnt – na meg a hirtelen mozdulat is azt sugallta – a beteg köszönet nélkül fogadta el a hideg megnyugtató kortyokat. Az üveg egy pillanat alatt kiürült és végül lassan leengedve már nem akkora ellenségeskedéssel de vissza nyújtotta, hálája pedig egy apró biccentésben volt látható – Remek. Most pedig... ümm ja szóval Stan vagyok. Nem akarlak bántani, de nem akartam hogy meghalj.
- HAZUG!!! – Stan nagyot nyelt és remélte saját szörnyeit a fiatalabb nem láthatta. Vállaira támaszkodva ölelték át, ahogy egy másik öngyújtóját simogatta – még felgyújthatod.
A károgás halk mégis roppant finom volt. A sebes ujjak hirtelen nyúltak a vöröses ajkakhoz, és Stan most először belepirult a kissé félénk mozdulatba. Nem is vette még eddig észre azt ami nyilvánvaló volt... a fehéres bőrön apró barnás és vöröses pöttyök sorakoztak. Nem is kevés... több száz várakozó édes szeplő, melyek most vörösen borultak be az ugyancsak vékony pírnak köszönhetően.
- Én... Kyle vagyok... – szuszogta, ahogy megnyugodva tette le ismételten testét – így is jóval távolabb a feketéjétől – a vékony takaróra. Keze lágyan járt a vastag kötésen és Marsh fiú megmert volna esküdni, éppen ellenőrzik saját ellátási tudását.
Ez pedig nagyon nem tetszett neki. Túl sokat pepecselt így is azzal a szarral és mint látszott a srác jól volt...
Kyle. Kyle jól volt. Arca kezdett pirosodni, és habár lassan mozgott úgy tűnt levegőt is már sokkal tisztábban vesz. Az amúgy kunkori vörös tincsek is hirtelen újultak meg és az élet rögös bogos útjaira mutatva oszlottak szét. Egyedül azok a zöld szemek. Azokból jött az a bizonyos fáradtság és fájdalom. Talán tompa, de biztos volt benne, hogy fájhatott.
- Szép név... – A világ legjobb beszélgetés kezdése után, a fekete hirtelen kelt fel és lépett ki. Nem akart elmenni, ám valami mást sem akart. Ez pedig maga saját gondjai voltak. Igen... megmert volna esküdni a nyers hús az. Vagy más... nem tudta.
Kiadott mindent, közvetlen a kőfal mellé és ahogy ajkaiból a savas lé csöpögött ismételten agyába kúszott valami igazán érdekes dolog.
Régen hányta már el magát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés