Nem egy pillanat volt. A fekete erre lett leginkább figyelmes mikor a nap csiklandós sugarai arcába szöktek és vakítani kezdték még szemhéja alól is. Túl rossz volt. Az eddigi fák aladt töltött éjszakák kezdtek hiányozni neki, míg eszébe nem jutott, hol is volt.
Fejét felkapva nézett körbe, ám a környezet, mely tegnap üresen és lakatlanul tátongott és kínálta fel magát nem változott...
... Stan pedig ekkor érezte úgy valami nem stimmelt.A lábos habár már nem bugyogott és a tűz is épp, hogy csak pislákolt mellette furcsa borzongatást keltett benne. Hisz... valaki főzött, valaki él itt, akkor mégis miért nem jött, haza vagy éppen ölte meg őt magát? Ezek a kérdések létfontosságú dolgokra engedtek következtetni, a fekete fiú agyában pedig a válaszok is fogalmazódtak szinte azonnal.
- Talán meghalhatott az este - nyöszögte kellemetlenül, hisz eme sötét tény, nem öntötte el szívéjes meleggel. A zord és kegyetlen lét minden fajtája öröm volt, hisz amitől annyira rettegett mindig a talpát nyaldosta. Ő nem akarta még élete végét, és az, hogy lehet az itt élő ember már a fellegekből - vagy éppen a pokol tornácáról - figyeli lépteit, ijesztőnek hatott a maga módján. - Jobb ha eltűnök.
Bölcs döntésnek tartotta eme dolgot, és néhány röpke pillanat után jó gondolatnak is, így kezdte saját dolgait összepakolni, a „lehet halott emberünk” cuccaival együtt. Hisz végül is túlélő volt. Nem hagyhatta magára a tábort, és annak kincseit sem melyek lehet számára segítségül lehetnek későbbiekben.
Mély nyögéssel kecmergett talpra, majd figyelte meg újfent a kis helyet, mely a sötétek hála egész dolgokat hagyott elbújtatni. Ugyanis, a leves vagy éppen a kőfal még hagyján, de a fekete szemei tátva maradtak, ahogy a nagyobb ládikát, sátrat és azok mellett levő szárított húsokra bámult. Szinte kínálgatták magukat, a Marsh fiú pedig felhagyva minden eddigi jólétével szutykos és lyukas kis táskáját odavonszolva kezdte is nézni miket vihetett el.
Az első és legfőképpen nem várható tény, az a kilenc darab szárított buffalo hús volt, melyek tökéletesen elvesztették már a régebbi formájukat. Aszalódva, kissé bebarnulva várták sorsukat, hogy finom falatok legyenek... immáron a feketének és annak gyomrának. Stan a táskát kibélelve - és újabb csomókat rakva rá, csak hogy étele most a helyén maradjon - rakosgatta be egyesével saját kis szütyőébe. A hideg, kellemesen bélelt kis szütyő, a táska lényege volt. Az aszalódott már romlásban levő bogyók tökéletesen mutatták ezt, hisz hála a bizonyos hő megtartásának - jelen esetben hideg - a kéthete ott levő dolgok is viszonylag megőrizték szavatosságukat. A fekete arcán a mosoly szélesedett mikor az összest elrakva nehézkesen csukta be a szütyő száját. Tudta ezzel jó egy hónapig is eléldegélhet egymagában, éhezés nélkül.
A következő dolog mely fosztásra került a láda volt. A vékony ujjak remegve nyitották ki, ám a kezdetleges öröm hamar el is múlt, ahogy fény derült mi is lapulhatott odabent.
- Ne már... ennyi? - Stan ujjai közül szinte kipergett a sok buffaló szőr melyet a láda rejtett és hiába tapogatott benne még jobban az nem rejtett további kincseket. Persze a sok hús után számíthatott volna rá, ám a csalodótság mégis rossz árnyként telepedett rá. Nem ezt akarta, és ahogy belegondolt oly sok dologra lett volna szüksége, mely megkönnyítette volna életét a düh kezdte eme érzést is átvenni. Az eddig sajnálatra méltó emberke mely eme falakat emelte, hirtelen harag tárgya lett a Marsh fiú pedig idegesen csapta le a láda oldalát. Szemei szikráztak, és zsebeibe nyúlva kis zipóját kipattintva kezdte a vörös lángot figyelni. Felakarta gyújtani és porrá és hamuvá égetni a tábort. Egy darabot se akart belőle többet látni, mégis figyelmét valami egész más vonta el.
Valami amire eddig nem volt figyelmes.
Valami ami eddig szinte kibökte a szemét, mégis csak most esett le neki.
Fejét felemelve nézett az egyetlen kijárat felé. Üresen és védtelenül állt ott, ahogy az este is ám hála a napnak és annak fényének most mégis többet engedett magából látni. Talán túlon-túl sokat is, a fekete pedig habozva nyúlt a talajra, hogy a földet megérintse.
A szagokat a leves nyomhatta el, a sötét pedig magát a vörösesbarna talajt. Stan kissé sötétebb bőrén is jól látszott, ahogy az ujjara tapadt a piszkos homok. Ragacsos, kemény és annál is inkább mocskos főszálak tapadtak össze, Stan pedig azonnal tudta mi az amin éppen lába nyoma volt.
Vér.
A hirtelen sokk állásra kényszeríttette hősünket, kék szemeivel pedig a vöröses pacákat bámulta szinte megbabonázva, melyek egy tökéletes egyenesként állva össze mutatták mégis gazdájuk mely irányba tántorgott be. A kellemetlen zörgő hang pedig melyet a szél generált a sátor megrezdítésével, csak ekkor adott igazán nagy hangot. Hisz az is ott állt, a feketének pedig eszébe se jutott, hogy esetleg az „ember” melyet oly könnyedén rakott át a másvilágra mindvégig ott bent lehetett. Persze, lehet hogy már a felhők felett repült, ám ezt is csak úgy tudhatta meg igazán, ha betekintést nyer majd a rejtekbe.
Amihez pedig nem fülledt a foga.
De kurvára nem.
Tudta jól, ha benéz és talál odabent valakit - márpedig nagyon is úgy tűnt a tulaj mindvégig ott bent leledzett - akkor több dolog is végbe mehet rajta. Először is ha emberünk már hulla, mindenképp megérdemel egy tisztességes sírt magának, a fekete pedig nem éppen volt éppen se hulla kedvelő se éppen ásó bajnok. Nem fülledt hozzá a foga, a másik pedig maga a véres test volt. Túl sok volt a földön. Kevés esélyt látott arra, hogy az illető megúszta a dolgot, ami persze még több vért jelentett... amit pedig gyűlölettel undorral utált.
Na és mi van akkor ha emberünk él?! Semmi... elkell futnia és hagyni meghalni. Nem segíthetett rajta és az élet megy tovább. Kegyetlenül... az eszébe vésődve, hogy hagyott meghalni egy ártatlant.
AKINEK PLUSZBA ELOPTE A DOLGAIT. SZUPI.
- El is mehetnék... - dünnyögte mintegy harmadik lehetőségként, ám ahogy belekezdett már eme gondolatmenetbe tudta jól mit fog tenni. Az erős test, lágy szívet takart és pár pillanat múlva a függöny pedig könnyű szerrel libbent el, ezzel rálátást mutatva a sátorban fekvőre.
Stan pedig ekkor érezte úgy igazán, elvesztette a játékot.

~*~

Egyszer volt igazán szerencséje. Még valamikor tavasz elején botlot bele az üres, kissé lestrapált mégis a kényelmet szolgáló sátorba. Túl jó volt, túl kellemes és túl hihetetlen, hogy akkor ő maga is elhiggye ott van és nem csupán szeme és agya szórakozik ismételten vele. Lassú léptek, aztán a látomás hirtelen valósággá változott. A sátor ott volt, egészében és habár akkoriban nagyon jól tudta a vadállatok könnyedén kitépték volna a rongyos párnák rejtekéből, de az éjszakai árnyaknak esélyük sem volt, a vászon ellen. Három, négy napot tölthetett ott, amíg a sátor lassan el nem tűnt, foszlányaiban. Megmagyarázhatatlan volt, ahogy az a mérhetetlen szomorúság is ami utána maradt.
Kicsit az otthont idézte...
Hát... a mostani bungaló egész mást adott vissza.
A bűz mely az alvadt vér, és valami éget szag találkozásából keveredet szinte felfordította gyomrát, és hiába kellett volna a bebugyolált testel foglalkoznia, a legelső gondolat... vagy éppen tett ami megfogalmazódott, az a hányás. Kint a kő mellé. Szépen ívesen és a zöld falatok mely tegnap még emésztésre vártak, most új díszként szolgálltak.
- Francba... - Sziszegte, ahogy ajkait megtörölve újfent visszakecmergett a sátor szájához. Mély levegő, majd a bejárat kinyílt, Stan pedig belépve kissé lélegzetvisszafojtva nézett végig a fiún.
Igen. Az első amit igazán látott, hogy saját neméből származott az alatta levő. A második ami pedig szemet ütött, az a vörös és fekete hús volt, mely a vékony - szinte már csontos - oldalon lappangott. A fekete szemöldöke felszaladt, ahogy tovább vizslatta mégis érhetettlenül szemlélte azt a részt, hisz a barnát, a vöröst tökéletesen értette, ám a fekete valahogy nem jött oda a színskálához. Esetleg egy ruhadarab, ám ezt is hamar kizárta. A fekvőn egy zöld poló hevert, jobban mondva inkább annak darabjai. Nem látszott, hisz a félhomály és az, hogy oldalán feküdt nem engedett rá jó látást az egészre. Stan gyomra lassan összeszorult, ahogy kezdte összerakni a kis darabokat, mégis gyomra úgy fordult fel ismételten.
- Bassza meg... ez beteg... - Térdei megrogytak, ahogy a sebet vizslatta. Mély és tökéletes harapásnyom. Talán egy bestia vagy hound műve lehetett, ám mindenesetre a fiú csúnyán megjárta. Egy jó darab hiányzott bőréből, és csak a véletlen mázli volt az, hogy túlélhetett az eszméletlen csatát, melyből élve kijött... majdnem egy darabban. Stan lágyan érintette meg a még épp bőrt, mely meleg és forrón tüzelt.
- Hát hogyne... lázas - vágta rá azonnal, ahogy megrezzenve nézett az ismeretlen arca felé. Nem különösebben érdekelte ki lehetett, ám az viszont már jóval inkább milyen ember volt. A kék szemek újra a sebre siklottak, a gombóc pedig egy pillanat alatt megakadt a vékony torkon. Hisz belegondolva, ő maga nem merte volna azt amit itt az előtte levő tett. Meghal szépen és ő lett volna az aznapi vacsora a hound családnál és boldogan döglik majd meg vértől mocskosan.
Szinte látta szemei előtt... ahogy éjszaka lassan becsúszik. Lehetett már nem is látott a vérhiánytól melyet a kis artéria szakadása eredményezett. Zsongatott, szédülhetett, ám nem hagyhatta magát. A fáklya volt a kulcs, mely most ott hevert nem messze a párnák között, kormot hagyva maga után. Azt nyomhatta oda... fájdalmas volt, ordíthatott... nem. Nem ordíthatott. Nem kockáztathatta meg, hogy idevonzza üldözőit. A vér így is elégé sok nyomott hagyott. Talán a takaróra harapott... vagy a párnára.
Vagy a kezére.
Stan átnyúlva fogta meg a vékony csuklót és szinte azonnal felszisszent, ahogy a mély lilás harapás látszódott a fehér bőrön. Nyert ügy volt és túl jó. A fogak mintázata engedett és rögtön tudta a kisebb okos volt...
... és túlélő.

~*~

Stan mély sóhajjal nyomta bele a kissé foltos rongyot a lábosba melyben most a hideg víz kristályosodott. A kellemes borzongás, elérte ujjait, ám csupán felsóhajtott. Már egy ideje csinálta, és ahogy újra kifacsarta a vizet és a gyöngyözött homlokra pakolta a borogatást elhúzta száját.
Egyenlőre nem tudott túl sokat a kis túlélőről. Persze próbált kutakodni, ám hiába.  Sejtette nem lesz egyszerű, itt a semmi közepén egy névjegykártyát találni egy haldoklónál, ám megpróbálni megpróbálhatta, de szart se ért vele. Aztán a morgás és végül a kissé csalódott érzései között úgy döntött jó fej lesz. Saját kötszerével - melyet jobb napokra tartogatott - kötözte be a hiányos testet. Nem félt, hogy a seb elfertőződhetne, és úgy volt vele, ha gyógynövénypakolást is betuszkol oda, már baj sem lehet. A géz csomóra fordult, Stan pedig elégedetten fordította hátára a fiút és azóta letörölgetve a vérvörös testet cserélte a borogatásokat.
Nem volt nehéz dolog, ám a többi már annál inkább.
A tény, hogy esetleg lesz olyan jó vad, aki megtalálhassa őket - hála az abszolút tökéletes vörös útnak - félő gond volt, így egy jó ideig, a vörös foltokat is némiképp eltűntette egy ásó segítségével. A napirendjét pedig ez teljesen be is táblázta az esély pedig, hogy kereket old, még napnyugta előtt lehetetlennek bizonyult. Az éjszaka egy csapásra beköszöntött, a fekete pedig arra kényszerült, hogy egy újabb fárasztó estét kelljen töltenie, a vár kapitányával.
A sátor kellemes meleget adott a két fiúnak, a hideg víz pedig hűtött rendesen. A fekete kezei között, épp az egyik húst rágcsálta. Az íze és annak sósága oly tökéletes elegyet alkotott, hogy egy jó ideig meg is felejtkezett a kis betegről. Hát jó, nem is izgatta annyira. Gondolhatott volna rá, és arra ki ő, ám az ízek, az a mennyei aroma teljesen új világba csöppentette az éhezőt, ki már jó ideje megvonta magától a húst.
- Átkozott nyúlak... - morogta két harapás között, majd hirtelen megrezdülve köpte is ki, ahogy már jó sok idő után valaki válasszal illette az ő némiképp semmitmondó mondatát.
- Azokat... legalább könnyű elkapni...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés