Sötétség. Végtelennek tűnő susogó árnyak, kellemetlen légkör, és az a hang. Az vágyakozó csábító dallamos hang.
„Gyere. Megmutatom neked mi a hatalom.”
Kegyetlennek tűnő mégis, érezhető élettel teli valami, mely szólít, és oly ellenállhatatlanul kívánkozva ajánlja fel magát, hogy tenni nem tudsz ellene.
A lelked mélyén tudod, hogy nem kéne belépned, elfogadnod.
De te belépsz...
... és nincs vissza út.

~*~

Csicsergő madarak szálltak fel a zöldellő rétről, a méhek pedig dongva siettek vissza kaptárjaikba. A légkör egy csapásra megváltozott, ahogy a férfi meredten nézte a földön levőt. Tagjai egyetlenül álltak el tőle, mint aki csak az égből pottyant volna, ám lélegzett.
Mázli? Ugyan.
A csapzott hajzat, és a sebekkel borított kar másról árulkodott, ám a jelenlevőt nem hatotta meg. Zsebeiben élvezettel kattingatta már üres zipóját, melynek csupán hangja adott némi nyugalmat a hirtelen sötét légkörben. Dallamos kis kattogás, és egy pillanatra még ő maga is elfelejtette valójában ki és hol van.
Az a dal... a rémes zene... nem szólt többet.
Hazugság.
A sötét szemek körbenéztek az állatok pedig riadtan szaladtak el, biztonságot nyújtó odújukba. Tudták ki az és azt is tudták ismételten valaki megpróbálja, túlélni őt.
- Balgák. Ő más lesz - A férfi mintha csak értette volna, a természet lágy félő susogását hajolt le, majd  a fiú testét átkarolva simogatta meg az izzadt homlokot - túlfogja élni és megszabadít attól az átkozott zajtól... ő lesz a következő.
Aztán vége. Egy csapásra lett újra világossák, élet és minden.
De az árva már mellett már nem állt senki.
Nem volt ideje... a túlélése pedig elkezdődött.

~*~

- Ez szívás... - Stan összehúzva magát a bokor alatt, húzta közelebb táskáját, mely már nem éppen az új időket rugdosta. A széna mely eddig szépen egybetartotta, már itt ott lyukat engedve az anyagon, hanyagul szélesedett így nem kis élelmet és tárgyat elhagyatva a nyílt terepen. Persze, a választási lehetőség ott volt. Csinál újat és minden meg volt oldva.
Ha a mesében is így lenne...
Ugyanis az új táskájához, kellet nem csak, hogy fű és széna, de még egy jól rögtönzött haladó agy is, mely tudta hogy alkossa meg ezek összetevőiből azt a bizonyos jó kis tatyót. De persze ez a tudomány nem volt a kezében és így lehetetlen látszott ama tény, hogy akár egy napra is megváljon szeretett táskájától - melyet egy hulla közeléből lopott el.
Morgás. Keserédes és ideges, ahogy ebbe belegondolt, mégis ezek úgy szálltak el, ahogy jöttek. A pillanat töredéke alatt ugrott elő, majd keserédes mosollyal bámult, a már fészkelődő kisállatra, mely a fűkosár alatt rejtőzött.
- Ad, hogy ne egy nyúl legyen... - dünnyögte, ahogy megközelítve kapta fel a csapdát, ám mikor az alól egy kisebb nyuszikölyök bámult fel sárgás riadt szemekkel, Stan már tudta ma este is éheznie kell.
A napok persze mentek és annak hála, hogy a környék összes bogyóját és répáját kiszedte már nem nyújtott túl sok táplálékot a hely mely eddig gazdag kincsekkel volt teli. Az állatok ölése pedig... nos, nagy tabuban zajlott. Persze, ennie kellet és hála a fölötte lakó pókcsaládnak élelemhez bőven jutott, ám mindahánysor megsütve próbálta megenni a ragacsos lilás húst úgy annyiszor érezte, a vég is közelített hozzá. Le kellett tenni, ez pedig ismételten arra késztette... vadászon.
- Nem fog ez így menni... - a mély bóruság egy pillanat alatt környékezte meg, és ahogy a sötét égre nézett, melyen komor felhők húztak irányába, csak még jobban elvették a kedvét az életben maradástól. - Francba.
Táskáját ismételten hátára lendítette, majd abból egy kis szeletnyi térképet előkapva kezdte újfent nézegetni, a csalódás viszont, miszerint a kis terület melyet a papír ábrázolt, már teljesen felfedezett. Kihalt volt és terméketlen, ám lakható és biztonságos.
De többet már nem tehetett itt.
Csak a halál vált rá...
- Én pedig nem akarok meghalni.

~*~

- Azt a kurva... - A fa törzse megrezzent, ahogy Stan ujjait belevájva nézte a kőfalat, mely annyira természetellenesnek hatott a környezetben mint még semmi. Magasodó, stabil szinte látszott, hogy napról napra biztonságot nyújtja az itt lakóknak. Nem dől össze, nem lehetett szétszedni. Tökéletes volt, ám nem elégéé, a fekete pedig ezt szúrta ki leginkább. A sötét éjszakában, a tűz kellemesen pislákolt belülről az apró rés - mely leginkább egy kapuhoz hasonlított - tökéletes rálátást engedett erre is.
A kérdés adott volt. A feketét csábította a végtelennek tűnő otthonos hangulat és a bentről jövő mámoros, orrbamaró illatok, melyek leginkább a békacomb aromáját idézték, ám mégis maga a tudat volt az mely igazán fűzte őt, hogy bemenjen.
Biztonság.
Az oly rég érzett dolgok, melyek itt kint a világ határán, maró fájó emlékként közelítették csak meg egy-egy rémálmában. Már nem volt ilyen szó, nem létezhetett a társaság vagy éppen, hogy esetleg valaki más is itt éljen még csak meg sem fordult csökönyös agyában.
Stan habozott, ám gyomra kordulássa egy biztató lökésként érte, remegő lábaival pedig el is indult a fal mellé. Táskáját hátrahagyva, könnyedén lopózott oda, majd az egyik kiálló sziklába kapaszkodva lesett be a szűk részen.
Lélegzette elakadt, mélyen visszaszívva nem hagyta, hogy a pisszenések is felkeltség a várt embereket. Aztán kiengedte... és felhorkanva lépett be a már üres táborhelyre.
- Nemár... azt hittem van itt valaki - motyogta csalódottan, ám egyben boldogan, ahogy megpillantotta a kissé furcsán rotyogó lábost mely közvetlen a tűz mellett volt. Éhező hasa könyörögve kérlelte lépjen oda, a fiú pedig hagyta, hagy vezesse hasa, ujjait pedig annak tetejére fogva emelte fel a fedőt. Nem tévedett. A combok zöldes tutyiban úsztak, és a narancssárga kis darabok talán itt ott még emlékeztettek a répára. Gusztustalan, hányinger keltő, a sapkás viszont élete leggusztusosabb vacsoráját látta benne. 
Ezután már nem volt kétsége, vagy éppen félelem érzete. Szeretett tatyójáért kiszaladva halászta ki abból kanalát és saját kis kifaragott tányérját, majd szedve a levesből állt is neki. Mohon, boldogan és éhesen falta fel, és ki tudja hányszor nyúlt még a tálba repetáért. Nem izgatta, hogy esetleg valakié lehetett, vagy éppen lehet most közeledhetett felé a tulaj. Nem izgatta. Túl jó volt túl teli volt és túlságosan elöntötte a mámoros boldogság.
Aggódása megszűnt, olyannyira, hogy vacsora után, előhalászva kissé meggyépázott hálózsákját hajtotta le fejét, és kellemes tűz melegéhez bújva hunyta le szemeit.
- Csak egy pillanatra...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés