- Kyle! Mi-mi-mi történt veled?! - Sheila idegesen nézett fiára, ki ugyan remélte, elkerülheti eme magyarázkodást, ellenben nem volt szerencséje. -  Fiam, azonnal gyere ide!
- Nem. - Jött a nyugodt válasz a fiútól, ki pillanatok múlva Sheilát figyelmen kívül hagyva, már a fürdőben tisztította arcát. Amint végzett, s némiképp anyja púderjával is sikerült eltűntetnie a lila foltokat, csendben kiosonva szobájába az ablakon át távozott. Nem akart anyjával beszélni. Tudta, úgy sem kerülheti el az intő szavakat, ám most mást akart. Azzal is tisztában volt, hogy ezt a dolgot csakis egyetlen egy helyen találhatja meg.

Az ajtó lassacskán kinyílt, s Randy állt mögötte, kérdőn tekintve az alacsony fiúra. - Ó, szia Kyle - köszönt halkan. - Stan a szobájában van, kerülj beljebb! - Az ajtó mellől ellépve invitálta be a vörös hajút, majd becsukta utána.
Kyle kedves mosollyal biccentett a férfinak, majd már a megszokott úton indult fel Stan szobájába. Az idegesség ismét ellepte testét, ahogy az ajtó felé sietett, majd amint már előtte állt, kissé remegő kezekkel kopogott be.
- Szabad – csendült fel az unott hang a szoba gyomrából, ám mikor a kopogáshoz tartozó fiút meglátta, Stan rögtön ledobta az ágyra a kis noteszét, melybe egészen idáig írt. - Szia - ugrott a vörös elé, majd kissé piros arccal kinyújtotta karjait, s magához húzta a fiút, hogy szoros ölelésben részesítse.
- Hey - ölelt vissza Kyle, ahogy arca ugyancsak elvöröslött, mégis észbe kapva tolta rögvest el lágyan, mialatt végignézett a fiút. - Jó látni, hogy kiengedtek!
- Egy teljes nappal hamarabb - mosolyogta, majd önkénytelenül végigsimított a póló által fedett, bekötözött mellkasán.
- Csupa jó hír - nevetett fel Kyle, ahogy elkapva tekintetét harapott saját ajkaiba. Hiába tervezte el másként, közel sem volt olyan könnyű kimondania, mint amennyire akarta. - Tudod gondolkodtam... És tisztában vagyok azzal, ez egyáltalán nem egy jó téma, ellenben nem akarom, hogy még egyszer árts magadnak. Arra a döntésre jutottam, elköltözöm otthonról.
Stan felvont szemöldökökkel figyelte barátját. - Mégis... hova?
- Ha a szüleid is belemennek, akkor hozzád - mosolygott már barátságosabban Stan-re, s csupán szemei csillogása mutatta jelét az izgatottságának. – Persze, ha neked sincs ellenedre.
Mély, felszabadultságot kieresztő sóhaj érkezett Stan felől, majd széles vigyorra húzta ajkait. Nem bírt nem mosolyogni. - Nagyon örülnék neki – vágta magát törökülésbe. -, de megbeszélted ezt a szüleiddel?
Kyle csupán megrázta a fejét, ám arca egyre gondterheltebb lett, mellkasát pedig az igazság kezdte nyomni. - És van még valami...
- Mond csak - Stan zavartan figyelte a fiút, ugyanis látva a kissé ideges tekintetet, nem sejtett jót. - Te, az ott... Púder az arcodon?
- Nem! - Nevetett fel Kyle, ám ahogy szokott, a hazugság rögvest kiütött rajta, így el is fordítva fejet "jobb" profilját mutatta barátjának.
- Miért kentél... Na várjunk csak... - lépett közelebb Kyle-hoz a fekete, s balját óvatosan végighúzta a púderezett részen, minek hatására kissé láthatóvá váltak a lila foltok. Kyle persze felszisszent, s elhúzódott, de Stan csak kiábrándultan figyelte barátját.
- Figyelj… - tolta el ennek ellenére is a magasabbat Kyle -, mondanom kell valamit. Nem hagyhatnánk az orromat a rajta lévő púderrel együtt?!
Stan kérdőn bámult barátjára, közben pedig karjait lassan összefonta. Sejtése sem volt a másik szándékairól, ám gondolatai Kyle-t illetőleg egyre borúsabbá, és káosztól fűtöttebbé váltak.
- Szóval... - motyogta halkan mégis pár pillanat múlva határozottan nézett fel már a másik szemeibe - nem akarlak letámadni, és ez az egész eléggé megfogalmazódott bennem már néhány... hete. Mióta megtörtént a... baleseted - utalt rá, és habár nem volt az, mégis csitítva emelte fel ujját, hisz be akarta fejezni. A levegő reszketően tombolt mellkasában, ám tudta, jobb alkalma nem lesz. - Megtörtént. Szerelmet vallottál nekem. Ellenben... nem kapsz tőlem több visszautasítást. Ez az egész köztünk hosszú idők óta túlnyúlt már a barátágon, és én csak... nem tudom - összevisszaság remegett hangjában, és hiába beszélt a fiúhoz, nem nézett a kék szemekbe. Érezte arca egyre jobban elpirosodik, míg végül nagy nehezen erőt véve magán, kissé félve pillantott feljebb. - Azt hiszem, kellett egy kis idő, mire rájöttem, az a részeges csók kicsit több volt annál, mint amit el lehetne felejteni. Sőt, leginkább ki se ment a fejemből. Mindegy, én csak... Stan. Kedvellek. Nem olyan erősen, és még ezt nem mondanám szerelemnek, de be kell látnom, hogy amit annyira buzgón el akartam nyomni irántad, az ennek a jele. Haver, a’sszem kezdek buzis lenni, de nem hiszem, hogy ez a barátság megmaradhatna köztünk ilyen formában... Ezekkel az érzésekkel biztos nem, és fogadok, ez mind a Te részedről, mind az Én részemről igaz.
Stan egy pillanatra lefagyott; szemei elkerekedtek, még száját is kinyitotta résnyire. Nem értette a fiút. Egészen idáig az előbbi téma miatt folyt a viszály kettőjük között, most meg csak úgy odalökte, hogy igazándiból kedveli. - Nézd Kyle, hogy ha ez csak valami morbid vicc annak érdekében, hogy jobban érezzem magam...
- Ja. - Kyle arca komor lett, szemeiben viszont a megbántódottság látszott, hisz nem volt könnyű kimondania. Egyáltalán nem. - Mert én ilyen morbid dolgokból űznék tréfát! Haha... - nevetett fel, ám keserűen ez is elhalt, ahogy megfordulva indult kifele. – Csak… Ennyit akartam mondani.
- Ne, várj! - Stan utánakapott, majd csuklójánál fogva visszahúzta a fiút. Orcái lassan a vörös színt felvéve égtek, miközben közelebb hajolt a Kyle-hoz. - Egyszerűen sosem mertem még csak belegondolni sem, hogy valaha is viszonoznád...
Kyle a helyzet ellenére szabadulni próbálva nézett másfelé zavarában. - Lassú vagyok, ez minden. Nem esnek le elsőre a dolgok.
- Azt tudom - nevette Stan halkan. - Pedig amúgy nagyon okos vagy... - Miután elengedte Kyle-t, furcsa mosoly jelent meg az arcán. Kyle arca kissé elpirult, ahogy szeplői is égni kezdtek, mégis bólintva szusszant fel, ahogy kibontva Stan ujjai közül csuklóját lepett hátrébb. - Nekem nem kell most válasz. Így is sok dolog történt Veled, szóval hívj, ha kellenék - hadarta, Stan pedig megszólalni nem bírt Kyle olyan gyorsan viharozott ki ajtaján. A földszinten csupán egy "viszlátot" elmormolva orra alatt hagyta is el a Marsh rezidenciát, maga után furcsa, kissé kellemetlen bizonytalanságot hagyva.
Stan merev tekintettel ült ágya szélén, s egyetlen egy pontot bámult a földön; arca egyre vörösebbé és vörösebbé vált, ahogy kezdte felfogni, mi is történt az elmúlt fél óra leforgása alatt. - Picsába - dőlt hátra, s egy bágyadt vigyor formálódott az arcán, mely tökéletesen illett paradicsom vörös fejéhez. Kyle többet érez iránta, mint pusztán barátságot - ez a gondolat volt az, mitől szíve heves dübörgésbe kezdett, tenyere pedig izzadt. Izgatott volt. Nagyon is.
Ám nem csak ő érzett így. Kyle kerülő utakon járva nem siette el a haza utat. Muszáj volt fejét kiszellőztetnie, hisz kisz kis titkát már nem őrizte mélyen elásva magában. Szíve lüktetett, ahogy csak remélni tudta, nem baszta el... De ha mégis, legalább ő is csalódik. - Haza kell mennem... - simította le orráról a maradék púdert, ahogy gyors léptekkel hazairamodva családját - főleg Sheilát -, elkerülve zárkózott be szobájába, majd ismét házi dolgozatának nekiülve kezdte lefoglalni a már így is túlságosan zakatoló agyát.
Az elkövetkezendő négy nap olyan lassan telt, hogy Kyle majd’ bele gebedt. Egy valag házival a nyakában szenvedett szobája legmélyén, és a legrosszabb még nem is ez volt. Orrán levő díszes lilás árnyalat már felvette a sárga és a zöld színeket is, és ha még ez sem lett volna elég, Stan-nel való beszélgetései sem voltak valami tartalmasak. A szokásos „Hogy vagy?”  „Jól, és te?” csevejeken kívül egyébre egyáltalán nem került sor. És ez rettentően megijesztette. Úgy sejtette, már lekésett erről a bizonyos vonatról, ám akármennyire túl akart volna jutni ezen, a szemei előtt lebegett, mint valami elérhetetlen cél. Gyűlölte a lassú órákat, s mikor végre sikerült ágyba jutnia, még az álommanó is cserbenhagyta. Csupán hajnali 4 körül sikerült valamennyire elaludnia, ám anyja másnap korán reggel, nyolc tájékán dörömbölt is az ajtaján, miszerint megnyugtató volna, ha elmenne orrával az orvoshoz. - Zúzódásba nem halok bele! - kiabált ki, ahogy feladva a nyugtató álmokat ült neki ismét egyik kedvenc könyvének, csak amolyan ’teljen az idő’ alapon.

Csütörtök délelőtt Stan viszonylag korán kelt; izgatott volt, s úgy érezte, szíve mindjárt kiugrik a torkán, ahogy az utcákat rótta. Csak egyetlen egy dolog lebegett szemei előtt, s az a vörös hajú volt, kinek éppen háza felé tartott. Bármennyire is rosszul volt az elmúlt néhány nap leforgása alatt, minden bánatát elszívta a gondolat, hogy Kyle-lal lehet. Mikor meglátta, hogy a fiú ablaka nyitva állt, csak fejét rázva lépett egyenes alá, s megkapaszkodva az ablakpárkányokban felmászott egészen a fiú szobájáig. Tisztában volt vele, hogy szükségtelen amit tesz ( ugyanis Kyle szülei nem tartózkodtak otthon, látta elgurulni az autójukat), mégis élvezettel tette azt, amit. Mikor felhúzta magát az ablakhoz, beült a párkányba, s megkocogtatta az üvegfelületet, maga felé irányítva a vörös figyelmét.
Kyle lustán pillantott oda, mégis olyan gyorsan pattant fel, ahogy meglátta barátját, mintha az csak segítségért kiabált volna. - Haver?! - förmedt rá, ahogy kinyitva az ablakot rángatta be a fiút. – Ajtó, hallottál már róla?
- Persze, de - ugrott a földre Stan, majd leporolta sötét, szakadásokkal tarkított farmerját - így sokkal jobban nézett ki.
 - Hogyne… az, hogy te falat mászol a házunkon, nagyon is jót tesz neked. Ajánlhatom a Mount Everest-et legközelebb?! Komolyan, ne legyél már ekkor idióta, Haver - bólintott végül mosolyogva, szemeiben pedig az aggódás csillant meg barátjáért, ahogy ágyához sétálva csukta be a vastag könyvet. - Na és, mi járatban?
Stan megköszörülte a torkát, majd elvigyorodott és kihúzott a zsebéből két egyenlő méretű papírdarabot, melyeket lenge mozdulatokkal meg is lebegtetett.
Kyle kérdően nézett a fecnikre, majd szemei elkerekedtek, ahogy agyában felidézte a kis lapok mivoltát. Jegyek, és nem is akármilyenek. A sárga kis lapok a közeli moziba szóltak, és a fiú jól tudta miket hordanak magukban. Arca vörös lett, és akárhogy próbálta eme színt letörölni arcáról, az csak még inkább ott ragadt. Ez talán egy igen? Egy randi…?
- Wow - kapta el az egyik kis lapot, ahogy mar tanulmányozni is kezdte mégis arcán egyre jobban nőtt a mosoly mely melengette arcát és szívét is - nem is tudom mikor voltam utoljára moziban.
- Én is jó rég voltam - jegyezte meg Stan, majd közelebb lépett a vöröshöz és lekapta róla a sapkáját, majd saját fejére húzta, melyen most különösképpen nem díszelgett a bojtos fejfedő. Stan mindig levette magáról, ha valami igazán különleges dologra került sor; vizsga, temetés, esküvő, randi...
Kyle pedig tökéletesen tisztában volt ezzel a rituáléval. Arcára pedig egy kisebb elégett mosoly költözött ettől, közvetlenül a halovány vörösség mellé. – Jut eszembe! - sietett kabátjához, majd kihalászva belőle a levelet nyújtotta át Stan-nek - Bocsi... Baromira nem volt a fejemben, de még szombaton adta oda Kenny.
- Oh - vette el a levelet Stan, majd egy pillantást vetve rá rögvest zsebe mélyébe süllyesztette. - Semmi gond. Szóval, még van 1,5 óránk a filmig. Szeretnél valamit csinálni?
- Nem tudom - vont vállat Kyle, ahogy szusszanva mosolyodott el, majd kissé elhúzódott Stan-től. – Esetleg bekaphatnánk valamit.
- Mit szeretnél bekapni...? - vigyorogta Stan, mialatt egy halvány kis pír jelent meg orcáin. Kyle egy egészen apró másodperc erejéig felvonta szemöldökeit, majd gondolatait elhessegetve visszakaparintotta sapkáját, s azonnal saját fejére húzta. - Én még ma nem ettem semmit - simított végig hasán, ahogy kusza fürtjeit sapkája alá rejtette eközben -, szóval örülnék egy szendvicsnek.
- Ma még nem? – Stan meglepetten morgott egyet. - Haver, már dél is elmúlt…!
- Nem voltam éhes - nyújtotta ki nyelvét pimaszul a vörös, ahogy elindult lefelé -, de most az vagyok, szóval  ha zavar, itt maradhatsz.
- Ne viccelj már - bökte meg könyökével Kyle-t, majd kissé zavarban ugyan, de még hozzátette. - Együnk együtt valahol...
- A konyhánkban édes kettesben - kuncogott fel a Broflovski fiú, ahogy arca kissé vörösödni kezdett, ám már kézen fogva Stan-t indult is lefelé.
Stan követte Kyle-t, s mialatt mögötte sétált, óvatosan megsimította hüvelykujjával a fiú kezét. Szíve nagyot dobbant, ahogy rászorított.
- Te is… kérsz?
- Persze - simította meg ismét a finom bőrfelületet Stan.
- Na és milyet? 
- Rád bízom, csak finom legyen.
- Na jó - engedte végül el Stan-t Kyle, ahogy beléptek a konyhába. Habár kissé kellemetlenül érezte magát, Kyle oly’ nagy gonddal kezdett a szendvicsek gyártásának, mintha saját élete függött volna egy bizonyos cérnaszálon. Kezei remegtek, ajkát pedig beharapta, mialatt szorgosan egymásra pakolászta a hozzávalókat. Különösnek érezte – hisz’ ez csak egy szendvics! Egy teljesen közönséges étel… ám akinek készítette, közel sem volt annak mondható.
Stan óvatosan nekidőlt az asztalnak, amint a szendvicsét várta. Figyelte Kyle mozdulatait; kissé görcsösen állt neki az étel készítésének, mintha túlságosan is koncentrálna... Aranyosnak találta. Nagyon is.
Kyle még ekkor is komolyan próbálkozott, végül egy nagyobb, ízlésesen kinéző darabot rakott le barátja elé. - Oké... felvágott, paradicsom, uborka, sajt, ketchup és majonéz... remélem ízleni fog - sóhajtotta, míg magának megkenve egyet rakott bele pár darab paradicsomot, majd így hajtotta is össze.
Stan egy kisebb mosoly után neki is látott a szendvicsének, s alig pár másodperc után már be is falta az egészet. Nem volt annyira éhes, de az elmúlt néhány hét leszívta őt, mi súlyvesztésben teljesedett ki nála. Szerette volna visszanyerni az elvesztett kilókat, így a napi hatszori étkezést igyekezte beiktatni új életébe. - Ah, ez jól esett - fordítgatta a tányérját. - Majd tanítsalak főzni? Persze csak egy-két dolgot...
- Igen! - vágta rá rögvest Kyle, ahogy már ő maga is betolta azt a kisebb szendvicset. - Palacsintát mindenképp!
- Rendben. Úgy tűnik, a palacsinta már a mániáddá vált - kacagta Stan, majd megtámasztotta fejét egyik kezével. - Mit szeretnél majd a mozi után csinálni?
- Ne kérdezz már ilyeneket Haver - sóhajtott fel a vörös, ahogy megsimogatta tarkóját. - Baromira nem t’om! Csak veled akarok lenni, a többi nem számít.
- Bocs - húzta el száját Stan, majd saját tincseivel kezdett szórakozni  -, csak izgulok, na...
- Ugyan, Stan - simított végig egyik kezén Kyle. - Ugyan az maradtam, engedjük el magunkat. - mosolygott rá, annak ellenre is, hogy az érzés kölcsönös volt. Hiszen tudta, ez nem egyszerű kiruccanás volt. Hanem egy randi.
- Nem a személyed tesz idegessé - mosolyogta halványan Stan, majd felállt az asztaltól, s tányérját a mosogatógépbe pakolta.
- Akkor? - nézett utána Kyle, majd ahogy szokta, ismét végigmérte barátja testét. - A helyzet?
- Olyasmi - motyogta a fekete, majd megfordult, s a zöld szemeket kezdte vizslatni. Életében már viszonylag sok lánnyal volt dolga, mégsem érezte ezt a feltörő, némileg jóleső idegességet (persze a Wendy-s hányós dolgot kinőtte, legalább is hellyel-közel). - Ez most olyan más...
- Miért? – Kyle megfogta saját tányérját, ám nem emelte fel. Ujját végigfuttatva annak peremén inkább a földet kezdte mustrálni. Sosem tudta zavarát elrejteni, ráadásul fejében most az aggódás is szöget ütött... Mi van, ha Stan mégsem bír ezzel az egésszel megbarátkozni? Mi van, ha rosszabb lesz, mint Wendy, vagy a többi lány? Mi van, ha... - Csak mert... Szólj, ha valamit elbaszok, vagy akármi. Nekem ez nagyon új
- Jaj, dehogy - lépett Kyle-hoz a fekete, majd megragadva vállait fordította őt maga felé. - Még soha nem izgultam ennyire. Hidd el, én is félek attól, hátha "elbaszok" valamit.
A mély sóhaj mely felszakadt a vörösből azonnal megnyugtatóan hatott, ahogy ismét végigsimított barátja karján. – Megpróbálhatnánk elengedni az egészet; ne izguljunk, és megy majd, ahogy csak kell.
- Sajnos ez nem egy parancsszóra, de... - ölelte magához hirtelen a fiút - megpróbálhatjuk.
- Tudom – suttogta Kyle, ahogy megilletődve ölelt vissza, majd ismételten jólesően szívta be a fiú kissé füstös illatat.
Miután kisimított pár kósza tincset a Kyle homlokából, Stan egy aprócska csókot is lehelt rá. - Bocs - követte még egy csókocska. Kyle megborzongott; arcát figyelmeztető pír lepte el, teste pedig kissé megfeszült.
- Szóval, Kyle? - simított végig a szeplős arcon a fekete.
- Nem tudom. Ráérünk eldönteni, nem igaz? - nevetett fel, ahogy nagy nehezen elengedte a fiút, majd kissé pirult arccal elkapva tányérját dobta most be ő is a gépbe
- Végül is... - vonta meg vállait, majd rámosolygott a vörösre. - negyven percünk maradt.
- Akkor induljunk el - ajánlotta fel, ahogy Stan-hez lépve kissé sután ismét megfogta a kezét.

Mindketten hamar összekészültek; miután ruhákat kaptak magukra, el is hagyták Broflovskiék házát, s a mozi felé kezdtek sétálni. Az egyik rendkívül jó az dolog volt az ebben, hogy nem kellett a tömegközlekedéssel bajlódni. A mozi kerek tíz percre volt, akár még lassú sétával is. - Végre... – szívta be a friss levegőt Kyle, amint kiléptek a házból. - Basszus, mennyire utálok otthon lenni!
- Ha így érzel, miért töltöd az időd nagy részét otthon...? - sandított Kyle-ra Stan.
- Nem szoktam. Csak mostanság baromira sok a tanulnivalóm. Talán többet vállaltam a kelleténél - vont vállat, ahogy végignézett a néhol borús, mégis színes falevelekkel borított tájon.
Stan megértően bólintott, s mikor újból felnézett, már kiszúrta a számukra oly' kedves mozit. Kurta, mégis sokat sejtető mosoly jelent meg az arcán. Egy hasonló kis pozitív érzelemkifejezés jelent meg Kyle ajkain is. – Már alig várom, hogy lássam!
Stan válasz gyanánt csak összeborzolta Kyle haját, miután lekapta annak sapkáját, s nevetve előre sietett, a zöld anyaggal a kezei közt. Felmutatva a jegyet lépett be a főajtón, s halkan kacarászva figyelte a kissé dühös tekintetű zsidó fiút.
Kyle idegesen simította le hajat, ahogy utána futva a pénztárosnak odavágva saját jegyét érte be, majd azon nyomban rá is vetődött barátjára. – Ezt igazán befejezhetnéd! Tudod, hogy mennyire ki nem állhatom… - morogta, ahogy usankáját elkapva húzta ismét kobakjára.
- De én meg szeretem a hajad – Stan szomorú arcot vágva figyelte Kyle-t, sután elvigyorodott.
Kyle orcái piros színt öltöttek fel, ám a durva, agresszív válasz helyett pusztán halkan felsóhajtott, majd a pultokra pillantva, kerülve barátja tekintetét megszólalt. – Otthon majd simogathatod.
- Ah. – Mivel Stan abszolút nem ilyesfajta válaszra számított, zavarát leplezve állt be a popcornos pulthoz, és saját mellkasa körkörös simítgatásába kezdett. – Majd… jól be is fonom. Mit kérsz?
- Kezdem lányként érezni magam - morogta halkan Kyle, mégis rámosolyogva Stan-re nézett mar végig a pultokon, mérlegelve a felkínált lehetőségek tárházát. – Kukoricát, meg egy üdítőt.
- Colát? – Stan inkább ignorálta a vörös kommentjét, s kikérte a rágcsát.
- Fanta – bökte a pultos felé Kyle, ahogy körbepillantva elő is kapta tárcáját.
Stan egy mozdulattal fogta össze Kyle kezét a pénztárcájával együtt, majd rosszallóan megrázta a fejét. – Haver, az a minimum, hogy meghívlak - majd azzal a lendülettel fizette ki a két nagy popcornt, fantát és magának a pepsit.
Kyle morogva bökte ismét oldalba a fiút, ahogy megfogva saját nassolni valóját sétált kissé, arrébb, miközben néhány popcornt is bekapott az igazságtalanság miatt.
- Na, ne sértődj be - vigyorgott rá Stan, majd miután lekezelték a jegyeiket s egyedül maradtak, közelebb hajolt a vöröshöz. - Majd természetben megadod - suttogta, s akaratlanul is elnevette magát.
Kyle viszont nem nevetett vele. Arca paradicsom vörös lett, ahogy belegondolt, mi is járhatott barátja fejében a bizonyos „természetben” kifejezés hallatán. - Persze~ - nevetett halkan, s felettébb erőltetetten. A fekete még egy apró vigyort küldött barátja felé, majd a terembe érve megkereste a kijelölt székeket. - Hetes sor, kilenc és tízes szék... Aha! - huppant le a távolabbira, mikor végre meglelte a saját helyük.
- Meg vagyok lepve - csüccsent le mellé Kyle, majd üdítőjét es a popcornt biztonságosabb helyre -  a tartójukba - helyezve fordult ismételten vigyorogva Stan fele, kiverve gondolatai közül az előbbi meglehetősen bensőséges kis „poént”. - Nagyon összehoztad ezt a mai napot.
- Miért is...? - pillantott a vörös felé kérdőn Stan, bekapva néhány szem kukoricát.
- Általában én szoktam szervezni - fordult felé Kyle, majd pimaszul belenyúlva a fiú kosarába happolt el ugyancsak pár szemet.
- Hé - mordult fel egy széles mosollyal az arcán Stan, majd viszonozta Kyle előbbi tettét; ő is kivett néhányat a srác kukoricájából, ám saját szája helyett Kyle-éba nyomta. - Na, a sajátod is finom?
- Kóstold meg... - markolt sajátjába, majd viszonozva nyomta azt a pár szemet Stan szájába, míg ő sajátját megrágva küldte is tovább. Ám mielőtt még elhúzhatta volna kezét, Stan végignyalt a fiú vékonyka ujjain, s elégedett mosollyal ivott bele saját üdítőjébe.
- Fúj, Haver... – nyikkantotta Kyle, ahogy pulcsijába törölve kezét dühösen és némiképp megilletődött pillantással jutalmazta Stan tettét, majd szimpla ingerültségből még néhány szemet Stan felé vágott.
- "Fúj"? Kikérem magamnak! - Stan is felkapott pár darabka kukoricát, majd Kyle arcához vágta őket.
A szeplős fiú vigyorogva hajolt át, egyenesen a másik arcába bámulva, teljességgel szemtelenül. - Na~ kérjed~ - suttogta gonoszkásan.
A Marsh fiú mintha csak erre várt volna, megragadta Kyle állát és közelebb húzta magához. A távolság zavarba ejtőn csekély volt köztük, minek csak tetézéseképpen Stan megnyalta saját ajkait. - Kérlek. - Suttogásánál már csak az arckifejezése volt önelégültebb.
Ez az apró kis tett pedig Kyle-ban megindított valamit. Arca megrándult, majd a távolságot beszüntetve nyalt végig Stan alsó ajkán, mintegy bosszúból. - Tessék.
Mélyvörössé vált a fiú mindkét orcája - nem számított ilyesmi viszonzásra Kyle-tól, így zavart pislogás közepette inkább a mozivászon felé fordította fejét, s elengedte barátját. Belemarkolt kukoricájába, majd csendesen rágni kezdte, ahogy minden elsötétült körülöttük. A nap folyamán immáron sokadik alkalommal lepte őt meg Kyle, így lassan semmissé foszlott benne az a kis fals képzet, miszerint teljesen kiismerte barátját.
A győzelem édes íze csak még finomabbá tette Kyle kukoricáját, és ahogy elkezdődött a film, már nem is foglalkozva egymással kezdték nézni a felvillanó képeket. Mind a kettőjük nevetve és néha ujjongva élvezték a mozit. Stan ugyan kezdeményezett néhány összebújás-félét, a végén mindig hoppon maradva szorította közelebb magához a már agyon szorított pepsi-s üveget. Nem mert lépni, ez pedig még önnön magát is teljességgel meglepte. Sosem tapasztalt ilyesmit, sosem volt ennyire gyáva. Fogalma sem volt gyengeségének miértjéről, s lassan már figyelmét teljesen elszakította a filmtől. Egyre erősebben gondolkodott saját hátrányairól, s alig-alig figyelt fel a film izgalmasabb pillanatainál is, annyira beszippantották őt saját, kissé marcangoló gondolatai. Még akkor is mereven bámult maga elé, mikor a fények felvillantak, s Kyle pedig izgatott hadarással regélte Stan-nek saját filmélményeit. - Ez valami eszméletlen volt! Hallod, megkockáztatom, üti az Avengers-t!
- Kissé kevésnek tűnt a játékidő, de attól függetlenül kurva jó volt - helyeselte a fiú a leghelyesebbnek tűnő válasszal. Az egész hazafelé tartó úton a film történéseit beszélték át, s helyenként még Stan-ben is feltámadt az a gyermeki rajongás, mit már oly’ régóta érzett. Átjárta őket a kellemes nosztalgia; mintha ismételten azok a south parki gyerekek volnának, akik a heti mozizással töltik el idejük java részét.
 - Haver - szólította meg végül Kyle-t Stan . -, most mit szeretnél csinálni?
Vallat vonva nézett előre, majd hirtelen elvigyorodva simított végig Stan kezén. - Mit szólsz egy kis játékhoz… otthon? Tudod, hiányzik már a kikapcsolódás, és hogy megverjelek mindenben~
Az érintés hatására Stan-t kirázta a hideg, ám nem sokáig törődött vele. Barátja felé fordítva fejét vigyorodott el, s a minimális idegesség végigsuhant tekintetén. Bármennyire is imádott Kyle-lal játszani, ha egymás ellen játszottak, bármennyire is próbálkozhatott, egyszerűen alul maradt. Főleg a versenyszerű, logikát igénylő játékokban. A vesztés mindig szorító izgatottsággal töltötte el, s mikor barátja döngölte őt a földbe, még némi szégyenérzet is a képbe került. - Miféle játékra gondoltál?
- Nem t’om, nem gondoltam át - fordult Stan felé a vörös, majd hálásan átölelve bújt barátjához, ahogy megsimogatta a széles hátat. - Mit szólsz egy kis LoL-hoz? Vagy csak beszélgessünk?
- Én bármiben benne vagyok - jelentette ki halkan, ahogy viszonozva az ölelést megsimogatta a fiú tarkóját -, de gondoltam arra is, hogy ott aludhatnál nálunk. Még mindig úgy gondolod, jó ötlet átköltöznöd?
- Igen! – bólintotta Kyle, mialatt lágyan kibújva Stan öleléséből vette elő kulcsát, majd nyitott be a házba, mi elé időközben megérkeztek. - Összeszedem a cuccaim és mehetünk. Amúgy nyugodtan megmondhatod, ha nem akarod, hogy odaköltözzek! De az biztos, hogy mindentől függetlenül napi szinten látni fogsz engem.
- Kyle, már elmondtam a véleményem az átköltözésről - követte a vöröset, mialatt zsebeiben kutakodva kereste telefonját -, s tudod jól, hogy én lennék a legboldogabb, ha magam mellett tudnálak.
- Akkor ez megbeszélve. A szüleid beleegyezése kell még, aztán megyek is - sétált felfele, majd amint szobájában volt, már szokásos hátizsákjába pakolva némi váltó ruhát, s fontosabb dolgait nézett körbe. - Lapit vigyek, vagy elfoglalsz?
- Szeretnéd, hogy lefoglaljalak? – kérdezte Stan, s az a furcsa mosoly jelent meg az arcán, melyet a mai napon többször is felöltött már.
- Hat igen, végül is nálad leszünk – bólogatott, ám a naivitás kiütközött kurta mosolyán.
- Azért hozd a laptopod - jegyezte meg halkan Stan, majd le sem kapva cipőjét követte Kyle-t.
- Hozom-hozom! - süllyesztette be azt is, majd meg egerével vacakolva szusszant fel - Kész. Menjünk amíg anyám nem ér haza. Ha egyszer elkap, innen nem szabadulok...
- Egyszer úgyis észreveszi, hogy nem vagy otthon - suttogta maga elé.
- Az még nem lenne probléma - rázta meg fejét Kyle, ahogy még mindig kissé lilás orrára simította kezét. - Túlaggódik mindent, plusz tudod, hogy vélekedik rólad... - hangja dühös lett, ahogy hátizsákját is megszorította. Utálta ez miatt anyját... akármennyit köszönhetett is neki.
- És ha utánad jön?
- Az Anyukádat szereti... - felelte vállat rántva, ám már kézen ragadva Stan-t, kezdte a házból is kihúzni. - Nem fog utánam jönni.
- Ahogy gondolod, haver - sóhajtotta Stan, majd követte Kyle-t - Remélem, nem fogsz bajba kerülni miattam.
- Stan, ezt már megbeszéltük. Ez nem olyan, amiért megbüntethetnének. Elmúltam tizennyolc, szóval innentől kezdve nem vagyok büntethető, csak mert a barátomnál alszom! –Megrántva Stan-t besiettek a konyhába, majd Kyle a spájz ajtaja elé állt. - Hozzak valami rágcsát?
Stan teljességgel megértettette barátja helyzetét, így inkább nem firtatta tovább a dolgokat. - Hozhatsz - mosolyodott el halványan.
- Mit ennél? Chips? Ropi? - nézte a spejz tartalmát, majd rögtön egy zacskót ki is dobott az asztalra.
- Té... mindent! - kacagta Stan halkan, majd inkább tenyerébe temette arcát.
Kyle pedig kinézve mosolyodott el, ahogy az újabb zacskót a barátjához vágta. Mikor már négy-öt zacskónyi kaja terült el a fiú kezeiben, megköszörülte a torkát. - Nem lesz már elég?
- Enned kell - jött az egyszerű válasz, kezével pedig meg is csípte a fiú hasát. - Nem akarok gebe barátot~
- Nem vagyok gebe - mordult fel. - Még mindig izmosabb vagyok nálad. Sokkal. – Stan előkapva egy nejlonzacskót pakolászta bele a nassolnivalókat, majd még hozzá tette. – Plusz, ha hízni szeretnék, nem csak ilyenek kellene ennem...
- Tudom - paskolta meg oldalát, majd felkapva ledobott táskáját indult is kifelé. - Majd nálatok eszünk és lásd be, azok az izmok elégé puhácskák lettek! Majd este megtapogatom őket.
Újfent vörös pír lepte el Stan arcát, s inkább úgy döntött, a válaszát megtartja magának.
Miután felpakolták magukat elegendő nassolni valóval, el is indultak a Marsh házhoz; útjuk csendes és nyugodt volt, egyikőjük sem igazán szólt a másikhoz. Mikor tekintetük egymásra terelődött, egy suta mosoly kíséretében vörös arccal elfordultak.
Stan éppen Kyle táskáját pakolta ki (ez már szokássá vált náluk; annyira megbíztak egymásban, hogy képesek voltak ilyen dolgokat is átengedni bárminemű félelem nélkül), s várta a vörös hajút, hogy az visszajöjjön. Tudta, jelenleg éppen édesanyjával beszél, ki lent tartózkodott a konyhában, a másnapi ebédet főzve.
- Szóval... - Kyle épp, hogy befejezte a kis mondandóját, mit Sharon-hoz intézett. A nő folyamatosan megértően bólogatott, és egyszer sem szakította félbe fiának barátját -, ezért szeretnék ide költözni. Természetesen, házhoz adnék valamennyit. Van ösztöndíjam és munkát is szívesen vállalnék, de nem akarom, hogy Stan-nek... ismét baja legyen - halkult el hangja és látta a nőn, fájó emlékként kezeli.
  - Kyle, nagyon szívesen látunk itt kincsem! Az anyagiak miatt egyáltalán ne aggódj. Nem kell hazaadnod. Ellenben ha mindenképpen szeretnél segíteni, akkor néha megtehetnétek a bevásárlást helyettünk… Esetleg egy-egy hétvégi takarítás? Hálás lennék. Persze, Randy is.
 - Tényleg?! - nyikkant fel Kyle, ahogy a boldogság egy pillanat alatt elöntötte testét.
 - Persze! Stan-nek is jól esne biztos, ha veled lehetne, és te mindig olyan jó hatással voltál rá. - simított végig a fiú kacsóján, ki csak boldogan bólogatott. - Akkor Shelley szobájába be is költözhetsz. A téma ez által le is volt zárva, Kyle pedig már boldogan sietett fel Stan-hez. Sebesen rontott be a fiú szobájába, majd kitörő örömmel rikkantott fel. - Üdvözöld az új lakótársad~
- Király - vigyorgott rá Stan, ahogy éppen Kyle laptopjához való kis tartozékokat szerelte össze. - Bár sejtettem, hogy anya simán megengedi.
- Semmi kifogása nem volt. Akár már ma is aludhatok Shelley szobájában - nézett laptopjára, majd utána a fiúra, ahogy lágyan nekidőlt.
- De aludhatsz velem is - jegyezte meg halkan Stan, s rögtön visszatért a laptophoz.
- Hát, a sötét és hideg szoba valahogy csábítóbb – kuncogott Kyle, ahogy hátulról átölelte a feketét.
- Akkor nyugodtan aludj ott - fogta meg a fiú jobbját Stan, majd simogatni kezdte a vékonyka kezet.
Kyle csak jobban nekidőlve sóhajtott fel. - Szóval... Akarsz róla beszélni?
- Nos, ha úgy érzed... - simogatta meg Kyle buksiját.
- Kimondod? - nézett a kék szemekbe, komoly tekintettel. Mikor látta a kis értetlenséget, feszült, összeszedetlen magyarázásba kezdett. - Azt hogy miért és hogyan? Na meg... Miket szeretnél? Na és mikor szerettél belém?  Mármint úgy...? - motyogta, ahogy a másik kék szemeibe nézett. – Plusz… Miként megy ez az egész? NEKED volt már kapcsolatod, velem ellentétben... Gondolom, tisztában vagy a menetével.
Stan pislogott néhányat, majd zavartan oldalra pillantott. Ez olyan téma volt, amit annyira nem szeretett feszegetni, de ha Kyle hallani akart róla, akkor hát legyen. - Tizenhat voltam, mikor szakított velem Wendy... Szóval valamikor a körül jöttem rá, hogy kicsit többet jelentesz, mint kellene. - Mesélés közben újból végigsimított Kyle karján.
- Mondta - csúszott ki ajkain, ahogy Stan karjára pillantott, majd inkább elnézve bólintott
- Mondta?! – Stan meglepődöttségében még Kyle kezét is elengedte, ki sóhajtva bólintott, ahogy az agyra telepedett. - Hosszú, de beszéltem vele, míg Te a kórházban voltál.
- Aha – suttogta fekete, majd odamászott Kyle mellé, s ráfeküdt az ágyra. - Nézd Kyle, egy kapcsolat nem egy megszabott menetrend szerint áll össze. Ráadásul... - fordította tekintetét a vörös hajú felé. - fogalmam sincs, te pontosan mit szeretnél.
- Úgy őszintén? Nem tudom. Számomra ez az egész baromira ismeretlen még! Új a helyzet, az érzések… - magyarázta, ahogy hátradőlve feküdt el barátja mellett. - Passzolom. Nem tudom... Még azt se, miket mondok csak jó itt veled.
- Talán pont erről szól az egész; jól érzed magad az illetővel, csak kicsit... másként is. - Fejét Kyle felé fordította, majd végigsimított egyik szeplős orcáján, s közelebb húzta magát.
Kyle szusszanva hagyva magát simult ugyancsak közelebb, ahogy arcuk között is a távolság csökkenni kezdett. - Na és... hol kezdjük? Azt a bizonyos másképpent?
- Talán... - A zöld szemek egyszerűen megigézték Stan-t; ahogy megcsillantak a kíváncsiságtól, a feketén átfutott egy érzés, melytől teste alig láthatóan megremegett. - ... itt - hirtelen, ám mégis vigyázva csökkentette tovább a távolságot kettejük között, s óvatos csókot lehelt a puha ajkakra.
A kellemes borzongatás úgy öntötte el testét, mint valami felhevülés. Stan ajkai jobbak voltak minden lányénál és emlékeiben - valahol jó mélyen - még derengett első, kissé ügyetlen csókuk, ám ez más volt. Kis puszi, alig érezhető, Kyle mégis tudta, egy balfasz, hogy elsőre nemet mondott ennek. - Jöhet még - suttogta, ahogy sután most ő maga is viszonozva csókolta meg.
A buzdító kijelentés hallatán Stan lehúzta Kyle sapkáját, majd mélyítve csókukat simított végig a vörös fürtökön. Nyelvével lassan ízlelgette a másikét, s kisebb meglepődöttség ütött ki rajta, mikor barátja tűnt a hevesebbnek. Kyle már átkarolva húzta közelebb Stan-t, kimutatva mindenhogy, amit akart. Tudatni akarta barátjával, szereti és élvezi is, ajkai pedig megadóan nyíltak szét. Stan a vékony kezek ölelését viszonozva gördült át a vörösre, vigyázva, hogy súlyával ne okozzon benne kárt. Belemarkolt a tincsek sűrűjébe, s finoman megharapta a puha ajkak egyikét. A kis kitérő után újból nyelvét használva játszott a másikéval. Kyle teste vágyakozóan remegett meg, és ahogy csak tudta, s csóktudása engedte, lágyan simogatta sajátjával a másik nyelvét, egyre többet és többet engedve barátjának. Stan, mikor érezte hogy barátja teste aprókat remeg csókcsatájuk közepette, kissé meghúzta a vörös hajtömeget, s hátrébb hajolt. Végignézve a kipirult, szeplős arcon elöntötte a forróság, s mielőtt még lemászott volta Kyle-ról, egy cuppanós puszit nyomott a szájára.
A vörös szomorkás sóhajjal konstatálta, hogy nincs folytatás, mégis immáron elégedetten sóhajtva simított Stan arcán végig.
- Bocsi, haver – suttogta a fekete, majd leheveredett Kyle mellé, s kerülve a fiú tekintetét elmosolyodott -, de tudom, mik a határaim. És nem akarok ennél is jobban rád mászni... Egyelőre. - Az utolsó kis szócskát olyan halkan mondta, amennyire csak képes volt rá.
Kyle ellenben vöröslő arccal bólintott némán, ahogy hátat fordított a fiúnak, am ezzel is csak zavarát leplezve. Stan lassan felült, majd megsimogatta Kyle hátát baljával, közben pedig kuncogásban tört ki.
A vörös viszont most kicsit sem tartotta humorosnak a helyzetet. Zavara egyre csak növekedett, ahogy belegondolt, egy pillanatra úgy érezte, nincsenek határok. - Olyan vagyok, mint egy rossz csitri - nevetett fel végül ő maga is, ahogy megfordulva, kissé vigyorogva csípte meg a fekete arcát. - Fenébe már! Kurva jól csókolsz.
- Hm, köszönöm a bókot - nyalta körbe saját ajkait észvesztően lassan, csak hogy húzza a mellette lévőt. Ki viszont közel sem volt vevő a fiú ingerlésére, így beletenyerelve arcába nyomta le, ahogy egy könnyed mozdulattal ült mar rá csípőjére.
- Ez nem volt szép - ragadta meg Kyle kezét, majd kérdő tekintette figyelte barátját a fekete.
- Időhúzás - jött a könnyed válasz. - Amúgy is... Nem úgy volt, hogy lefoglalsz?
- De, persze - húzta feljebb magán a fiút, belemarkolva annak fenekébe. - És te ezt így szeretnéd?
- Nem... Nem ott.. - nyikkant fel Kyle, ahogy szégyenlősen pattant is le rögtön a fiúról, hisz feneke érzékeny pontnak számított.
- Hahaha, hát akkor hol? - fordult oldalára Stan, egy széles és jókedvű mosollyal az arcán.
- Hagyjuk… inkább játsszunk - lépett laptopjához, majd még mindig paradicsom vörös orcákkal fejezte be Stan nemrég elkezdett munkáját. Egy kábel ide, egy kábel oda.
Stan hirtelen a fejébe véve egy aprócska dolgot lépett Kyle mögé, s leengedve saját kezeit markolt ismét a fiú hátsójába. Ujjai könnyedén szorultak rá a kerek formára, s még csak eszébe sem volt, hogy immáron leemelje onnan kezét.
- Mi a lófasz?! – Kyle olyan könnyedén ejtette ki ajkain, mintha csak most fogott volna egy eredetit. Ahogy hirtelen megpördült, úgy pillantott barátjára, mint a véres rongyra – kissé dühösen, kissé hitetlenkedve, s felettébb zavartan.
Stan csak kacagott. Egy élvezet volt Kyle felháborodott, vörös, szeplőkkel borított arcát nézni. - Nem bírtam kihagyni - már oldala szúrt, annyira nevetett a fekete.
Barátja viszont közel sem tartotta ilyen poénosnak a fiú tettét, és ezt tudatva Stan-nel , egy kisebbet legyintve a fekete buksira indult meg kifelé az ajtón. – Azt hiszem, ma Shelley szobájában alszok...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés