Csupán néhány korty volt hátra a hét deciliteres kiszerelésű üveg tartalmából, Stan pedig egyszerűen nem hagyhatta annyiban - az utolsó, féltve őrzött cseppig kiitta.
- Hagyhattál volna nekünk is, seggarc! – Cartman erősen fixírozta a koromfekete, „Jim Beam Black” feliratot az üres, áttetsző üveg címkéjén. Bármennyire is jogos volt a whisky önző eltulajdonítása, Eric vöröslött a dühtől, mi fokozatosan rágta át magát bőre legapróbb részein is. Abban a pillanatban ki nem állhatta Stan-t (az már mellékes, hogy alapjáraton sem találtak igazi közös nevezőt).
- Minek? Én nyertem, enyém a pia – horkantotta válaszul Stan.  Baljós, kissé pimasz mosolya és a leheletnyit görnyedt testtartása mindent elárult; állapota már rég feszegette az illumináltság édes határait, ő pedig boldogan merült volna akár az önfeledtség legaljára is. Ha fogadásról volt szó, mikben a PlayStation-ös játékok, illetőleg az alkohol szerepelt, hajthatatlannak bizonyult a legfiatalabb Marsh gyerek. Még a viszonylag kevésnek számító tizenhat éve sem állította meg határozottságában. Mindent megtett az ingyen piáért. Ez pedig Kyle-nak nagyon nem tetszett.
Kenny egy lezser fejrázás közepette odacsúszott a konzol elé, majd lemezt cserélt benne. A Mortal Kombat-os versenyükben csúnya, igen zavarba ejtő vereséget szenvedtek Cartman-nel, ám hála Stan részegségének, s Kyle viszonylagos ügyetlenségének, a Call of Duty: Black ops felért egy szelet tortával. Elméletben.

Röpködtek a golyók, fegyverek csattantak a földön. Az osztott képernyőkön szünet nélkül folyt az akció, s a vér is, ahogy rendíthetetlenül igyekezték egymást kiiktatni a játékból.  Négy-három arányban vezettek Cartman-ék, kik már oly’ biztosak voltak a győzelmükben, hogy bele sem gondoltak a kontrollercsere által nyújtott veszélyekbe, miket Stan tartogatott számukra. Bár Kyle taktikailag messze kenterbe verte mind a hármukat, célzás terén még volt mit tanulnia. Túl sokszor vétette el, túl nagy árat fizetve érte; kétszer is meghalt. Puffogva dobta át Stan-nek a lekerekített, kellemes fogású PlayStation 3 kontrollerét, mit Stan egy mély sóhajtás közepette marokra fogott. Eljött az ő ideje. Meg tudja csinálni!
- Megdöglesz! – Torkából agresszívan tört elő a fenyegető kijelentés, mi Kenny felé irányult. A kis szőke csak meglepetten fordult hátra karakterével, s ideje sem volt fedezékbe vonulni – Stan egy durva mozdulattal ugrott rá, majd távcsöves puskájáról teljesen elfelejtkezve ragadta meg a kését, mit többször is a menekülni vágyó egyenruhásba vágott. Felszabadult kacaj zengte át a szobát, s még Kyle is megengedett magának egy kisebb mosolyt a „Szemét!”-szó prüszkölése közben. Cartman szitkozódása, s Kenny sértődött arckifejezése arra engedte következtetni őt, hogy Stan ’hátba szúrós’, ármányos megoldása két egész pontot hozott a konyhára, így hamarabb elérve az öt pontot, mely a nyeréshez szükségeltetett.
- Mehettek piáért, bleee – öltötte ki a nyelvét Stan, majd az újfent vesztes csapatként jelenlévők felé fordult, s átvetette jobbját Kyle-on. Markában még mindig ott pihent az izzadságtól kissé csúszós felületűvé vált kontroller, ám a fekete nem zavartatta magát. Közelebb nyomta időközben elnehezedett fejét a zöld sapkás barátjához, s integetve figyelte a két távolodó alakot – kik ugyan vonakodva, de belementek az újabb, nem túl alacsony áráról híres whisky vásárlásába. Nem igazán volt más választásuk, hisz’ a fogadás az szent. Főleg, ha papírra íródott, s mind a négyük aláírása ott díszelgett rajta.
- Szép volt, Haver – dünnyögte Kyle, s bár zavarta Stan alkoholtól fertőzött szaga, csak hátra nyúlva megpaskolta a fiú karját. A gondolat, miszerint végignézheti, ahogy Stan a mai nap folyamán már a harmadik üveg piát gurítja le a torkán, nem javított a hangulatán.
- Kösz. Te sem voltál rossz… Tetszett, ahogy kijátszottad Cartman-t. Kár, hogy a hájfej rád baszott egy gránátot.
- Nekem mondod?! Idegesített a dolog, de szerintem hagyjuk annyiban… - A szeplőktől tarkított orcák hirtelen vörösséget öltöttek magukra. Egyetlen egy apró puszi volt az oka, mit Stan Kyle nyakára helyezett, egy kisebb pöttyökkel tarkított felületre. Aztán még egy. És még kettő. – H-haver…?
- Szédülök.
- Stan…?
- Nagyon szédülök.
Narancssárgás, igen terjedelmes foltocska jelent meg Kyle ölében, ki idegesen taszította el magától a saját száját törölgető feketét. Konkrétan a lábaira pakolta ki aznapi elfogyasztott néhány szendvicséről szóló étlapját, mi túlzottan is kellemetlen, arcpirító dolognak bizonyult.
Stan Marsh még soha, de soha nem lett rosszul az italtól.
És ezzel mind a ketten tisztában voltak.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés