Kyle Broflovski átkozta a napot, mikor belement ebbe az egészbe. Szinte érezte, csak arra ment ki az egész, hogy ő ma itt teljes mértékig megszűnjön létezni, és testének maradványát apró cafatokra szabdalják ezek a kis idióták. Óvodások. Nem volt náluk rosszabb.
- Kyle bácsi! Kyle bácsi!
A zsidó fiú mélyet sóhajtott a már így is áporodott levegőből, ahogy a kis széken roskadozva hajtotta le a fejét, próbálva kiszűrni a kis csacsogó hangokat, mik minden hülyeséget, és leginkább idióta mondatokat tartalmaztak. Némiképp sikerült is, ám fejének lüktető fájdalma még ezzel nem szűnt meg, ahogy az a kis csapat törpe sem, akik épp körülvették őt.
- Mondjad. - Halk sóhajjal adta fel csöndbe borkulozós idejét - miben közrejátszott az is, hogy az egyik kislány épp az ő székét választotta ki alkotása legújabb alanyának -, majd a kisfiúra pillantva mogorva arccal kezdte fürkészni a barnás íriszeket.
- Elvette Taylor az autómat és nem adja vissza!
- Hát ez pech, öcsi... - mormogta, mégis már lassan felállva indult el az ajtó felé, hova a kisfiú aprócska kacsójával bökött. A fáradtság és a nyomorúság ölelte körbe, ahogy belegondolt, miként bírta ki egyáltalán az elmúlt három órát, s hogy vészeli túl a maradék négyet.
Csak pár lépés volt a nagy bejárati ajtóig, és kintről már hallotta a görgicsélő hangot, mely valószínűleg épp egy autót próbált volna utánozni.
- Taylor, add már vissza azt az autót... – hangja hamar elakadt, mikor látta a kisfiú mellett egy sokkal nagyobbacska fekete hajú térdelt. A lágy mosoly, melyben némi együttérzés és fáradtság csillogott, rögtön eltűntette szűnni nem akaró álmoskás érzését.
- Haver?! - Kyle kérdően nézett végig a bőrdzsekis fiún, ki zavartan nézett oldalra, ahogy vállat rántott a fel nem tett kérdésre.
- Hallottam, ide száműztek a suliból a jó magaviseleted miatt. Gondoltam, talán kisegíthetnélek.
Kyle szíve rögtön megtelt boldogsággal, hisz jól tudta, barátja mindennél jobban utálta a kiskölyköket, és mégis ide jött hozzá, csak hogy felvidítsa. Örömittas és szoros ölelésbe zárta az éppen felkelőt, ki habár megszeppenve, mégis viszonozta eme gesztust.
Az idő ezután már sokkalta gyorsabban szaladt. Ha gond is volt, könnyű hárítással száműzték maguktól a kisgyerekeket, egészen addig, amíg az ügyeletes óvónő be nem nézett, majd parancsba adta a gyerekeknek, hogy párosával - kézen fogva - induljanak kifelé az udvarra. A nyüzsgés el is kezdődött és ki-ki vihogva rohant az éppen aktuális baráthoz, vagy éppen barátnőhöz.
Az előbbi kis barna szemű kölyök is rohant már, és idegesen kereste párját. Mikor megtalálta, morogva nézett végig a töppedt kacsókon, majd ezután segítségkérően lesett körbe. Szinte rögtön meglátta azt, ami talán megmenthetné.
- Óvónéni! Kyle bácsi nem fogja meg a párjának a kezét! - A két fiatal rögtön felkapta fejét, míg az idősebb nő csitiva a kis töpszlit morgott valamit, ám az hajthatatlan volt. - De nem igazság, nekünk miért kell és nekik miért nem?! Én sem akarok ráadásul Garry-nek izzad a keze!
- Elég legyen Harry! - mordult rá a nő, majd hátranézett a két fiatalra, kik értve a dolgot pillantottak egymásra, majd végül oldalra. Ujjbegyeik alig értek egymáshoz először, majd lassan egybesimult a két tenyér. Kyle érezte a hűs bőrt, mely védelmezően fonódik vékony, szeplővel borított ujjaira.  Az apró pír kiült mind a két pofira és míg Stan zavarában haját dörzsölte meg, úgy Kyle ugyan ezt tette tarkójával. Nem volt benne semmi. Egy gyerekért tették, aki hajlamos volt morgásra, mégis számukra ott, abban a pillanatban talán többet is jelentett. Talán... még ekkor ők sem tudták.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés