A zene hangosan dübörgött, és szívük egyszerre dobogott a basszus ritmusával. Izzadtságszag lengte be az egész házat, a hála a levegő hiánynak miket pedig az ablakok csukva tartásával hoztak össze. A pia vadító illata ezzel a szaggal keveredve gyomorforgató érzés hozott maga után, ám látszólag mindenki úgy elvolt szállva, hogy már nem számított. Itt már nem számított. Az emberek hegyén hátán vedelték az ingyen sört ,míg mások pucér ragacsos testükkel simultak az éppen tehetetlen részegekre. Mindenkinek megvolt a helye. Ki a kanapén, ki a földön, ki a balra levő cserepes növényben.
Fergeteges buli.
- Nem sajnálod, hogy itt vagy? – Dübörgő basszus épp, hogy beszökött a fehér ajtón, de viszonylag halkan szólt, ám még így is a csend kézzel tapintható volt és hála fejfájásának, mit az előbbi balesetnek köszönhetett. Az a bizonyos balesett. De megérte. Mindent megért!
Vére apró cseppekben folyt végig a sötétes bőrön, majd le lassan állára kunkorodva estek a zöldes csempére. Zöld csempe... undorodott ettől a színtől egy fürdőben.
Valahol máshol pedig, izgatottan várta eme szín feltűnését.
- Haver. Megsérültél, hagy lássalak el.
Kellemes kezek fogták közre arcát és hála a tündöklő látványnak, szemeit behunyta élvezte ki az érintést, melyet a fehér kissé pöttyös ujjak adtak. Azokat melyeket úgy szeretett. Amik annyira titottak voltak a számára. Annyira, de annyira...
- Szétnyílt...
- Kyle nyugi - búgó hangja, nem hatott nyugtatóan, kezelőjére. Halk morgás, és szinte már megtudta mondani, hogy a zöld íriszekben a düh forog. - nem baj. Összeforr. Lágyan simította ujjait a vörös kipirult pofira, és ahogy felnézett szinte látta is igazát.
- Túl sok forradásod van... - Igaz volt. De mit számított, ha minden egyes kis vágás rá emlékeztette. Hisz akármi volt, Ő mindig bekötözte ellátta. Sose hagyta, hogy az oly kevés kis vére, mi még testében forgott elvesszen. Akkor meg hát? Mit számít?
/Semmit./
- Kyle.
- Stan hagyd már! - Megint, morgós és édes hang. Dühtől és aggódástól fűtött.
/Ezt szerette.../
/Ezt akarta.../
- Kyle.
- Ha nem hagysz, akkor én ütlek le...
/Az ajkai pedig csábítóak./
A remegő ujjak, melyek eddig csupán csonttal találkoztak az estén, most puha, szeplőtől borított arcocskát fogták közre. Aztán közelebb. Még, hogy el ne tűnjön, végül pedig ott volt. Ajka a másikéhoz ért. Száraz reményvesztett csók, mely csupán egy kis gondoskodást követelt.
/Megkapta./
Nyelvek csatája, élvezkedések, halk nyögések. Minden ott volt. Mellkasa megtelt boldogsággal, szíve hangosan dübörgött. Ő volt az. Kyle Broflovski, kit annyira imádott.
Csak Ő létezett.
- Stan... - A nyálcsík végigszántott ajkaik között a távot. Túl jó volt. Túl kellemes. Újabbat akart, ám mikor ellopta volna barátja dús ajkait, az csak erőset markolva a fekete tincsek közé, húzta hátrébb a fejét. - Haver?! HA már egyszer megveretted magad, hagy lássalak el! Utána tőlem a kádban is megrakhatsz!

Stan arcára pajzán vigyor égett, és habár ezt is vére fedte, Kyle rögtön vörös arccal elfordulva tette tovább dolgát. A látvány, édes és kellemes. Meleg, túlfűtött érzésekkel teli. Nem akarta látni, mert elolvadt volna az örömtől, mégis ahogy előre hajolt és az eddig néma ajkak a füléhez súrlódtak, már tudta a kötözés későbbre marad - Szavadon foglak... Haver~.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés