- Rettentően örülök, hogy ennyire jól érzed magadat haver, de azt hittem…
 - Kyle, csak két perc az egész!
 - Ezt mondtad fél órája is, bassza meg! – Meglehetősen hangos, dühös dobbantás segédkezett a szárnyasok eltávolításában: a galambok, kacsák, verebek és egyéb madarak egyenként röppentek fel, néhányuk hangos loccsanást hagyva maguk után. Stan arca elkomorult. Kezében kissé összemorzsolódott az eddig szorongatott száraz kenyérdarab, mire a galambok turbékolva közelítették meg ismételten a földön térdelő fiút. A kék szemek újfent felvirultak, ahogy az állatok örömteli hápogással, csipogással gyűltek köré. A mintegy isteni étekként áhított egyszerű kenyérmorzsa hatalmas harcokat váltott ki köztük, ám Stan szórakozottan, néhol elámulva figyelte minden aprócska rezzenésüket. Még a Nap erőteljes, már-már fojtogató hőségével sem törődött, mely hosszú ideje nyaldosta mind őt, mind a vöröset, kinek már igazán kezdett elege lenni a tollas népség intenzív megfigyeléséből.
 - Az én születésnapom van ma, Stan…
A kacsák hápogása megsokszorozódott, ahogy Stan a kenyérdarabokkal teli tenyerét a földre helyezte.  Bármennyire is szerettek volna lakomázni a felkínált csemegéből, a fiú kissé ijesztő, vetett árnyéka – no meg az a veszélyesnek tetsző emberkéz - megálljt parancsolt nekik.
 - Gyertek – cuppogta a fekete -, gyertek csak, kacsácskák… Kyle, nézd, elvette! Tényleg elvette! – Újabb szárnycsapkodás, a morzsák pedig szanaszéjjel röpködtek, mialatt Stan egyik lábáról a másikra szökkent fene nagy boldogságát kimutatva. Mosolya szinte vibrált, s még az irritált, meglehetősen rosszkedvű zsidó fiú sem volt olyan kegyetlen, hogy megfossza őt a tepsibe való állatok által nyújtott örömtől. Remek, izgalommentes születésnapnak ígérkezett ez a bűvös május huszonhat. A Broflovski fiú nem is számított másra; minden évben ugyan az a séma, ugyan azok a kívánságok. Még Stan sem tudta meglepni (ámbár néha kellőképpen közel járt hozzá), mi ugyan kisebb szomorúsággal töltötte el, mégsem kötötte soha barátja orrára. Nem szimpla illendőségből, sokkal inkább azért, mert a fekete hajú boldogsága mindig is magasabb rangot viselt magán a fontosság létráján.  Ellenben még így is elkeserítően lapos, színtelen nap volt ez Kyle szívében.


Poharak csörrenése hívta fel ismételten a vörös figyelmét – Stan egy újabb üveg whisky bontásába kezdett, melyet furcsa módon a felkínált poharak helyett pusztán a gömbölyded nyakú szeszes ital üvegéből fogyasztotta el.
 - Kyle, őszinte választ kérek – csuklotta. – Sikerült valamivel is meglepni Téged a mai nap folyamán? Mármint én, Stan Marsh, ki tudtalak billenteni abból az undorítóan okos, számító hangulatodból?
Kyle vállat vont.
Fogalma sem volt arról, miféle választ adjon a fiúnak, hiszen először magát a kérdést is át kellett tüzetesebben gondolnia. A szavak egymás után illesztgetése nehéz feladatnak tűnt, ám az még nagyobb szívfájdalmat okozott neki, hogy képtelennek bizonyult az őszinteségre. De hazudni sem tudott. Finoman hozzáért a táskájában lapuló három könyvhöz – kettőt közülük régóta áhított már, a harmadik pedig – egy sorozatgyilkosról szóló regény – bár új volt számára, mégsem öntötte el a kellemes meglepődöttség érzettel. Hiszen számított rá! Nem egyszer közölte legjobb barátjával vágyainak hosszas listáját, minek élén ez a néhány, tizenhatodik születésnapi ajándékként megkapott könyv szerepelt. Hálás volt érte, tényleg. Baromira hálás. Ám az sem billentette őt ki számító magatartásából, mikor Stan elhívta ebédelni valahová. Ugyan az a sztori, minden egyes évben; reggeli séta az állatkert melletti kis parkban, kacsa-veréb-egyéb-tyúk etetés (csak hogy Stan hódolhasson hóbortjainak), meglehetősen drága ebéd (mit Stan áll) a közeli hamburgeresnél, majd hosszú-hosszú, fárasztó órák a játékteremben (Stan kedvéért).
Monoton. Kedves, de rettentően monoton és egyhangú.
 - Nem, Stan. Sajnos nem. – Nehezére esett a szavakat kipréselni, mégis kisebb megkönnyebbülés áramlott át fáradt testén. Lopva rátekintett barátjára, mialatt végignyalt kétgombócos vanília fagylaltján, mit almás szósszal öntöttek le. Nyelve egy pillanatra megakadt egy kisebb vanília darabban, mikor látta, a Marsh fiú tekintete szemernyit sem változott – reménykedve pislogott, vöröslő orcákkal. Mintha meg sem hallotta volna az előbb elhangzott szavakat. Fránya whisky.
 - Nézd, ne haragudj. Jól esik, hogy… - A szék riadtan nyikordult fel, ahogy Stan közelebb csusszant Kyle-hoz, kinek ideje sem maradt reagálni. Orra helyén egyik pillanatról a másikra a fagylaltos tölcsér állt, s arcának közel minden szeglete fehéres krémmel telítődött el, mit csak megkoronázott Stan éles, göcögő nevetése.  – Elmehetsz a francba!
 - Csak utánad! Annyit sem engedtél Kyle, hogy megkóstoljam. Hát milyen barát az ilyen?
 - Mi van? – Fel sem nézve kezdte a zsebéből előhalászott papír zsebkendővel törölgetni az arcán csurgó, ragacsos mocskot. Halk szitokszavak hullottak a földre, néhány kósza, olvadt vaníliás cseppel egyetemben. Bár Stan felé vágta a tölcsért, a fiú nem a ropogós ostyát ragadta meg – Kyle álla valahogy sokkalta kecsegtetőbbnek hatott abban a néhány másodpercben, míg a zsidó fiúcska önkívületben szidta Stan legősibb ősét is, így a fekete két szempillantás alatt maga felé fordította a dühösen csillogó tekintetű Kyle-t.
A hirtelen harag mellé végül döbbenet is társult; Stan hosszú, sötét szempillái néha megremegtek, ahogy nyelvével akaratosan, mégis jólesően simított végig Kyle arcán, lenyaldosva róla a szépen felmázolt fagylalt réteget. Egyre csak fokozta a Kyle-ban dúló meglepődöttséget – áttérve a szeplőkkel hintett arcról, immáron barátja nyelvét simogatta. Furcsa, ragacsos, hangosan cuppogó, nyálas csók volt az. Azonban legalább sikeresen meglepte Kyle-t, s Stan ezt egy hatalmas sikerként könyvelte el saját magában. A monokli, s kisebb tasli pedig teljességgel eltörpült boldogságérzete mellett, mit Kyle kipirult, szégyentől és nyáltól csillogó arca nyújtott. Iszonyúan büszke volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés