Valójában fogalmam sem volt róla... egészen addig az estéig. Most már felnőtt fejjel, ahogy visszanézek azokra az éjszakákra, tudom jól mik is voltak azok, de na! Hülye kis tizenhárom évesként, hogy gondolhattam volna akármire, főleg erre?
Sehogy, én is tudom, de ha akkor ott észreveszem lehet ez az egész egyszerűbben is mehetett volna, vagy rövidebben. Fene tudja.
Hogy is volt? Oh igen... átjött, úgy volt együtt fogjuk a legújabb Call of Duty játékot kipróbálni. Persze az égből jött áldás szórta ránk is a jót. A konzol bedöglött, akkor utána az irányító végül, az áram ment el. Csodálkoztam, hogy a Tv nem vágta magát gallyra és robbant fel a nappali közepén, de az már szimpla lényegtelenség lett volna. Ott voltunk az élet nagy dolgaitól megfosztva és nem csak Én éreztem azt, hogy a középkorba csöppentem vissza, ahol a Facebbook csupán szende látomásként kísértette a halandókat. Persze, dumáltunk, ittunk - még akkor azokat a menő kb. 0% piákat, amik Stan szerint irdatlanszarok, viszont az ízük maga a csúcs - és hát végül is az este is valahogy beköszöntött.
Már akkor nem stimmelt semmi mikor kijöttem a kádból és visszasétáltam türcsiben. Nem voltam sose szégyenlős a legjobb haverom előtt. Mind a ketten láttuk már egymás fütykösét, és megcsodálhattuk a lagymatag testeinket is - jó az enyém, Stan-é persze kibaszott Adonisz volt, annyit sportolt - de most mégis, rajta valami egész furcsaság volt. Vörös arccal bámult, szinte éreztem, ahogy a hülye guvadt szemei a hátamba lyukat vájnak. Persze nem figyelt mindig, hisz mikro odafordultam ő mindig elfordította a csinos kis pofiját. Persze nem tulajdonítottam neki akkora feneket, nagyvalszeg egy újabb pattanásom, vagy éppen a szeplőim voltak azok melyek megragadt a hülye kis kék szemeket. Lényegtelennek tartottam és nem is gondoltam másra egészen az éjszakai alvásig.
Akkor történt először. Órák teltek el mikor jóét kívántunk a másiknak, ám most nem bírtam olyan gyorsan az álmok világába süppedni. Az ablak nyitva maradt és hiába a takaró, a talpaim szinte vacogtak, ám bátorságom már nem volt felkelni. Stan hangos szuszogása jelezte ő alhatott én pedig nem voltam hajlandó csörtetni.
Persze, hogy akkor mekkora nagyot tévedtem.
Mikor az ágy megmozdult mellettem, azt hittem őt is zavarja a szél és már örömódát zengtem, hogy végre az ablak becsukódik, ám egész más történt.
Nyögés és az ágy rándulása.
Szemeim kipattantak, testem pedig megfagyott, ahogy az ágy besüppedt, Stan pedig feltérdelhetett. Persze, mondhatnám, hogy lehet rosszat álmodott, ám nagyon is ismertem azt a nyögés hangját és a mellé társuló halk zajt.
Stan Marsh éppen mellettem könnyített a kis szerkezetén.
Arcom paradicsomhoz kezdett hasonlítani, és ha még megmozdulnék... de levegőt is alig bírtam venni. Az ütemes tempó, a hirtelen meleg levegő mely egyszeriben elárasztotta a szobát és végül... az a furcsa csípős illat mely csak is ő lehetett.
Nem volt sok idő, nem hazudok. Jó ha öt percig csinálta mégis a végén, újabb rándulás és egy halk szó melytől a testem megrezzent az agyamat pedig elöntötte a vér.

~Kyle~

Nem tudtam akkor miért tette... vagy hogy az újabb ott alvásokkor miért folytatta. Azt hittem vonzódik a látványomhoz, hogy egyszerűen rám néz és nem jut eszébe más, esetleg hiányzik neki Wendy. Nem tudtam. Naiv és fiatal voltam, hogy rájöjjek a legjobb barátom már nagyon rég óta nem Wendy Testaburgert szereti...
...hanem engem.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés