(10 éves vagyok és beteg)

- N-Nem AGH akarok itt lenni! - Remegő vékony hangocska, ahogy maga elé meredve riadtan csúszott vissza, a lénytől mely meredve figyelte minden egyes kis mozdulatát. Fekete sötét, kis aprócska lény. Alig ért bokájáig, mégis rubintos szemei, vértől áztatva pislákoltak. Csak ennyi volt neki. A gömölygő test és azok a rubintos szemek... na meg a hangok. Azok az átkozott hangok, mely áttörték a remegő ujjakat is mik próbálták a hangoktól védeni a fiút.

/Rajzolj szájat... rajzolj és felfalom a gondjaid.../

Kívánkozó kérés, melynek apró bugyrai tűként hatoltak a fiú ujjaiba mintha, már kényszerítve is őt, hogy a sötétbe belenyúlva kanyarintson két ajkat a lénynek.

/Etess meg magaddal... rajzolj nekem.../

- TŰNJ EL! - kiabált bele, majd riadtan csapott előre félelemében, az éppen kezébekerűlő tárgyal. Valami régi antik gyertyatartó.

*CSATT*

Puha bőr, majd az újabb vörösség.

Majd azok a nyugtató kék szemek.

- Tweek? - Kezében ott csillogott a réztartó, és az éles része oly nagy hévvel vájódott a kisfiús bőrbe, hogy nem bírva szakadt fel. Apró cseppekben hullott alá a meleg folyadék, ám látszólag az ébenhajú fiút nem zavarta. A sárgás szemeket vizslatta fürkészve, aggódva válaszért kutatva. - Mi a baj?

- Craig! Azt AGH ak...akarja... hogy rajzoljak neki! De Én nem... NEM TUDOK RAJZOLNI! Ez túl sok... ez túl sok nyomás!!! Nem akarom, hogy megegyen AHG!!!

Kiabált. A falak hangjától zengtek és ahogy riadt kezei ismét hajába kúsztak a szőke tincsek úgy hullottak kifelé újra, így apró foltokat hagyva maguk után a padlón.

Aztán megszűnt és ismét csönd lett. A remegő testet egy erős ölelés fogta át, és a kisebb azt se tudta, ijedjen meg, meneküljön, vagy kiabáljon meglepődöttségében.

- Craig? - Ejtette ki tisztán a szavakat, ám a fekete csak lágyan simogatva húzta még közelebb, ahogy még gyerekes hangjával a fülébe suttogott.

- Sose engedj neki. Ne rajzolj neki semmit, Én megvédelek amíg itt vagyok!

(17 éves vagyok és halucinálok)

A láz belepte a fiatal testet. Negyven fok, a meleg és a kikészítő idegtépő fájdalom a tagokban. Zsibbadás a lábban, a mozgás hiánya és persze az a szörnyű látkép. Gyűlölt lény mely most is ott garázdálkodott. Sötét pacaként lengte be a gyógyszereket és szórakozottan töltötte tele azokat hideg füstjével. Szemei vérvörössége fakulni látszott, ám akárhányszor Tweek-re meredt újfent visszanyerték régi csillogásukat.

/Adj nekem szájat.../

A szőke megrezzent. Félve próbált másfelé nézni, megpróbálni kiszűrni lényéből a rosszat, ám az követte látószögét és abban a pici pontban, abban az apró sarokban újra és újra feltűnt. Sose hagyta el és ugyan azt könyörögte, évek alatt sokadára is.

/Élni akarsz... rajzolj nekem és Én megvédelek/

- Hagyj... - hangja alig karcolgatta a levegőt. Ujjai nedvesen ragadtak a takaróhoz, és ahogy megrezzent a lény közelebb merészkedve csúszott végig a lepedőn. A levegő fagypont alá süllyedt, a fények eltűntek és a vörös pár mélyen égette a fehér bőrt.

Nem érezte a saját illatát... csak az éget húst.

/megdöglesz fiú... és a tested az enyém és lesz ajkam... a léted halott lesz, és a szánalmas tested görnyedve fog könyörögni, értem... értem és a számért mellyel megehettelek/

- NEH, HAGYJ MENJ INNEN!!!

- Tweek.

Zihálás, majd a kék pár, mely nyugodtságot, hozott vele együtt, pedig a színeket is. A nap mely csiklandozva kúszott be a sárgás függönyön át, a cappuccino színű szobába, hol az illat is a kávét idézte.

- Itt... AGH... - kiabált ám a hideg kéz, ahogy homlokára, majd hajába túrt, az érzés egy pillanat alatt szűnt meg a fáradtság, pedig úgy lepte el a beteg testet mint valami könnyed érzés. Nem a rossz... a jó kellemes.

- Itt vagyok. Nem hagyom, hogy felfaljon, Én megvédelek.

(18 éves vagyok és őrült)

/Hallj meg!/

Nem szabadulhatott... vékony apró test, sebekkel borítva. Zöld, lila, sárgás árnyalatok. Lábait vasláncokkal fogatták a talajhoz, karjait pedig vastag kötelek tartották a földön. A szemei tikelve kereste a kiutat ám hiába, a hullatengeren túl nem volt semmi. Mély vágások voltak a testeken melyekből üvöltő szellemek cikáztak fel és köröztek a sötét fellegekben fölöttük. Riadtan ordítottak, hogy menjen, hogy szaladjon.

De hangjuk nem volt.

Se szájuk.

/Nem elég.../

Fejét felrántva, riadtan rángatta meg karjait. Könnyei patakokban folytak, ahogy sokkolt testét erővel próbálta kitépni a vasrabságból... mindhiába.

A lény már nem volt kicsi, hangja sem egy apró törpéjéhez hasonlított. Fakó idegtépő, gyűlölettel átszőtt mondatok, melyekkel csak a szőkét illették. Minden egyes gondolat elmélyébe mászva szúrta át tudatáig magát, majd kivájva ott egy lyukat petézett le benne, hogy a hernyók az ott levő gondolatokat zabálva nőjenek meg és tépjék szét a tudatát. Már nem maradt belőle semmi. A félelem remegtette testét és felelt ziháló lélegzetéért. Nem menekülhetett. Kezében a vér újfent lüktetett parancsra vérva, hogy végre kielégítse a már tíz éve roskadó lényt.

/ADJ NEKEM AJKAKAT/

A feketeség már szürkült. Tompa átlátható, mégis a vörös szemek jobban csillogtak. Áztatott hideg égköveként fúródtak a tekintetébe, ezzel megölve szemének világát.

Már nem látott. Már nem hallott.

Csak a szörny suttogó keserű szavait, melyektől szíve is lassan kihagyta ritmusait.

/az enyém leszel, tested, lelked... és a szád... add nekem... dögölj meg/

Az élet apró szikrája is elszivárgott a testből, és feladva hullott a halottakra, csak hogy percek múltán ő is csatlakozhasson hozzájuk.

Nincs miért küzdeni.

Megőrült és nincs ki megvédje...

~*~

- Felkeltél? - Tweek riadtan kapta fel fejét, ahogy szuszogó és kissé kapkodó levegővétellel meredt a mellette fekvőre. Az erős karok körbefonták testét és a másik mellkasa vele ellentétben nyugodtan süllyedt és emelkedett - Elkészítettem, láttam nem aludtál jól. Jobbnak láttam páncélt húzni. Elment?
Az ágyban feküdt, körülötte védő párnák, melyek kizárták a lényeket, melyek a padlón kusztak. Hallotta a sercegő lábakat, az apró sziszegő hangokat, de a védőfalat nem tudták átlépni. A biztonságot nyújtó helyet, melyet az ő lovagja épített.
Nem kellett számára páncél, nem kellet neki kard. Elég volt a léte, elég volt az, hogy visszarángassa a pokol tornácáról
- Azt...Azt hiszem...
- Akkor jó. Mondtam neki, hogy ne próbálkozzon - Craig komoly szavakkal magyarázott, a kitalált lényről, mintha csak értené, mintha ő is látta volna... de ő sose félt. Ő védelmet adott neki mindahánysor felbukkant. - Téged senki nem vehet el tőlem Tweek. Még egy kis paca sem aki az ajkaid után vágyódik. Azokat nem adhatom neki.
Csók.
Mély és gyötrelem mentes.

(20 éves vagyok és boldog)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés