Elkeserítően szerelmes hangja van. Mintha minden érzelmét egyetlen egy emberbe tuszkolná bele, úgy áradozik kiszemeltjéről – ilyen gyönyörű a haja, olyan elbűvölőek a szemei, s a kerek seggéről pedig már ne is beszéljünk. Bár, tény és való, meglepően szép hátsója van.
 - De tudod – kortyol egy kiadósat a kezében lévő üvegből, majd kisebb remegés után az előbb oly’ kedvesen dédelgetett tárgy a földön csattan ezer, meg ezer darabra. Szegény vodkás üveg. -, kibaszottul nem érdeklem…
 - Aha.
 - ... És ez az érzés egyszerűen darabokra tép!
 - A mai nap során sokszor említetted már, haver. – Stan mozdulatai rögtön lomhábbá válnak, amint gyengéd érintéssel díjazom hirtelen dühkitörését. Szomorkás, kissé talán a kelleténél részegebb tekintetét rám emeli, majd lerázza kezem a válláról. Nem esik jól ez a makacs elutasítás, viszont tisztában vagyok azzal, mennyi nehézséggel és álmatlan éjszakákkal jár egy viszonzatlan szerelem. Személy szerint még sosem tapasztaltam meg, viszont rengeteg szívet törtem már össze, így láttam néhány különös, könnyektől átázott pillantást. Szívbemarkoló látvány volt, az tuti.
Stan kezei ismét saját farmerjának zsebébe csúsznak. Hanyag tanácstalanság ül ki arcára, mikor is hosszas kutatás után üres tenyerébe bámul.  – Nem találom.
 - Mit?
 - Kenny, nem találom! – Megcsapkodja mindkét zsebét, majd kérlelő pillantást felém vetve tapogatja tovább magát. Néhány másodperccel később feladja, s céltudatos léptekkel elindul az eredetivel ellentétes irányba. Hezitálás nélkül követem, s amint beérem őt – mi még illuminált állapotban is nehéz -, erős taszítással adom tudtára a nemtetszésem.
 - Elmondanád végre, hogy mi a franc tűnt el? – Hangomra csak megrántja a vállait, majd az előttünk homályosan kirajzolódó iskola felé bök mutató ujjával.
 - A kulcsaimat a padban hagytam – magyarázza, s mintha valami ténylegesen is világmegváltó dologról lenne szó, felsóhajt -, a szívemet meg Kyle-nál...
 - Ne kezd megint! – Vihogva öklözöm újból karon, mire csupán szemeit forgatva veszi sietősebbre lépteit. Én meg csak követem, mint ahogy mindig is teszem – valakinek vigyáznia kell a barátaira, nemde?

×

 - Mi a picsa?! – Ez a péntek este teli volt meglepetésekkel. Először egy meglehetősen kellemes külsejű fiatal hölgy elutasítja az amúgy nemleges választ tabuként kezelő ajánlatom, most pedig a kulcs helyett egy igazán kellemetlen kép fogadott minket. Belépve az osztálytermünkbe mindent sötétség borított, csak az utcáról beszűrődő gépjárművek csikorgó, berregő hangja mozgatta meg a levegőt, és az elfojtott nyögések a terem végéből. Míg előbbi abszolúte átlagosnak és természetesnek hat, utóbbi már a szokatlan kategória szélét súrolja. Főleg mert a hang ismerőssége még az én szívembe is belemart.
Lámpa kattant, fények kigyúltak, egy maszkot viselő alak pedig elhátrálva áldozatától az ablak felé osont.
 - S-Stan! – Tipikus, hogy őt veszi észre először. Bárhol legyünk, bármi is az adott szituáció, a kettejük jelenléte felér egy globális felmelegedést utánzó jégheggyel.
Kyle az egyik pad tetején jócskán kényelmetlen pózban feküdt, míg lábai és karjai a vasból kiépített részekhez volt fogatva, valamilyen furcsán szálkás, vastag kötéllel. Az már teljesen mellékes, hogy ruha híján feküdt a kis szeplős, könnyei pedig patakokban gördültek le két, zavartól és félelemtől elszíneződő orcáin. Apró, néhol már véressé vált foltok éktelenkedtek a testén, de ettől eltekintve vonzó látványt nyújtott. Ha már önmagában nem lett volna ilyen kicseszettül groteszk a helyzet, talán még ki is használom.
Bármennyire is részeg volt, Stan-nek alig három másodpercébe került, hogy összerakja és megértse a történéseket – eddig zavarodott tekintetébe valami őrült fény csillant meg, ahogy behajlított térdekkel figyelte a maszkos srác minden mozdulatát, ki pedig már az ablak mellett állva csapta fel a kampót.
 - Kinyírlak! – Egy pillanatig talán páni félelem futott át rajtam, ám el is hessegetem a gondolatot. Stan a légynek sem tudna ártani. Természetesen, ez a rejtélyes illető velünk szemben nem feltétlenül volt nevezhető légynek, s még csak nem is tartozott a rovarok közé – inkább féregnek, egy utolsó aljas, alávaló mocsoknak mondanám.
A mellettem már idegesen ziháló fekete hasonló véleményen lehetett, ugyanis amint a furcsa fétisekkel rendelkező fiú az ablak irányába fordult, hangos, állatias üvöltés mellett rohant neki. A sötétebb árnyalatú ruhákba bújtatottnak ideje sem volt reagálni, olyan lehetetlen sebességgel történt minden.
Visítás. Egyes-egyedül ennyit hallatszott, amint a megvadult, kissé részeg fiú nekifeszült a maszkosnak. Stan ujjai még épp időben ragadták meg a távozni vágyó fiút, kit feldúlt kegyetlenséggel vágott földhöz.
Nyikkanás. A fedett arcú feltápászkodni vágyott a földről, ám idő hiányában képtelen volt reagálni az őt érő ominózus megmozdulásra; Stan teljes erejéből belevágta puszta öklét a földön kúszó fiú arcába, majd letépve róla maszkját ragadta meg a felvillanó hosszabb, fakó barnás hajat. Ismeretlennek tűnt számomra a pasas. Talán felsőbb éves lehetett – egy végzős?
 - Stan, hagyd abba – hüppögte Kyle, ám szavai süket fülekre találtak. Hiába kezdtem a vörös kioldozásába, Stan még mindig a barnával foglalatoskodott, mi egészen addig a pontig nem inogtatta meg fantáziám, míg szimpla ütlegelésekről volt szó. Egyet adott, egyet kapott. Azonban egy sikeres rúgásnak köszönhetően Stan a földre került, ám a bizonytalanság egy pillanatig sem környékezte meg.  A keze ügyébe kerülő legközelebbi tárgyat – mi jelen esetben szék formájában bukkant fel – megsuhintva dobta el egyenesen a barna felé, ki most helyet cserélve Stan-el huppant ismételten a földre. Mintha nem tetszett volna a másik lustasága, Stan úgy ragadta meg a vérző fejű fiút, s morgással egybekötött káromkodások mellett durván a még írásokkal telifirkált táblához lökte. Körmeit kegyetlenül vájta a barna vékony nyakába, ám épp hogy csak fojtogatta – más szándékai voltak. Láttam a szemeiben.
Mit sem sejtve álltam Kyle mellett megrökönyödve, ki ugyan csak néma hüledezéssel fogadta a feldúlt Marsh kölyök tetteit.
Ködös, sötét tekintettel meredt az elborult, kissé torz képűre, ki csak gyenge röhögéssel nyugtázta Stan eddigi verekedésnek titulált ütéseit.
Reccsenés. Stan a krétatartóhoz csapta az egészen addig a pillanatig hangosan vihogó fiút, majd mikor a fa szerkezet hangos koppanással földet ért, térdét a vértől piszkított arcba vágva lökte hátra a barna fejét. Most a fiú tarkója puffant nagyot, csakhogy az még lármásabbra sikeredett, mikor Stan újfent a földet választotta legmegfelelőbb verekedési pontként - annyi különbséggel, hogy jelen esetben a molesztáláson kapott fiú eszméletlen állapotban hevert a vérrel pettyezett padlón.
Spriccelő, undorító hang. Kyle félelemmel teli kiáltása, s az én visszatartott lélegzetem.
Mintha csak egy hangyát taposott volna el, Stan úgy nyomta acélbetétes, nem kevés súlyú bakancsának talpát a barna nyakához. Ripp-ropp, szólt a darabokra törő nyak. Heves, rángatózó végtagok, s a védtelen fiú néhány szempillantás után már nem mozdult. Lélegzése is abba maradt. A mellkasa meg sem rezdült többé.

×

 - Kenny, ébresztő! – Puha, gyengéd csókot érzek meg jobb orcámon, s amint felnyitom szemeim, Karen barátságos, féltő tekintete bámul rám vissza.
Két szó: irtózatosan ártatlan! Ő nem tudja, amit én; Senki sincs tisztában azzal, hogy tegnap az életemet adtam, csak hogy először és (talán) utoljára senki se emlékezhessen a történések undorító, őrjítő sorozatára. Csak hogy megmentsek számomra két, rettentően fontos fiút. A barátaimat.
Zúg a fejem. Azt hiszem, ismét állba lőttem magam. Nevetségesen kegyetlen vagyok. Nos, boldog születésnapot nekem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés