Vörös. Vágy vörös.
 - Stan! – Elfúló sóhajoddal tovább sodorsz a bódult érzések szűkös tengerébe. Izmaim már-már görcsösen feszülnek az általam diktált tempótól; ha rólad van szó, képtelen vagyok visszafogni magam. Megbabonáz hajkoronád sűrű, mélyvörös fodrainak apró kereszteződése, melyeket imádok ujjaimmal szétbontani. Gubancok a hajadban, gubancok az szívemben.
Izzadságcseppek csordogálnak pírral fedett orcáidon, összekötve megszámlálhatatlan mennyiségű szeplőid. Szeplők. A bőr csillagai.
 - Gyönyörű vagy. – Hangomra pilláid résnyire nyitod, s örömteli csillogással jutalmazol meg. Mosolyod finom hálóként húz a beteljesülés felé, melyet már oly’ régóta áhítottam - Tested tökéletessége válhat örömöm forrásává, befogadójává.
Nyögéseid sorozata artikulálatlanná csap át a Téged körbekerítő érzések által. Látom arcodon az izgalmat, a kéjt, melyet minden pillantásoddal átadtál.
Lábaidat kontrollálatlanul fonod csípőm köré, még mélyebbre invitálva. Eleget teszek kéréseidnek; mindig is Te voltál az, akinek ha kellett, fejet is hajtottam. Tisztellek, imádlak, szeretlek és kívánlak. Te voltál, vagy és leszel a Mindenem.
Ajkaimat csitításként a te szeplőseidhez nyomom, s nyelvemmel vadul, sokat akarva tapogatózom. A whisky íze most az egyszer helytelenül pulzál a torkomban. Csakis téged akarlak érezni.
 - Kyle… - Körmeid könnyűszerrel találták meg rövid, ám gyötrelmes útjukat a hátamhoz, minek következtében borzongató érzés szalad végig rajtam. A vérem az. Kellemes fájdalommal csurog egészen derekamig, honnan pedig fedetlen combodra hullik. Élvezettel fűtött nyögéseid szobát betöltő teljességét csak a saját mély, rekedtes hangom töri meg. – Szeretlek.

.
Stan lomha mozdulattal temette arcát kezei biztató rejtekébe. Az ital és az ideg egyenletesen mardosta gyomrát, felforgatva minden kisebb csomót is, melytől újabb nyugtalanság-hullám szabadult fel.
Nem akart a mögötte fekvőre gondolni. Nem akart emlékezni arra, mit is tett vele. Nem akart a whisky-re sem gondolni, melynek hála a dolgok furcsa fordulatot véve váltak rémálomból álommá.
Nem akart ő igazándiból semmit.
Magára kapta ruháit – nyakkendőjét lezserül kanyarintotta farmerjának zsebébe, megspórolva magának néhány fejfájós pillanatot.
Az ajtó mintha könyörgött volna, úgy nyikorgott a feketehajú akarata alatt. Lábai hűségesen követték egymást, s csak akkor álltak meg egy suta másodpercre, mikor Stan rideg pillantással fordult az ágyban fekvő felé. Vörös haj, szeplők és mellek. Melltartó, smink és szoknya.
A paplan alatt egy teljesen ismeretlen lány feküdt halkan szipogva, kit gondosan betakargatva hagyott magára Stan az éjszaka közepén.
Nem akart már létezni sem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés