A pisztoly remeget a kezében, ahogy ujja a ravaszra simult. Szemei könnyáztatott és kétségekkel tele. Nem akarta, nem tehette. Ilyen vele nem történhetett meg.
- Te voltál... te ölted meg őket! - Remeget a hangja, ám a gonosz mosoly amit kapott, csak még jobban hátra kényszeríttette.
A földön legkedvesebb személy az életében, az örök barát feküdt... holtan. Szíve nem dobogott és véráztatott teste hidegen feküdt a márványon. Fölötte pedig az ismerős, a barát, a szerelme. A mindig nyugodt fekete, akinek most tőrjéről a vér apró cseppekben csepeget a hulla arcára. A fátyolos tekintet, az ő nyugodt mosolya. Neki ez sok volt... túl sok.
- Én tettem. Én ölöm már régóta őket a városban. Fogadd el - hangos koppanás és fém a padlót ért, ő pedig lassan közeledett.
- Nem... nem... - nyöszögte és kezeivel haja közé túrt - te nem...
- Add fel Stan - rázta meg a fejét és már előtte volt. A pisztoly mellkasának nyomódót, melyet a fekete még fenntartott - két kiút van.
Stan, a kék sötét íriszekbe nézet, majd végül a kép megszakadt és a lövés elgördült, mely felverte a fekete hollók seregét a párkányon.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés