Talán egy hét telhetett el azóta a sötét nap óta, mi a South Park-iakat sújtotta. A fekete pénteken több százan lelték halálukat, a bevásárlóközpont előtt, mégis eme áldozat is olyan dolgokkal járt mi megtanította őket valamire. Mégis az újabb gondok csak úgy ütötték fel a fejüket, és ott csaptak le a gyerekekre, ahol éppen értek. Persze, nem voltak ezek olyan hű, de nagy gondok, mégis... számukra a világot jelentette.
Kyle Broflovski ugyan így vélekedett.
Szobája sötét bugyrában nézett előre, ahogy lila bársonyos takaróját jobban teste köré fonta, csak hogy a hideg ne törje át a kissé vékony pizsamát. Sápadt, beesett arcával egyetlen egy pontot fixírozott, mely megbabonázhatatlanul követtelte figyelmét. Előre a fonott szőnyeg előtt, ott is a szekrényre rakva, egy aprócska kis fogason lógott saját kis kosztümje. A szürkésbarna kabát, a hozzájáró öv és végül az elengedhetetlen kellékek melyek mindig megvédték a csatába, ha olyan harcra került a sor. Na meg az a bizonyos fakard, mit apukája eszkábált kint a sufniban. Igazi harcos volt mégis... a megkopott ruha már porosodni kezdett hisz a kis vörös bő egy hete kihagyott minden féle játékot a többiekkel. Az új trend ugyanis megalapult és mindenki mehetett a maga kis világába... mármint egy világba, hol a fantasztikus mágus az úr.
Cartman.

Már akkor nem tetszett neki az ötlet, mikor a zsírsegg felemelte azt a botot a földről és kijelentette, akinek ez a kezében van azé minden hatalom. Persze megalapultak jó kis játék melletti szabályok ám ezek unalmassá váltak mikor lehetett ott választani, hogy a kövér fiúval harcolsz életed végéig – ezzel megadava magad egy felsőbb hatalomnak mi ott rúg beléd, ahol csak lehet - vagy, élhettél az ellenállással, viszont akkor se jutottál túl messzire. Persze sokan álltak még így is ellent neki, mégis a legtöbben tudták jobb mellé szegődni, hisz sokat tudott az említett tárgyról és ráadásképpen már ki maxolta minden varázserejét.
Szinte érthető volt Kyle kinek az oldalán is fog harcolni. Bánta, hogy az Xbox vs Ps csatában elkellett távolodnia legjobb barátjától, ám most nem akart. Egy új karaktert akart teremteni, mi legyőzheti a segges uralkodását, ám nem tudott rájönni mi lehetne az igazán jó háttértörténet. Ő csak egy katona... lehet lovag volt már, de nem ért vele semmit.
Nem volt hatalma.

A takaró nagyot libbent, ahogy jobban magára húzva bújtatta el arcát az alá. Szomorúság öntötte el, hogy ismét legyőzi őt Eric és egy újabb játékból fog kiesni, mert zsidó és nem bírja követni a dolgokat.
- Hülye sztereotípiák... – motyogta, ahogy szemeibe apró könnycseppek jelentek meg, ám még épp időben hunyta le, hogy azok szeme sarkában tűnjenek el, mintha sose lettek volna ott. 
- Kyle – Az apró csengő bongó hang úgy csalogatta elő barlangjának legmélyebb odvából, mintha csak sütit hoztak volna, de mégis... ez annál is jobb volt. A vörös buksi, amint kikandikált, egy világoskék tündöklő szempárba nézhetett, mi telve volt az aggódás minden fajta formájával. – Kyle, beteg vagy?  - Stan Marsh jó fiú, igazi lovag, harcos és ezt szerelése is büszkén mutatta. Anyukája által összeeszkábált jelmezre a fiúcska oly büszkén tekintett, és szemei mindig vidáman csillogtak, ha a megjelenése volt az adott téma ez ügyben.
Kyle-t mindig is ette a féltékenység, ha csak ránézett a szép köpenyre, vagy arra a sisakra ami a piros pompom-os sapkát idézte. Olyan szép, olyan tökéletes. Ő bezzeg... sosem lehet, majd ilyen! Kanalak és egy hamburgeres sütő lapát... esélye sincs most ebben a játékban. Így némán hagyta találgatni tovább a feketét, ki egyre gondterheltebb lett a helyzettől, majd már fenekét lepottyantva a takarós kis kupac mellé simogatta így annak hátát. – Nem akarsz jönni velünk játszani? Azt hallottam Jimmy-ék készülnek valamire, Cartman-ék ellen. Jó buli le—

- Nem akarok! – A makacs kis hang fortyogva hallatszódott, Stan pedig még ültében is olyat ugrott, hogy azt egy nyúl is megirigyelhette volna – Nem akarok, játszani. Semmi értelme... gyenge vagyok, nem vagyok igazi harcos, de a többi poszt pedig nem tetszik! Én nem akarok... Zsidó maradni...
Az aprócska könnyek ismét utat törtek, és hála barátja lélekjelenlétének vissza se tudta folytani. Szeplőkkel tarkított arcán levándoroltak, majd végül állán zuhantak tovább combjaira.
- Ez nem igaz Kyle! – Stan próbálta menteni a helyzetet. Keze gyorsabban simogatta a pokróc kupacot, ám mikor már ő is látta a könnyeket, szíve összeszorult, majd átölelve barátját, húzta magához, ki így a barna pólóba siratta tovább régi „béna” személyiségét. Stan tökéletesen tisztában volt azzal, mi is bántja igazán szeretett legjobb cimbijét, de nem tudta, mégis hogy segíthetne neki. Mert való igaza, a játék megkezdődött és nem igazán lehetett már kasztot váltani. Csak igazán nagydologgal, de az is akkorának kellett lennie, hogy a zsírseggen is felülmúljon.

A villám úgy csapott a fiú elméjébe, mint derült égből a villámcsapás, majd Kyle-t hirtelen elengedve se szó, se beszéd sietett ki a szobából, az ajtóval nem is foglalkozva.
A zsidó fiú pedig csak tovább pislogott kábán, nézve barátja hűlt helyét, mi csak még nagyobbat dobott, amúgy is jó kedvén. Ajkai legörbültek, majd most dühödten és némi hezitálás után ismételten saját kis takarójának mélyére menekült rossz gondolataival.
- Annyi baj legyen... majd játszok azon a szaros Xbox-on... – mormogta, mégis az érzés egész más volt. Valahogy nem hitte volna, hogy Stan is hátba rúgja, de... akkor miért futott el? Biztos elment kigúnyolni őt... vagy lehet Wendy-hez futott, hogy elmondja milyen pisis valójában. Adja isten még Cartman-el is össze szűrhette a levet.
A negatív gondolatok, utat törtek és egy bő óra múlva már idegesen fogaival marcangolta a kissé megsínylett anyagot, mely izzadt tenyeréhez tapadt.
- Kyle! – Stan ekkor vágódott be ismételten, a néma szobába. Arca vörös volt a sietségtől, szemeiben pedig valami ellenállhatatlan boldogság sugárzott, ahogy az ágyhoz lépdelve kezdte rázni a pokróc kupacot keresve Kyle vállát.
- Hagyjál! Tudom, hogy beárultál, hogy sírtam!
- Haver, ne butáskodj már, na! Dobd már le ezt a szart a fejedről – rántotta le már kissé dühösen a védő falat, mely Kyle testét rejtette. Ám ezután sem állt meg. Megragadva a törékeny kis kart, húzta fel ülésbe, majd vigyorogva tette egyik kezét a másik szemei elé – na csukd be, vagy nem adom oda!
- Nem is kell...
- Ne izélj már, csak csukd már be! – Kyle némi izgalommal, mégis vonakodva hunyta le szemeit. Eleinte nem érzett semmit. Hallotta, ahogy Stan saját táskájában matat, majd valamit előhúzhatott, ám fogalma sem volt mit tervezhetett a fiú. Aztán érezte, hogy valami vörös haja köré telepszik. Nem volt nehéz, vagy rossz. Olyan volt mint valami könnyed dolog mi pont az ő fejére illet volna, hisz Stan oly könnyedén rakta bele a gubancos hajfürtökbe. – Oké haver nyithatod!

Egy pislogás, majd még egy. Morogva húzta fel az orrát, ahogy nyúlt is feje felé, ám Stan elkapva kezét inkább felrángatva húzta a szekrényeknél levő tükör elé – Na? – kérdezte izgatottan, ám még ekkor sem engedte el kis barátja mancsait – Hogy tetszik?
Kyle némán nézte a hajában levő ágakat. Megfordult fejében, hogy Stan talán egy vacak fának akarja őt, ám ahogy az ágakat vizslatta, ajkai szélesre nyíltak a döbbenettől.
- Ez egy korona?!
Stan elégedetten bólogatott, majd saját kissé megtépázott kezeire meredt, mikkel jó időt vesztegetett, hogy ezt elkészítse, ám ilyeneket nem akart barátjának elmesélni, helyette már megnyalva ajkait bökte meg a fiú vállát.
- Tudod mostanság, a Hobby-t miatt, tök menő lett elfnek öltözni. Majdnem fél South Park annak öltözik be, viszont olyan kis pancserek, hogy még én is elverem őket. Persze sajnálom szegény kölyköket mert... nem okosak. Ezért kell nekik egy vezér – megnyomva a szót már mindkét kezével Kyle vállára nehezedett, ahogy elégedetten nézett a tükörben levő zöld íriszekbe – és te tökéletes lennél. Okos vagy, jó stratégiai dolgaid vannak, plusz; Kurva jól áll rajtad a korona haver! Cartman-t megfogja enni az irigység!
Kyle arca vörösben játszott, mégis arca egyre jobban és jobban felhevült és a boldogág csak úgy sugárzott róla. Ő mint király, ráadásul még Cartman-t is a földbe tiporhatja? Maga volt a menny, mégis...
- De haver... – fordult hirtelen Stan felé, ki már látva rajta a bajt állította meg, majd vigyorogva kapta le kis sapkáját, ahogy térdre ereszkedett, Kyle előtt. Az egész mesébe illő volt, a zsidó fiúcska pedig köpni, nyelni nem bírt egy adott pillanatig.
- Én leszek az első aki átáll hozzád, My Lord – azzal lágy csókot nyomott a szeplős kézfejre.
Kyle öröme, melyet barátja adott neki úgy dobogtatta kicsi szívét mint eddig soha. Ahogy ott térdelt a fekete és szinte egész életét rábízta, olyan jóleső meleg érzéssel öntötte el az Elf királyt, mint még senki mást.
- Köszönöm – mondta kissé megköszörülve hangját, ahogy felhúzva ölelte át a feketét, ki ugyan ilyen hévvel ölelt vissza, tudván legjobb cimborája ismételten (csak is) az Ő oldalán harcol... vagy éppenséggel Ő a vörös oldalán. – Én lovagom.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés