Aggódó, ám felettébb ideges kezek simítottak végig a szakadozott hangon szuszogó kutya nyakán. - Minden rendben lesz – A fiú hangja ellentétben szavaival, bizonytalan volt; a remény apró foszlányai is kezdtek elhalványulni. – Minden… - kezdett bele a hazugságba újra, ám a kutyus kétségbeesett mocorgása vegyítve a bánatot keltő nyüszítéssel, kisebb megállásra késztette. -… rendben lesz.
Sokan hazudnak önmaguknak. Néha jobb is így – az igazság elviselhetetlen kegyetlenséggel csap le, s jobb ilyenkor tudatlanságot színlelni. Így tett Stan is. Még párszor végigsimított reszkető kutyusának testén, majd megpuszilva a fakó szőrbe bújtatott fejecskét, lustán s kedélytelenül kilépkedett az ajtón. Cigaretta lapult a zsebeiben, melyek a kapu nem túl kecses becsukásakor elő is kerültek, majd egyik nikotinnal töltött csikket a másik után szívta el. Ideges volt. De félt is.

                                                                                        *

Komótosan csukta be könyvét a vékony kacsó tulajdonosa, ahogy mellé még nagyot szívott a hegyi levegőből. Ablaka már ki tudja mióta volt nyitva, s feltehetően a szoba hőmérséklete talán már a minimumot sem ütötte meg, de nem zavarta. Itt nőtt fel, ez az ő környezete, plusz a hangok - A hó hangjának ropogása mikor valami, vagy éppen valaki elhaladt a kertjük mögött. Minden apró neszre széke megmocorgott, Kyle pedig csak kíváncsiságból kelt fel és nézett ki, hátha... hátha jön. Tudta nem sok az esély, talán ma nem is kéne várnia, de ott motoszkált benne, hogy valami történt és jönni fog. - Talán előre olvashatok. - A gondolatok csak úgy szállingóztak a fejében, ahogy az újabb vaskos kötet gerince már recsegve adta meg neki az esélyt a tanulásra.

                                                                                         *

Immáron a negyedik cigaretta is mohó szívásra került, pedig a célszemély háza csak néhány saroknyira volt - de lassú léptei és egyre jobban fokozódó nyugtalansága azt a tudatot keltették, miszerint szüksége van arra a horribilis nagyságú nikotin mennyiségre. Még a ház előtt állva is szívta magába jólesően a füstöt. Persze annyi kitérőre volt ideje, hogy megnyomja a csengőt. Ezután csak várt. Leszegte tekintetét, s figyelte az aprócska szürkés árnyalatú gomolyagot, amint játékosan tekergőzik az oxigénnel.
Tekintete kisvártatva egy nyitott ablakra terelődött. Tipikus, gondolta magában, majd fogai között tartva a félig elszívott cigarettát beletúrt a kócos, zilált állapotban lévő ébenfekete hajába.
Bentről a lépcső már ismerősen nyikordult a sietős léptek alatt és kisvártatva az ajtó is kinyílt, ugyan ilyen barátságos hangok mellett. Kyle a maga módján támaszkodott meg benne, ahogy felnézett az ismerős arcra és habár akármennyire nem szívlelte annak dohányos mivoltát, mégis barátias mosollyal biccentett befelé. - Bejössz? - Hülye kérdés volt, de a csikk látványa úgy sem engedett volna más kérdést feltenni.
Válasz gyanánt Stan csak bólintott egyet, majd sokadik cigarettáját hajította a földre, mire később lezserül rá is taposott. Mikor barátja értetlenséggel telített szemekkel tekintett rá, rögtön tudta, mire gondol - a hosszú évek alatt megtanulták egymás mozdulatainak, kisebb mimikájuknak a jelentését, így azonnal képes volt válaszolni a fel nem tett kérdésre: - Pontosan hatot - jött a mély hangú, kissé keserű válasz, mely csak úgy csikorgott a sok dohányfüsttől.
Stan gyors, ám felettébb ideges léptekkel viharzott be Kyle mellett a házba, majd mikor konstatálta hogy a szülők nincsenek otthon, némi megnyugvást sejtető sóhajt engedett ki magából. - Ike?
- Egy barátjánál. - Az ajtó lágyan csukódott be, Kyle pedig némán eltöprengett öccse vajon tényleg ott van- e, de már nem igazán számított sokat. Nem sokat beszéltek, mióta már külön utakon járnak nem is ugyan abba az iskolába jártak, de valahol jobb is volt így. - Kérsz valamit, vagy eléggé túltáplált téged a nikotin? - morogta végül, szavaiból pedig sütött a cinikusság, ahogy újfent barátjának nagy hátát kezdte nézni.
A fiú eleresztett egy aprócska mosolyt, ám nem tartott sokáig - hamarosan ismét átvette a helyét az ideges, kissé unott arckifejezése. - Köszi, de kétlem, hogy magamban tudnám tartani. - A mondat végén száját elhúzva rázta meg a fejét, de tekintetét nem vette le Kyle-ról. - Beszélhetünk?
Kyle szemöldöke a magasba szaladt, ahogy ismét végigmérte a fiút, ám nem várt. Odalibbenve mellé fogta meg annak kezét. Érezte azokat az apró sebeket, ám próbált nem tudomást venni róluk, ahogy az előbbi mondatról sem. Nem akart arra gondolni, hogy a fiú leépül és lassacskán csak árnyéka önmagának. Lágyan rántotta meg, majd már gyorsan kezdte felhúzni az emelet felé, saját kis zugába ahol csönd van, nyugalom, és a kockázat is messze van, ha esetleg szülei haza jönnének. Nem akarta, hogy így lássák barátját, már nagyon rég nem. - Történt valami? - kezdett bele, mikor felérve maguk után behajtva ajtaját nézett újra Stan-en végig.
- Csak a szokásos.  - Jól ismerte Kyle szobáját; ideje nagy részét barátja társaságában töltötte. Számára a Broflovski ház második otthonná vált, s minden bizonnyal Kyle is ugyan így érzett. Persze ez nem jelentette azt, hogy mindig szívesen látták őt - ahogy otthon sem.
A fekete hajú lehuppant az ágyra s elterült rajta. Jobbján lévő aprócska hegeket kezdte piszkálni, mialatt hol a sebekre, hol pedig Kyle-ra terelődött pillantása. - Anyámék válni akarnak, Wendy látni sem bír, többet hiányoztam az iskolából, mint amennyit jelen voltam és... - itt egy kisebb szünetet tartott. Az eddigiek nem bírtak akkora jelentőséggel, s miután kimondta őket, kisebb mértékű bűntudat öntötte el a testét. - Sparky elég rosszul fest.
A vörös arca egy pillanat alatt vált együtt érzővé. A legtöbbről már tudott, úgy ahogy. Szülei beszéltek a Marsh család rossz helyzetéről és sem Wendy, sem pedig az, hogy Stan iskolakerülő lett, nem rendítette meg annyira. De tudta, hogy legjobb barátjának az a kutyus sokat jelentett. A kis meleg bajkeverő, aki kész volt érte bárhová elmenni. Morogva túrt a vörös, kissé gubancos tincsek közé ahogy leszegte fejét, hisz jó formán mit mondhatott volna: Sajnálja? Tudta jól, Stan igen is érzi azt, hogy együtt érez vele, de fölösleges dolgokat nem akart mondani. - Mi történt vele? - Húzta oda székét az ágy mellé, majd lovagló ülésben rápattanva fektette fejét annak támlájára, ahogy ugyan olyan kíváncsian nézett a kék, kissé sápadt tekintetbe.
Stan egy pillanatra sem vette le pillantását Kyle-ról. Még akkor sem, mikor úgy érezte, teste megremeg és a könnyek utat akarnak törni maguknak. - Emlékszel, mikor pénteken átjöttél? Már akkor is borzalmasan volt; nem evett, csak a sarokban nyüszítve gubbasztott. Elvittük az állatorvoshoz, aki pedig kibaszottul semmit sem volt képes tenni érte! Azt mondta, nagyvalószínűséggel megmérgezték. - Ökölbe szorította a kezeit, majd egy mély sóhaj után folytatta. - Valamilyen gyógyszert diktált Sparky-ba, mely véleménye szerint segíthet az állapotán, de... - A könnyek nem törhettek utat maguknak. Néhány évvel ezelőtt bárminemű szégyen nélkül sírta volna el bánatát, ám immáron húsz évesen ez szimplán lehetetlennek tűnt. A fiúk nem sírnak. Nem sírhatnak. -  de szart sem ért. Szombaton addig fajult a dolog, mígnem végül vért hányt. Ma reggel mozogni sem tudott.
Kyle hatalmasat nyelve húzódott össze a rozoga székén, mi aprót nyikkant alatta. – Ijesztő… - Ez volt az első amit csak hozzá tudott fűzni, mégis utána már agytekervényeit megerőltetve gondolt vissza arra a bizonyos péntekre. - Nem tudod mit ehetett, milyen mérget? Abból kilehetne mérni a toxint és valamiképpen jobban kezelni azt, ami most van, vagy esetleg vért vehetne tőle az orvos, bár... - húzta el száját, ahogy szinte rögtön belátta, egy ilyen orvostól túl sokat nem várhatott - hagyjuk. Remélem jobban lesz, de... - halkult el, és nem bírva nézett ismét félre, s végigmérte Stan kezét, majd annak karját és végül testét. Minden egyes ki porcikáját mely elárulhatta valójában, hogy van, hogy hogy is érez ezekben az időkben. - Te hogy vagy?
A kérdés hallatán Stan felvonta egyik szemöldökét. Kifújta az eddig bent tartott levegőt, majd felült, s az ágyon szétszóródott párnákból kisebb tornyot épített magának, melyre amint kész lett, rádőlt. - Nos - lábait törökülésbe csapta. -, enyhén ittasan.
- Ja, azt érezni, arra értettem, hogy itt - bökött most annak mellkasa, majd feje felé ujjával, ám ahogy ott volt már nem bírva ki simított is ki egy kósza tincset homlokából.
Megenyhülve pillantott a földre Stan. - Nem tudom, haver - Ismét Kyle-t nézte, ám egy pillanatra nyoma veszett az eddigi gorombaságának, s visszatért a kisfiús, naiv énje. - Kibaszottul félek. Nem akarom elveszíteni Sparky-t. Tudom, ez egy olyan dolog ami még egy általános iskolásnak is ciki, de melletted ő állt hozzám a legközelebb. Olyan, mintha a saját testvérem haldokolna. - Amint kimondta, egy hangyányit érezte a dolog hiteltelenségét-Shelley sorsa ennyire azért nem hatná meg.
A szék ismét nyikordult egyet, Kyle pedig egy mozdulattal megkerülve huppant már le barátja mellé karját pedig annak vállára rakva paskolta meg párszor. - Tudom Haver, de az, ha így elengeded magad, nem segít rajta. - Hátát bátran kihúzva mosolygott most barátjára, ahogy annak szemeibe nézve egy könnyed mozdulattal vette is el az egyik párnát. Szemei már játékosan csillantak meg, ahogy Stan arcába vágva döntötte el azzal együtt, kissé rászorítva arcára. - Ne vágj már ilyen búval baszott fejet! Sparky jól lesz, ne temesd el - morogta, ám mindezt ő sem gondolta komolyan. Hangjából a magabiztosság sugárzott, tekintette viszont elárult mindent. Nehéz felgyógyulni és ezt a sokévnyi idióta történések miatt, amik csak velük fordultak elő, tudta is jól. Keze remeget, ahogy még jobban odanyomta saját védőpajzsát, hisz nem akarta, hogy barátja lássa rajta ő sem hisz épp annyira a gyógyulásban mint kellene.
Stan néhány másodpercig mozdulatlanul ült, majd minden gyengédséget mellőzve - de azért ügyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmat - megragadta Kyle karját, s berántotta maga mellé az ágyba. Miután a párnák közé szorította barátját, egy halvány, ám annál gonoszkásabb vigyor jelent meg Stan arcán. -Szóval, búval baszott fejet vágok? - morogta, bár a hangja teli volt energiával és némi örömmel. Mielőtt a vörös képes lett volna válaszolni, Stan viszonozta az 'arc-párnát'. - Na és most? Mennyire búval baszott a képem?
- Ó, ha tudnád - vigyorgott cinikus arccal, ahogy valamennyire visszanyomta a párnát, hogy legalább egy kis levegőt kapjon. - Még a párnát is átlyukasztja. Neked ez valami képességed, mint régen a csodás hányásod. Bár... azt még ma is tudod!
- Csak nehogy a végén véletlenül lehányjalak! - Feladva a párna szorítását engedte el azt, majd úgy helyezkedett, hogy pont elférjenek egymás mellett a vörössel. - Csak egyetlen egy dolgot nem értek - tekintetét a mellette fekvő fiúra vitte. - Mi a picsa mérgezhette meg? A sétáltatások alkalmával mindig odafigyeltem arra, hogy ne egyen fel semmit a földről... Szomszéd meg nem tehette. Legutoljára Craig bulijára vittem el, csak mert kapott egy új kutyát, s jó ötletnek tartottam a szocializálódást. - A fekete tincsek közé túrva gondolkodott tovább, ahogy ismét elkezdte finoman dörzsölni a kézfején éktelenkedő sebeket. - Csak egy pillanatra hagytam egyedül...
Kyle elhallgatott, ahogy arca is elkomorult, mégis már kissé mocorogva fordult oldalára, majd kapta el Stan kezét, hogy annak sebei épségben gyógyulhassanak tovább. - MIkor? - kérdezte ám már sejtette, hisz minden akkor kezdődött mikor mindenki Craig házában lazult. - Amikor ott voltunk, igaz?
- Igen. Odajöttetek hozzám Kenny-vel, s elrángattatok inni. Mivel előtte Cartman társaságában voltam (ami még félig-meddig részegen sem volt kellemes), megkértem őt hogy tartsa szemmel Sparky-t néhány perc erejéig, amíg kihozunk két tálca sört és pár üveg vodkát. Persze a zsíragy csak nagy nyavalygások közepette bólintott rá. - Stan finoman megszorította Kyle kezét majd elengedte azt.
Ki viszont már idegesen, sőt szinte gyilkos tekintettel nézett maga elé, ahogy Cartman jutott eszébe. - Megölöm azt a zsíragyat - sziszegte, ahogy, több sem kellett felpattanva tördelte meg ujjait. - Az a szemét!  Hogy bízhattad rá?!
- Körül-belül hat perc volt az egész! Sparky amúgy sem az-az elmászkálós fajta Meleg Al óta... - hangja suttogássá vált, majd sietve tapogatta meg nadrágja zsebét, s előkapta telefonját. Egy darabig a képernyőt bámulta, majd a készüléket hirtelen mozdulattal a földhöz vágta. Mikor szembetalálta magát Kyle kérdő tekintetével, lassan szólásra nyitotta ajkait: - Anya írt. Visszaviszik az orvoshoz… - Pillantását a földre szegezte, s érezte amint a pánik égető jelenléte környékezi, majd érinti meg. - Baj lenne, ha itt aludnék? Képtelen vagyok hazamenni.
A vörös tekintette ellágyult, majd ismételten hajába túrva bólintott, ahogy most szekrényéhez menve vett ki már abból egy kissé gyűrött takarót, mit ez alkalmakkor szokott itt tartani. Mondhatni, az már Stan-hez tartozott. - Nincs bagózás - kötötte ki, mint már oly sokszor, ahogy a fiú bús fejére dobta a puha paplant. - és enned kell valamit, ha végre kissé magadhoz tértél - sóhaja ismét betöltötte a szobát, ahogy gondterhelt pillantással nézett végig barátján, majd végül annak kezén telepedett meg pillantása, ám ez sem tartott örökké. Már tovább is lépve ült le most gépéhez és azt felé hajítva hozta is be az egyik közösségi oldalt. - Derítsük ki, Cartman mint adott Sparky-nak.
- Gondolod, hogy fog válaszolni? - Stan maga köré csavarta a takarót, s rögvest jóleső érzés töltötte el a testét; mintha valami védőfallal venné őt körül a puha anyag. - Úgy értem, Cartman sosem mond közvetlenül igazat, de az interneten még több lehetősége van arra, hogy kikerülje a válaszadást. Egyébként meg még sosem fordult elő, hogy egyáltalán házon belül bagóztam volna, szóval nem tudom, miért pattogsz.... - Az utolsó gondolatot kissé félve fűzte hozzá szavaihoz. Ha Kyle-éknál még nem is, de otthon bizony sokszor vette elő szobáján belül a nikotin tartalmú csikkeket, s fogyasztott el belőlük párat mindennemű önérzet nélkül.
- Amíg itt alszol, ne is menj ki - egészítette még ki, ahogy hátra mosolygott, majd figyelmét már ismét a gép kötötte le. Tudta, Stan szavaiban ott bujkál az igazság, de azt is nagyon jól sejtette, hogy Cartman sem teljesen tökéletes. Elcsúszik.  Ahogy mindig is, ha Stan vagy mellette kezdte szart kavarni. Ujjai gyorsan jártak a billentyűzeten és néma percek elteltével már egy kisebb, nem éppen szívélyeses levél száguldott a világhálón egyenesen Eric fele. - Egy próbát megér - közölte elégedetten, ahogy lehajtva laptopja fedelet kelt fel, majd már ismét Stan-hez suhanva csüccsent mellé, és ahogy a fiú, úgy ő is megalkotta saját kis erődjét takarójával. - Szükséged van valamire?
- Azt hiszem, nem - rázta meg a fejét Stan, ahogy végiggondolta szükségleteit. Tudta, mennyi kényelmetlenséggel jár Kyle-nak az, ha váratlanul betoppan hozzá; a szülei ki nem állhatják, ha fiacskájuk a szobájában gubbasztva tölti a fél napját, ne adj isten még az ajtót is bezárja. Stan tudta, barátja mennyi vitában tartja a hátát érte. Sheila a legapróbb dolgokért is képes Kyle-t számon kérni, mi az évek előre haladtával meglehetősen fárasztóvá és gyerekessé vált. - Csak aludni szeretnék. Elfelejteni ezt a kibaszott három napot, ami alatt egy percet sem voltam képes lehunyni a szemem. Megmarkolva fekete szegélyű sapkáját lassan lehúzta a fejéről, így láthatóvá vált a szög egyenes ébenfekete haja. Összeráncolta a szemöldökét - ha az állatorvoshoz viszik vissza Sparky-t, az csak jót jelenthet, gondolta magában, Nagyon remélte, hogy a meleg kutyus állapota hamarosan, ha nem is teljesen, de legalább fokozatosan kezd javulni.
Kezet felemelve simogatta meg a fekete tincseket, kiélvezve annak tapintását. Szerette mindig is, hisz saját haj inkább egy szénaboglyához hasonlított. - Pihenj akkor - döntötte is el barátját, míg ő kimászva mellőle húzta saját paplanját magával. Nem akarta zavarni ficánkolásával, de képtelen lett volna még egyelőre a nyugodt alvásra. Mindig így volt, ha a Stan nála töltötte az estét, és szinte szokásává vált megvárni, míg a fiú békés álomba merül. Biztosra akart menni, legalább ebben az egyben, ha mar többet nem tudott érte tenni. - befejezek meg egy esszét.
- Stréber - motyogta halkan a fekete, ahogy hátradőlt majd kényelembe helyezve magát, a takarót nyakáig húzva befordult a fal felé. - Már előre várom, hogy reggel kimászhassak az ablakodon. Mint valami kibaszott Shakespeare drámában... - Majd ezzel a gondolattal rögtön el is nyomta az álom. Túl fáradt volt ahhoz, hogy hagyja az idegességét felül emelkedni saját magán - a folytonos ébrenlét és alkohol fogyasztás meghozta a hatását.
Fújtatva egyet lépett az ajtóhoz; nem akart véletleneket, hátha szülei pont most akarnának családlátogatás tenni nála, így a kulcs egy hangos kattanással fordult el a zárban, ahogy már oly sokszor. – Csodálom, hogy tudja ki az... - morogta, ahogy ruháitól megszabadulva már régi jó öreg pizsamájába átbújva fészkelte be magát Stan mellé. Hátát nekinyomva húzta ugyancsak maga köré saját takaróját majd még hallgatva a fiú egyenletes szuszogását, nyomta végül őt is a el súlyos álom.

Mikor a nap óvatosan kikukucskált sötét rejtekéből, Stan már ébren volt. Nem a Napfelkelte volt az, ami miatt úgy érezte, muszáj éberen ülnie az ágy szélén; Pusztán ideges volt. Ideges, és gyűlölte saját magát abban a néhány órában, amit alvással kellett volna töltenie. Aprókat zihálva ismét belemarkolt saját hajába baljával, mialatt mereven nézte telefonjának kijelzőjét. Újra és újra lejátszódott benne az éjszakai telefonhívás egyetlen aprócska, meglehetősen kiábrándító mondata, melyet apjától kapott: "Sajnálom Stan. Sparky elment. Mármint... nem úgy. Tudod hogy. Tényleg sajnálom." Akármennyire is nevetségesen hangzott ez, Stan-t ez a groteszk hatás pusztán a hányinger érzésére késztette. Nem volt hajlandó elhinni. A kutyája, a szeretett barátja, kit 10 éves kora óta ismert és szeretett, egyszerűen meghalt. Nem volt tovább.
Kyle még halkan szuszogott mellette, mégis kellemes álmaiból szinte rögtön felriadt, ahogy érezte maga mellett megmozdulni a takarót. Kába tekintetét a szoba elmosódott foltja felé vitte, végül Stan alakja rajzolódott ki. - Stan? - kezeivel szemét törölgetve ásított fel, ám a mozdulat megfagyott, ahogy tisztább lett a kép. Testét elöntötte az aggódás, és már a fiú vállára téve saját kezét szorította meg lágyan, hogy a fekete legalább egy picit figyeljen rá. - Történt valami?
- Meghalt... - suttogta Stan maga elé, majd még jobban húzni kezdte a saját haját. Befeszítette a hátát, s próbált nem kárt tenni önmagában. A tudat, hogy Kyle mellette feküdt, egyszerűen képtelenné tette, hogy fájdalmát kitöltse saját magán. - Kibaszottul meghalt, érted?! - hirtelen elengedte tincseit, s igyekezett lenyugodni, de ott, abban a helyzetben ez lehetetlennek bizonyult. - Bassza meg, bassza meg...! - Hangját csak éppen emelte meg, próbálta türtőztetni a düh és fájdalom egyvelegét, ami benne érlelődött.
Kyle tekintete nyugodt maradt, mégis magában átkozta a napot s mindent, ami csak Stan ellen fordult. Kezeit felemelve már lágyan ölelte magához barátját és ugyan ilyen lassú mozdulatokkal kezdte annak hátát simogatni. Nem szólt. Nem mondott semmit, hisz tudta hiába bármi, a kutyust már nem hozza vissza semmi sem. Ám azt akarta, Stan megértse, ő ott van és bármi történjen, támogatni fogja.
Megérezve barátja karjait maga körül, Stan rögvest viszonozta az ölelést. Fájdalmast nyögést hallatott, s beletemette Kyle nyakába saját arcát. Még mindig csak kapkodta a levegőt. - A francba, senki... - kezdte a fiú, kissé remegő hanggal, ám lassacskán a bizonytalanból egyre biztosabb és üresebb szavak formálódtak. - Senki sem fog várni otthon.
Már százszor végig gondolta ezt magában az éjszaka folyamán, ám most hogy kimondta, hihetetlen nagy űrt érzett magában. Fájdalom nyilallt a gyomrába, mitől szorítása erősödött a vörös körül.
Tudta, hogy az előbb elhangzott szavainak hatalmas súlya van, pont azért, mert igazak. Mióta Stan kicsapongóbb, züllöttebb életet élt mint azt várták tőle, úgy érezte, otthon nem szívesen látják - vagy legalább is csak megtűrik. Egyedül Sparky volt az, aki minden nap boldog, egyenesen sugárzó és szeretetteljes tekintettel köszöntötte őt; rövid farkincáját csóválva vetette rá magát Stan-re, s ott nyalintotta meg arcát, ahol csak tudta. Kis méretéhez képest nagy energia volt benne, s ezt mind a kis gazdájára fordította. Próbált mindig, de tényleg mindig vigyázni rá, még akkor is, ha ez fenyítést jelentett a számára.
- Stan - suttogta lágyan barátja nevét, ahogy az ölelés csak szorosabbá vált teste körül. Tenni akart bármit, bármit ami csak feldobhatná kicsit is a másikat, ám ilyen opciókból nem volt túl sok. Ráadásul ami volt, az is messze állt még a megvalósíthatóságtól. Túl messze. - Ide barmikor jöhetsz. Szarok anyámékra, nem izgatnak. Fontos vagy nekem baszki, szóval ha úgy érzed, senki nem vár, ide mindig jöhetsz. Sosem foglak elhagyni.
Hangja remegett, ahogy kezei egyre határozottabban tartottak teste közelében barátját, mégis érezte, számítani akar neki. Tenni valamit, ha csak egy kicsit is a „csúcsszuper barátjáért”. Tüdeje megtelt levegővel és egy pillanatra úgy érezte, megfullad már ettől is, ám nem számított. Stan-ért volt és csak ez számított.
A feketehajú nem válaszolt semmit, csak szorított még egyet barátján, majd végül elengedte őt. Nem bírt a szemébe nézni. Jól estek neki Kyle szavai, de képtelen volt abban a pillanatban bármi reakciót kipréselni önmagából, annyira fáradtnak és levertnek érezte magát. Lassan baljával lenyúlt a tegnap földhöz vágott telefonjához, s megnézte rajta az időt. - Mennük kellene hamarosan - egyik lábát a másik után téve kimászott az ágyból, majd levette a fölsőjét, amelyben aludt. - Kaphatok tőled egy viszonylag nagy pólót kölcsönbe? Kyle felé fordulva kezei közé kapta a fekete sapkáját. Miután ujjait áthúzta párszor ében tincsei között, fejére illesztette kedvenc kiegészítőjét, s miután kinyújtózkodott, visszahuppant a vörös mellé. Mellkasát - kezeihez hasonlóan - apró sebek és hegek csúfították, ám úgy tűnt, mintha a legfiatalabb Marsh fiút ez nem is érdekelné.
- Nem akarsz itt maradni? - Hiába kérdezte, már kikászálódva a meleg paplan alól, botorkált el a szekrényig, majd kivéve onnan egy sötétkék pólót dobta a fekete fele. - Talán jót tenne, ha most pihennél.
- Egyedül úgy sem maradnék Nálad, te pedig képtelen lennél lógni - halvány, némileg gunyoros mosolyra húzta ajkait a fekete, majd belebújt a számára felkínált pólóba. - Amúgy is, két nap múlva szünet. Annyit kibírok.
South Parkban nagy rendszerességgel tartottak szüneteket, figyelemmel léve a különböző UFO-k becsapódására, s egyéb természetfeletti, vagy szimplán nevetségesen idióta történésekre.
- Kapd be, Haver! - Szemei idegesebbek lettek, ahogy saját ingjét gombolta már be, mégis fejében már folytatta volna a mondatot. Hogy Stan mennyire elcseszett ez ügyben és, ő csak jót akar neki. És igen is, ha maradni akarna, lógna érte. De nem számított most ez sem. Máskor a fejéhez vágná, de ma nem. Nem kell neki, hogy még a legjobb haverja is ellene legyen - Kérsz reggelit, vagy.. - pillantott végig rajta tekintette pedig a fekete sapkán állapodott meg. Csúnya fekete, a piros pom-pom mennyivel jobban állt neki! - hagyjuk. Fizetem neked a kávét a büfében.
- Kösz - koszos pólóját bevágta a hátizsákjába, majd felkapta magára a táskát. Az ablakhoz lépett, kinyitotta azt, majd kinézett rajta. Mikor nem látott senkit, hátra szólt Kyle-nak: - Előttetek találkozunk! - Azzal a lendülettel Stan kiugrott az ablakon, s megkapaszkodva a csövekben teljesen biztonságban a földre huppant. Kiengedve magát a kapun kapott elő zsebéből ismét egy cigicsikket, majd szemeit lehunyva rágyújtott. Már kellett neki. Érezte, hogy ujjaival viszonylag remegve tartja a mérget rejtő papírdarabot.
A hideg szél kellemesen simogatta meg Kyle arcát, mégsem tudott most örülni. A bagó szaga egy pillanat alatt csapott fel, és habár ablakát becsukta, orrában még mindig ott motoszkált a dohány füstje. - Leszokhatna - ábránd volt, de nem foglalkozott vele sokat. Ushankája alá begyömöszölve kesze-kusza tincseit indult táskájával együtt lefelé. Családja hangja és a reggeli pirítós illata már csábította a konyha felé, ám az előbbi miatt inkább elkerülte őket, illetve csak majdnem. - Fiam, az a Marsh fiú ismét itt áll. Tudod, hogy anyád nem szereti ha áthívod. - Gerald hangja morgósan, mégis együttérzésről tanúskodott. Kyle szerette ezt apjában, ha nem is állt mindig mellette elfogadta, hogy Stan a barátja és mint barát, segítenie kell neki... Nem úgy mint anyja.
- Sietek - fogta végül rövidre, ahogy elsuhant apja, majd a kanapé mellett is - honnan felkapta a tegnapról maradt aprót -, az ajtót pedig már kivágva karolt barátjába,  és úgy kezdte a városba tartó busz fele húzni.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés