„Egy halál.
Minden ott kezdődik, illetve ha a valóságot nézzük és egy embert akkor ott a pont. A történet záró pontja, de elmondom nektek ő nem ember. Van lába, keze és még egy szép kerek feje is. Orra, szeme, szája és tündöklő haja. Nem akarok nyáladzani, de szép haja van. Szép fekete. Az a komor, de a másiknak is aki ember volt. Neki szőke. Tudod, az a szép kalász szőke. Ami nem sárga, inkább fehéres. De persze nem a hajukról akarok mesélni.
Nem. Én azt akarom elmondani, hogy ért véget az élete és egyben hogy lett egy új, majd a folyamat ismét lejátszódót és végül miért is jutott ott ki ahol éppen.
Na de hol is kell kezdeni? Ja igen!
Ott, hogy meghalt~”

- Micsoda?! - hangja mereven és sötéten zengte be a kis teret. Az alvilág kapuja, hol emberek milliói álltak sorba, hogy bejussanak a pokolba. A nem kívánt helyre. De mégis... sose jött ki onnan senki. Megvoltak vele elégedve az emberek és az állatok egyaránt.
Ő viszont most... hát.
Ideges volt. Nagyon is, és ez a hangján is hallatszódott. Sose volt bőbeszédű nem volt, mit kifejeznie sem, ám most tekintette vörösen izzott, ahogy a papír épp csak nem égett el ujjai között.
- Hercegem... elvették. Még a tornácnál kapták el és cibálták fel. Mi nem tudtunk tenni. Gyenge lények nem érhetnek a földi jóhoz és a fénylő szárnyakhoz. Elporladnák... - a vékony kis hang, mi több kis ördögfagyból jött, alig harsogta túl a tömeg iszonytatos ordítását, de ő mégis hallotta, de korántsem tetszett a válasz és a vöröslő tekintett meg is mondta igazukat. Hamar és átkozottul égtek el és hamvaikból új kis lények születtek, mik remegve mentek vissza helyükre, hisz tudták elődjeiknél talán szerencsésebb éltük is lehet.
- Te ott! - Kivéve egyet. A vörös kis lény megremegve fordult, maga a Sátán fia felé, ki leguggolva kapta el farkánál fogva, majd emelte fel - szükségem van az átjáró kulcsára...
- Igen igen, nagyságos Damien... - nyöszögte, majd mikor már szabad volt apró füstfelhőben tűnt is el a helyszínről.

„A történet itt megakadt. Homályos volt, szerintem már mindenki tudja ki az a Damien. Damien, a pokol hercege, ki apja után, majd átveszi a trónt és a holtak lelkét irányítva egyszer győzedelmeskedik a mennyen. Igen, ez az eredeti forgatókönyv, de valójában a fiatal egészen mást akart azóta mióta a földön járt... iskolába. Ácsi. Pontosítok. Valakit akart és ez a valaki, már nincs az élők sorában, ám~ nem jutott be a pokolba sem.
Damien-nek pedig pont ez volt a baja.”

- Nem akarok tolakodó lenni, de szeretném megtudni mikor utazhatnék le? Tetszik tudni várnak rám és...
- Fiam - Angyal nagy szárnyakkal. Kik vigyáztak az éppen odakerülő lelkekre és a menny birodalmában kivételes bánásmódot adva tették halálukat még jobbá. De Ő nem ezt akarta. Ő másért felelt és ezt a fiú is tudta - te nem mehetsz le a pokolba, hogy a lelked darabokra égjen. Tiszta és nemes lelkű vagy és egy ilyen tiszta lelket nem engedhetünk kicsúszni a kezünk közül. Tökéletes angyal válik belőled és szolgálhatod tovább Urunkat, ahogy eddig tetted.
- Hálás vagyok minden egyes kedves szavukért, de tetszik tudni biztos nem én lennék a legjobb választás, közel sem, hisz túlságosan kéne még vezekelnem mindenért. A barátaim ott lent, de vele szeretnék és tetszik tudni megígértem, és nem akarom becsapni sem.
- Phillip Pirrup kérlek. Gyermekem. Nem barátkozhatsz vele. Ő a Sátán fattya...
- De tetszik tudni, én szeretem őt!

„A rosszkor kimondott szó és a menny igazi pokollá vált Pip-nek. Mert habár igen is élvezte a paradicsom édes illatát és nedédes báját nem vágyott volna másra, mint arra akit igazán szeretett. De nem engedhették. Lelke tényleg túl tiszta volt és az angyalok serege tökéletesen tudta, hogy a legtisztább lelkűek akik csak megfordulnának a pokolban, halálhoz sem közeli fájdalomban részesülnének. A bánásmód és a megannyi csúfság.
Nem szabadott.
Bebörtönözve. Elzárva.
Szárnyak nélkül
Pip sose lett angyal, érzései miatt.
Damien pedig sose lett a pokol úrra, pont ugyan ez ok miatt.
Ám nem hagylak szarban titeket. Mert a történet azért mégsem végződött olyan rosszul. Közel sem. Csak meg kellett találni a köztes utat, hol a pokol és a menny sose talál rájuk. Hova a lelkek nem jönnek és a fény és a sötétség sose találkozik, mert nem járnak oda arra a helyre.
A pusztaság szikrázó börtöne, az utált hely, nekik mégis valami mást jelentett.
Otthont.”

- Damien? - Pip átkarolva szerelme vállait kapaszkodott bele, míg a fekete nyugodt arccal szárnyalt fekete szárnyaival el az arany nyilak elől mik most egyenesen őt célozták.
Hisz lopott, mi tilos volt.
- Csak kapaszkodj - utasította nyugodt hangon, ahogy lenézett a szőkére ki halál nyugodtsággal kényelmesedett el karjai között, majd mellkasába fúrva fejét csupán a szél susogását hallgatta.
Mert talán az egyetlen ember volt aki sose félt igazán a pokol hercegétől és talán belegondolva Damien is egyetlen emberi lénynek mondta volna Pip-et kinek egyetlen szavára ugrott volna.
Szerelem. Csodás dolog.
- Tudod - kezdett bele mikor már kiértek az aranykapukon - nem mehetek le veled a pokolba, akármennyire szeretnék. A dicsfény már túlságosan ráméget.
- Tudom.
- Veled szeretnék maradni.
Erre már viszont nem jött válasz. A sebesség a kétszerese lett és a Herceg pillanatokkal később már egy kis házikó ajtaja előtt állt, a Tiszta fiú pedig bámulattal bólintott.
A közös otthonuk, hol sose bánthatja őket senki és ide se a menny fényei és se a pokol sötétje sose fog elérni.

„Őszinte leszek veletek. Csak mert mindig is jó fej srác voltam.
Sokszor haltam már meg és talán a világ egyetlen embere vagyok, aki még megfog halni, de már volt mind a két helyen. Jaja. Éltem már meg, Poklot és Mennyet is. Voltam angyal és képzeljétek olyan kis szarság is. Ördög talán?
A lényeg ebből ezért tudom annyira mi lett velük. Mert néha, ha nem is figyeltem ott voltam, meséltek. Na meg talán az egyetlen vagyok aki még tartja velük a kapcsolatot.
Szép kis hely a pokol tornáca. A mély tátongó lyuk és az aranylépcső.
E kettő között élnek ők. Elválaszthatatlanul.
A történetük pedig... a Rómeó és Júlia story ellenére... igen is Happy End lett.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés