Puha, selymes. Harapni való édes öröm. Mozog akár egy játék és mégis él. A farka, a füle tökéletes. Fekete akár a korom, de mégsem. Néhol halványan kissé hamu… de gyönyörű.
- Nyernék veled~ - a mágus elégedetten nyalta meg ajkát, ahogy a kis tanoncra nézet. Túl jó volt. Túlságosan is, hogy igaz legyen.
- Maga… csinálja vissza - sziszegte amaz, de persze a tisztelet ott volt a szemébe. Sosem szegülhetett volna ellenne. Tiltott parancs, ahogy azt a kódex megírja.
A varázsló megrázta fejét, ahogy a ketrechez lépet. Haján végigsimított, majd le álláig onnan végig a testén. A farka volt az utolsó. Nem az amiért vágyott volna. Nem. A macska farka érzékeny pont. És ne dörzsöld úgy, ahogy azt ő tette a tanonccal.
- Kívánatos szerzet vagy. Jó leszel így. Macskaként - hangja csilingelő mégis komor. Nem parancsol, kér. Kéri, hogy legyen az övé. Ahogy azon az estén és mindig. A háziállat.
- De nem szeretnék az lenni, Mester… én ember vagyok.. egy mágus! - hadakozott, de hasztalan. Ajkuk összeért, ahogy magához rántotta. A ketrec sem vághatott nekik gátat, ugyan úgy összesimult a testük és ahogy a nagy varázsló beletúrt a hajába elégedetten morzsolta meg ujjai között a fekete pamacsokat, melyek most már örökre ott maradnak a tanonc fején.
- Tanuld meg Stan. Ami nekem jó~ az neked is~ - súgta még oda, majd ellépve csettintett és a ketrec ugyan eltűnt, de a fekete nem másult meg - ezt akár fel is jegyezheted óraként - azzal, tekintélyesen végig simítva köpenyén fordult meg és hagyta magára a kábultat, ki a földre rogyva nyomta meleg homlokát a hideg kőnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés