|
4. fejezet
2012.05.10. 16:09
A rettegés foka.
Mostanság nem épp kellemesen kellett ébrednie Stan-nek. Most sem volt másképp, feje nagyot koppant, ahogy előre ledőlt a fotelről. Nyöszögve kelt fel, és nézett körül. Craig még szuszogott az ágyában, ahogy fejét a keze alá rakta. Stan nyöszögve kelt fel, és ment be a másik szobájába, minden fiókot átnézett, de sehol nem találta a kulcsokat. Craig ekkor nyitotta ki a szemét és kissé kábán nézet körül. Stan összerezzenve ült vissza a fotelra.
- Mi történt? - kérdezte, ahogy megvakarta a fejét. Nem elékezett semmire a tegnapból.
- Rosszul lettél... és kiröhögtél. Én meg adtam neked gyógyszert és bealudtál. - mondta halkan.
- Oh~ - mondta, ahogy felnézet a másikra, majd annak kezére.
- Hol van a kulcs?... - morogta.
Craig felsóhajtott, majd intett neki, hogy jöjjön oda. Stan pedig felállva sétált oda a fiú mellé. Aki megfogva kezét ragadta meg a bilincset, majd megnyomva rajta valamit szedte szét.
- Ha nem tűnt volna fel nincs rajta kulcslyuk - mondta komoran. Stan meglepetten pislogott le a bilincsre, szólásra nyitotta száját, de inkább nem mondva semmit, ment vissza a fotelhez, és ült vissza rá. A fekete pedig ismét visszadőlt az ágyra. Behunyva szemeit szedte össze a gondolatait. Tegnap kiakadt és majdnem valami olyat tett amit meg is bánhatott volna...
Stan felkelve, ment be a fürdőbe, majd csukta be maga után az ajtót. Nem sokkal később csak a víz csobogását lehetett hallani, majd lassan az is elhalt, mikor a fekete fürödni kezdett. Craig ugyancsak felkelt, és ő pedig a saját szobájába menve ott kezdett el letusolni. Stan mikor végzett, megtörülközve vette magára pólóját, majd ment ki. Mivel Craig nem volt ott, újra valami ruha után kezdett keresni, mivel khm, a golyói majd lefagytak. Craig halkan visszatért, ahogy már sokkal jobb színben volt, mint előzőleg.
- Craig. - szólalt meg, de nem nézett a másikra. - Kérek egy bokszert.
A fekete viszont csak némán elsétált mellette nem is figyelve rá.
- Craig, lefagynak a golyóim, úgy hogy kérlek...! Legalább egy bokszert! - szólt utána. Craig most nézet rá, majd a zárt szekrényhez lépet amit kinyitva vett elő belőle a fekete táskájából egy alsót, majd dobta oda neki ezután bezárva ismét a konyha felé ment. Stan szó nélkül vette fel az alsót, majd újra hűn szeretett foteljára bútorozott. Eközben a fekete összedobott két szendvicset, majd az egyiket magának míg a másikat az asztalra tette. Halkan ette meg és egyszer sem nézet rá a fiúra, majd mikor kész volt felkelve lépet el és levéve kabátját ment ki, hogy hozzon megint egy kis fát. Stan ekkor állt fel a fotelról, majd oda masírozva ette meg a szendvicset gyorsan. Ezután elmosta maga utána tányért, majd magához kapva egy könyvet, újra a fotelhoz ment, és olvasni kezdett. Craig dideregve hozott be pár fát, majd a kandalló mellé pakolva rakta le őket és egy kettőt még a tűzre is rakott ezután levetkőzve kezdett ismét melegedni. Stan fel sem nézve a másikra, olvasgatott tovább.
Craig ekkor felkelt és Stan-re pillantott. Mikor látta, hogy olvas inkább hagyta nyugton, ahogy ő pedig visszasétált a szobájába, ám Stan unottan rakta vissza a polcra a könyvet, mikor már ki olvasta azt, majd egy másikat kapott le, és azt is olvasgatni kezdte. Craig egy jó óra múlva tért csak vissza, ahogy Stan-re pillantott.
- Ma te csinálsz ebédet.
- Nem tudok főzni. - jelentette ki nyugodtan, ahogy lapozott egyet.
- Tanulj meg. Szakácskönyv a felső polcon - rántotta meg a vállát, mire Stan alsóajkába harapott.
- Nem. Főzök. - jelentette ki.
- Kérlek csinálj ebédet - lépet elé komolyan.
- Nem. - válaszolta, ahogy fel sem nézve rá olvasott tovább. Craig elkapta a könyvet és még mindig semmit mondóan nézet rá.
- Nincs választásod. - Keze ökölbe szorult, de próbált nyugodt maradni, ahogy felnézett a másikra.
- Akkor. Sem. Csinálok...
- Miért? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Mert a főzés meleges, és én nem fogok megtanulni. - hangja nyugodt volt.
- Az ha egy férfi főz az nem a melegség jegye, hülye - mondta ahogy megragadta a csuklóját és a konyhába kezdte el rángatni, mire pedig fogcsikorgatva próbálta kiszedni kezét a másik szorításából, de az erősebb volt nála.
- Hogy a picsába vagy ennyire erős... - sziszegte maga elé. Craig viszont nem felelt, csak mikor beértek a kis konyhába akkor engedte el.
- Főzz ki tésztát, az nem olyan nehéz.
- Nem. - vágta rá, ahogy sarkon fordulva indult el kifelé ám a fekete megforgatva ismét a csuklóját és magához ölelve hajolt közel hozzá.
- Nekem mindegy. Kézből kézbe is csinálhatjuk.
- Nincs az az isten... - morogta, ahogy megpróbálta magától ellökni a másikat.
- De van - mondta, ahogy egyik kezével tartotta míg másikkal megfogta annak jobbját és úgy kezdte irányítani.
- Engedj már el... - sziszegte, ahogy továbbra is makacsul próbálkozott.
- Nem - felelte, ahogy lehajolt, így a fekete is mozdult vele együtt, ahogy elővettek egy nagyobb lábost. Arcára enyhe pír szökött a másik közelségétől, és abbahagyta a kapálást. Tudta ezzel semmire nem megy, és hogy egyetlen módszerrel szabadulhatna, A Kenny módszerrel, de ezt nem akarta bevetni, még a végsőkben sem. Craig eközben ügyesen próbálkozott. Ahogy előszedte a lábost és a szűrőt plusz a tésztát is kezdett magyarázni.
- Öntesz vizet a lábosba, majd azt felrakod főni. - Stan nem válaszolt, és persze csinálni sem csinált semmit. Teste meg-meg remegett a dühtől, ahogy próbált tűrni.
- Ha felforrt a víz akkor teszed bele. Egy kis olajt és sót is érdemes bele rakni, hogy azért a tészta ne ragadjon össze.
Fejét lehajtva csikorgatta fogait, ahogy magában nem egy káromkodást elszólt. Craig eközben nem is foglalkozott vele. A vizet figyelte és hogy szorosan tartsa a fiút ki nyelt egyet. Nem volt más kiút, a fiú erősen tartotta, és ő szabadulni akart. Nagyon is... kénytelen volt, és megtette. Fenekét a másik ágyékának nyomta, majd lágyan ringatni kezdte csípőjét így hozzá dörgölőzve a másikhoz. Fejébe a kép úszott, mikor ezt Kenny tanította neki, és Kyle-al illusztrálta, ki leütötte, mégis, abban a helyzetben is hasznosnak bizonyult. Craig egy furcsa pillantást küldött a fiú felé, de csak sóhajtott.
- Na most már bele öntheted. Nagy fazék szóval akár az egészet. - Felnyöszörgött kicsit, de nem hagyta abba, még jobban kezdett dörgölőzni a másikhoz, majd egész testével hozzá simult, hátra vetve fejét, nézett fel a másikra.
- Craig... túl erősen fogsz... - suttogta.
- Akkor ne ellenkezz és nézed, hogy csinálom a tésztát - morogta, ahogy egy kis olajt töltött a fazékba, majd a sóért nyúlt.
- De ez uncsi~ csináljunk mást~ - nyöszögte negédes hangon, ahogy még jobban hozzá dörgölőzött a másikhoz. Persze, ez hatalmas erőfeszítés volt számára, amit nem mutatott ki.
- Hiába dörgölöd a segged nekem attól mert meleg vagyok ettől nem indulok be - közölte, ahogy kissé megsózta, majd a pultnak dőlt ezzel együtt húzva magával Stan-t is.
- De ez nem ér! Kenny-nek bezzeg sikerült! Nekem miért nem megy? - akadt ki újra, és háborgott, ahogy újra mocorogni kezdett.
- Miért nem törődsz bele? Nem kértem lehetetlent, csak az hogy csinálj ebédet, most meg én magam csinálom helyetted és neked csak az lenne a dolgod, hogy figyelj - morogta, ahogy még mindig nem engedte el.
- Miért nem törődsz bele, hogy engem nem vagy képes megváltoztatni?... - suttogta komoran, ahogy abbahagyta a mozgást, és a fazékra nézett.
- Mert tudom, hogy amúgy nem ilyen vagy - mondta most már kissé kedvesebben - és mert szeretnélek megváltoztatni, ha nem is nagyon legfeljebb egy kicsit.
- Nem fog menni... - morogta kicsit ingerülten. Craig maga felé fordította, majd úgy nézet a szemébe. Arca komoly volt és semmi barátságtalan nem volt rajta.
- Egy jó okot hozz fel arra, miért kell így köcsögösödnöd. - Komoran pillantott vissza a másikra.
- Hogy ne történjen meg megint... - suttogta.
- De mégis micsoda? Mitől lettél ilyen? - a kérdés inkább magának szólt, mint a feketének végül inkább elengedte - Jó... menj inkább és hagyd rám a meleg dolgokat - lökte ki, majd ismét a tésztához sétált megnézni jó-e.
Stan morogva ment vissza könyvéért, majd ült le újra a fotelra, és kezdett olvasni. Mielőtt belemerülhetett volna az olvasásba, félve pillantott ki az ablakon, de utána megnyugodva kezdett olvasni. Ezalatt Craig kissé morogva készítette el a tésztát, majd ugyan ilyen kedvvel rakta be a hűtőbe. Stan pedig nyugodtan olvasott tovább, agyából kizárta a külvilágot, és csak a betűkre és a sorokra koncentrált. Mikor végzett sóhajtva ült le az asztalhoz, ahogy zsebéből előkotorta telefonját és azon kezdett pötyögni. Stan meghallotta a csipogást, és arcára egy örömittas mosoly kúszott, ahogy otthona képe úszott be maga elé. Ellenben Craig-el ki ezután lerakta a telefont és fáradtan dőlt az asztalra. Csupa rossz hír és Stan is makacs, mint mindig. Ki viszont vigyorogva tette félre a könyvet, majd osont a konyhaajtóhoz és lesett be a másikhoz.
- Hazamegyünk? - kérdezte komolyan, de belül még mindig ujjongott.
- Nem - közölte ahogy feje még mindig az asztallapon pihent.
- Akkor? - kapta fel fejét, ahogy lelkesedése is lelankadt.
- Nem fontos. Magánbeszélgetés - közölte, ahogy felkelt és ellépve mellette sétált a bejárati ajtóhoz, majd lépet ki, hogy a fiú ne halljon semmit. Cöhintve ment vissza a fotelhoz, majd újra elővéve a könyvet kezdett olvasgatni.
- Nem igaz... - suttogta maga elé morogva, majd beletörődve olvasott tovább.
Craig egy jó tíz perc után jelent meg csak ismét, majd kissé dühösen masírozott be a szobájába és maga után becsapta az ajtóig. Stan lomhán pillantott az ajtóra, de ezután ismét belemerült a könyvolvasásba. Craig egy jó óra múlva jött csak ki, majd egyenesen Stan elé sétált. Kezében egy nadrág volt és Stan dzsekije, amit egy íves dobással dobott rá.
- Gyere... elfogyott a fa szóval megyünk és vágunk.
- Oké! - vágta rá vígan, majd felkapva cuccait, már kint is termett, és el is indult az erdő felé. Craig követte, ahogy ő pedig egy baltát cipelt. Az erőben valami kiszáradt fa vagy esetleg kidőlt fa után kutattak. Stan a havat nézte, ami lágyan ropogott a lába alatt. Majd félve tekintett a fák közé... csend volt, egy nyugodt hely és mégis... számára fojtogató. Akaratlanul is közelebb ment Craig-hez, a végén pedig már szinte teljesen mellette állt.
- Látsz valahol kidőltet? Nem szívesen vágok fát az erdőben - morogta, ahogy végignézet a nagy fehérségen.
- Ott... - mutatott Stan egy kidőlt kisebb fenyőre.
- Remek, bár ez kevés lesz - elindulva felé ott hagyta a másikat. Stan lomhán követte, ám mikor meghallott egy kis neszt a háta mögül, riadtan pattant oda a másik hátához, és kapaszkodott a kabátjába.
- Mennyire vagyunk messze a várostól? - hadarta remegő hangon.
- Egy óra, bár itt a közelben van egy kis falu öt percre - nézett maga mögé, ahogy felvonta szemöldökét - rendben figyi. Ha segítesz nekem végre összeszedni a fát tőlem bemehetünk körülnézni, csak csináljuk meg... nincs kedvem most ehhez. Tudom utálod, de ez kell, hogy ne fagyjunk meg baszki. - szedte le magáról a fiút, ahogy elkezdte leszedni a fenyőről a kisebb ágakat.
- 5 percre?... az nagyon közel van... - mondta kicsit félve. - Túl közel... - teste megremegett, ahogy oda lépve Craig mellé, kezdett neki hevesen segíteni. - Csináljuk meg gyorsan! - morogta.
A fekete biccentett, majd feldarabolva a fát a rönköt nézte ami bár nem volt olyan nagy így könnyen lehetett cipelni.
- Rendben. Szedd össze ezeket a kisebbeket én addig ezzel vissza megyek - mondta ahogy felkapva indult vissza. Stan hamar kapkodta össze a kis fadarabokat, az összest, majd ezekkel futott el a másik mellett, egészen a házba, minek ajtaját hangosan csapta be maga mögött.
Leengedve a rönköt nézet utána.
- Most mi baja? - kérdezte, ahogy egyedül húzta el, majd mivel Stan nem óhajtott neki tovább segíteni, így egyedül ment vissza másikat keresni. Stan viszont nem sokkal később meg jelent, lihegett, arca is kipirult volt, látszott, hogy nem csak a fiúhoz futott oda.
- Hadd segítsek... - mondta Craig-re nézve.
A fekete némán bólintott, ahogy ismét a kis ágakra mutatott.
- Azt hittem a házban maradsz...
- Nem, csak siessünk. - hadarta, ahogy oda lépve megint felkapkodni kezdte azokat.
- Miért? Szép az idő és három napja ki sem mozdultunk. Örülök, hogy végre a levegőn vagyunk - mondta, ahogy mosolyogva dőlt neki egy fának és onnan nézte a fiút.
- Mert csak 5 percre van! - fordult Craig felé. - Az nagyon kevés! Az... az egy gyors séta...! - mondta szemöldök ráncolva, ahogy felkapva a maradék fát újra elindult a ház felé.
- De hiszen mi a baj azzal, hogy csak 5 perc az egész - kiabált utána, majd rá hagyva ment kissé beljebb az erdőben. Stan mikor újra letette a fát, visszasietett az erdőben, viszont Craig már nem volt ott, ahol az előbb. Teste megremegett, ahogy körülnézett.
- Craig?... - A fekete már jóval beljebb járt, ahogy ismét egy nagyobb rönköt aprított. Stan hallva a halk neszeket, indult el azok irányába. Folyamatosan körbe-körbe nézett, és mikor meglátta Craig-et, gyors tempóra váltva, rohant oda hozzá.
- Szerintem ennyi már elég lesz nem gondolod?... - kérdezte, ahogy még mindig körül nézett.
- Figyi Stan, ha be akarsz menni nyugodtan, nem fogok semmit csinálni - közölte nyugodtan, ahogy fel sem nézet, úgy lengette meg megint meg baltát.
- Nem azért csak... érted... - nézett oldalra. - Tényleg elég lesz... - motyogta.
- Oké, de én még maradok egy kicsit - mondta ahogy megpaskolta Stan vállát, majd egy nagyobb rönköt a kezébe nyomott - de ezt azért elviheted, köszi. - Stan nyöszögve indult el vissza felé.
- Ne maradj sokáig... - motyogta, majd felkapta fejét. - Mert hideg van! - ezzel lezárva a beszélgetést, indult vissza ismét gyors léptekkel a ház felé. Stan után nézet kérdően ugyanis nem értette mégis mi baja lehet. Mikro kijöttek még vidámabb volt. Ennyire félhet a falusiaktól? Végül nem agyalva rajta dől hátra, ahogy hátát egy fának támasztotta és úgy szívta be a levegőt.
Stan mikor beért a házba, letéve a farönköt, dobta le cuccait, majd telepedett le az ablakhoz, és nézett ki rajta. Folyamatosan figyelt, egy részt azt, hogy mikor jön vissza Craig, meg persze mást is... A fekete viszont elég sokáig elidőzött, ahogy végre élvezte a már úgy hiányzott egyedüllétet. Ellentétben Stan-nel, ki utált egyedül lenni. Sőt, jobban mondva gyűlölt... évek óta mindig volt valaki a közelben, akár nővére vagy szülei, még ha nem is beszéltek vele, ott voltak a házban, és ez megnyugtatta, most viszont a helyiség nyomasztóan halk volt, semmi nesz vagy egyéb, csupán a tűz ropogó hangja hallatszódott néha. Kínjában a falhoz ült, és felhúzva lábait temette arra fejét.
- Itt vagyok - hallatszott a fiú hangja, ahogy végül kinyitva az ajtót lépet be - mond, hogy nem etted, meg az összes tésztát... mindjárt éhen halok - nyögte, ahogy leverve a havat kabátjáról akasztotta fel.
- Nem... - pislogott rá Stan. - Igazat megvallva, hozzá se nyúltam... - morogta maga elé, mégis, egy megkönnyebbült sóhaj csúszott ki belőle.
- Remek - vigyorgott. A friss levegőtől kissé jobban lett és a kedve is megjött - ha akarod kimehetünk ma még. A hó is elkezdett esni, de nem olyan brutálisan mint tegnap - mondta, ahogy besétálva a konyhába vette elő az ebédjüket. Stan kicsit összerezzent, ahogy lehajtotta fejét.
- Nem mehetnénk... hó esés után...?
- Mi bajod a hóval? Otthon állandóan esik? 17 év alatt nem szoktad meg - kérdezte, ahogy berakva a tésztát a mikroba fordult meg és nézet a morgó Stan-re.
- Nem szeretem és kész... - nézett ki az ablakon, de utána inkább rögtön a másikra nézett.
- Oké oké~ akkor egyedül megyek ki - mondta, ahogy már meg is terített - mák és túró. Azt raksz rá amelyiket szeretnéd.
- Ne már...! Akkor megyek veled...! - morogta, ahogy felállva oda sietett az asztalhoz, és túrót téve tésztájára kezdett enni. A fekete is azt választotta majd mikor végzet jólesően dőlt hátra.
- Miért nem akarsz egyedül maradni? - kérdezte felvonva a szemöldökét.
- Nem szeretek... egyedül lenni... - felnéz a másikra. - Ki szeret? - vett egy újabb adagot szájába.
- Én szeretek - vágta rá, ahogy az asztalra könyökölt.
- Fura. - ette meg az utolsó falatot is. - Miért? - nézett rá.
- Mert akkor elgondolkodhatok. Sokkal jobb néha mint mások mellet lenni és ők pedig látják rajtad mennyi bajod van. - Hümmögve párat nézett a másikra nagyokat pislogva.
- Nem rossz válasz... Tucker. - tolta el a tányért maga elől.
- Ahogy mondod - mondta, ahogy felkelt - így most inkább egyedül megyek ki. Mosogass el kérlek a maradékot pedig rakd be a hűtőbe - mondta, majd ismét felvéve kabátját már kint is volt. Stan összerezzent, mikor az ajtó becsukódott, lomhán tekintett a felé, majd végül sóhajtva tette be a maradékot a hűtőbe, és kezdett el mosogatni, mivel elég hamar meg volt. És a nyomasztó csönd újra ellepte a lakást... nem bírta, így inkább bement a fürdőbe, és zuhanyozni kezdett, ez a kis zaj is hatalmas megnyugvást adott neki. Az órák röppentek és Craig egy jó ideig nem is jelent meg. A kis hófúvásból pedig erősebb havazás lett. Stan pedig ismét felöltözve, görcsölve állt az ablaknál. Minden egyes percet számolt, pontosan tudta hány perce ment el Craig. Betegnek tartotta magát emiatt az időérzéke miatt, de most ez se érdekelte.
- Mi van, ha megint rosszul lett?... - suttogta maga elé, ahogy komoran nézett ki a hófúvásra. Kintről halk neszek szűrődtek be ahogy a kandallóban a tűz halkan pattogott.
- A francba! - odalépve kabátjához kapta magára, majd lépett ki az ajtón. Először körül nézett, jó alaposan, természetesen ezt is utálta magában, de nem tudott ettől a szokásától megszabadulni. Gyors léptekkel indult el a nem messzi tó felé, hiszen ebben a hóviharban azt sem látta tisztán. A vihar tombolt és sehol senki nem volt. Sem a tónál sem az erdőben.
- Talán bement... a faluba... - Stan megrezzent ennek a szónak a hallatán, és inkább vissza sietett a házba. Letéve kabátját a fogasra, ült le a kandalló elé. A tűz halk ropogása... és az eddig eltelt feszült órák... elfáradt, és nem bírta tovább. Lehunyva szemeit, dőlt el, és aludt el a kandalló előtt. Craig pár órával később nyitott ismét be egy nagy papírzacskóval a kezében. Mikor körül nézet és meglátta a fiút a földön rakta le a cuccát és kabátját, majd mögé sétálva szedte fel és rakta az ágyra rá, ezután visszatért a cókmókjához, amit a konyhában kezdtet kipakolni. Stan nyöszögve fordult oldalára, majd kicsit összegubózva aludt tovább. Néha-néha felnyöszörgött, nyugtalan álmainak köszönhetően. Mikor végzett a rendel ránézve a fiúra ment oda mellé és térdelt le az ágyához.
- Mégis mi történt veled, amitől így rettegsz? - kérdezte, ahogy lágyan kezdte simogatni a fiú karját. Ki összerezzent az érintésre, mégis, az megtette hatását. Nem nyöszörgött tovább, és elmosolyodva, kezdett halkan szuszogni. Craig még egy ideig simogatta, majd végül ő is álomba szenderült.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
