|
4. fejezet
2012.03.25. 22:23
Még nincs lektorálva, gomen ^^"
Hangok és érintések. Egy kisebb rázás és végül végtelen világosság.
Mikor magamhoz tértem, két kíváncsi fejet láttam. Nem tudtam kivenni az arcukat, mert túlságosan világos volt hozzá, így csupán a feketeség. Az-az átkozott feketeség.
- Kyle! – Egy fiú hangja. Aggódó és egyben féltő szólam. Miért is félt, vagy éppen mitől? Azt sem tudom, mi történhetett. De az a beszélgetés... kit akartam megállítani? Milyen régi épület?
- Kyle! Válaszolj már!
Elvagyok foglalva... ébren vagyok, ez nem elég? Látlak titeket, meg a világosságot... mi a fene?
Egy kéz simul a szemeimre és takarja el a napot. Ismét a sötétség. Túl sötét... félek. Egyedül vagyok. Bezárva és senki nincs itt. Túl szűk minden. A mellkasomon is van valami.
Nehéz...
Megfogok fulladni...
Miért? Mert utána jöttem? Ne kérlek, ne hagyjatok egyedül! Segítsetek! Segítség! Mentsen meg valaki, húzzatok ki, kérlek...
Stan...
Segíts...
~*~
Mikor ismét kinyitom a szemem, már nincs világosság. Kellemes az idő és csupán ohh~ fehér plafon? Megint a kórházban lennék? Kicsit feljebb tolva magam nézek körül és nagy örömömre nem kórházban vagyok. Egy házban, de kiében? Egyáltalán, hogy kerültem én egy házba? Na jó vegyük sorba, mire emlékszem. Egy fiú... nem várj, inkább egy lány rohant nekem majd döntött fel. A sebeim sajogtak és utána sötétség. Valaki beszélt hozzám én meg válaszoltam. Rohantam, majd fény és ismét sötét.
Oké nekem ennyi elég. Akkor most a furcsa kérdés: Mégis mi a fene történt velem?
- Jobban vagy? – mézédes és egyben kuncogó hang.
Jobbra nézve, pillantom meg vörös fürjeit, majd a nagy mellbőségét.
- Nany...? Mégis kórházban vagyok?
- Nem, nem. A kis barátod ágyában fekszel éppen, – az ágy lágyan süppedt lejjebb, ahogy ráült – jobban vagy?
- Tűrhető... mi történt?
- Nekem kéne tudni? A kis barátod hívott~ mázlid van, hogy volt annyi sütnivalója, hogy elővegye a mobilod és felhívjon engem. Hidd el, rosszabbul jártál volna ha a szüleinek szól.
A kérdés még mindig adott. Mi történhetett velem? Elájultam ez tuti, de Nany elmondásában valami mégsem hagy nyugodni... egy sima ájulás miatt nem vágnának ilyen aggódó képet.
- Elájultam – közöltem. Ez tény, ezt talán ő is tudja.
- Zseni vagy szívem~ de ugye tudod, hogy nem csak ez történt? – Felkaptam a fejem, ahogy ismét ránéztem. Mintha csak értené a fel nem tett kérdésemet, folytatta. – Elájultál az igaz, de utána felébredtél, viszont mint valami élőhalott nem reagáltál semmire. A barátod szerint-
- Stan.
- Akkor Stan, szerint kinyitottad a szemedet, de nem válaszoltál a hívásaikra, és hiába rázta a vállad te csak feküdtél és néztél ki magadból.
Oké. Ez már mindent megmagyaráz, vagy mégsem?
- Akkor, hogy lehetek most ébren?
A zsebéből előkapva egy kis fiolát lengette meg előttem, majd egy íves dobással a kukába hajította.
- Altatótól, természetes. Ne félj, semmi káros... a vén szatyrok is ilyet szednek.
- És én ettől nyugodjak meg...?
- Harapós a kedved tőle~ ezt fel kell jegyeznem – mosolygott, ahogy felkelve előkapott zsebéből egy kis jegyzetfüzetet. Csupán ekkor tűnt fel. A fehér köpeny sehol és helyét egy vörös blúz és egy sötétebb árnyalatú farmer váltotta fel. Haja feltűzve és hihetetlen módon fülei is üresek voltak.
- Ő hol van? – dobtam le magamról a takarót és örömmel néztem, hogy most nem a kórházi kis ruhácska volt rajtam. Nany az ajtó felé bökött, ahol tényleg ott volt maga. Csendben szuszogott, ahogy az ajtónak dőlt. Fekete fürtjei az arcába hulltak és arca nyugodt vonásai mosolyra kényszeríttettek. A barátom. A barátom, aki ott volt mikor elájultam és segített rajtam. Kétségtelen, nem igaz? Pedig én még nem is voltam benne biztos... na de ki lenne az? Amnéziám van és ilyenkor mit várna az ember? Segítséget, hogy minél hamarabb visszatérjenek az emlékei, helyette pedig ő csak ült ott és egy szót sem szólva hozzám, bámult. Engem vagy a kilátást. Most akkor mire gondoljak?
- Volt egy lány is – jutott eszembe a lila látvány, aki ténylegesen is levett a lábamról.
- Kicsoda? Mikor ide értem, már itt feküdtél és nem volt itt senki... nem csak álmodtad?
- Nem, lány hangot hallottam – mormoltam és rögtön tudtam, elszóltam magam. Nany kiejtette kezéből a tollat és igen kíváncsi és kérdő pillantást küldött felém.
- Ezt meg, hogy érted? Hallottál minket, esetleg valami mást?
Lehajtottam a fejem és visszaidéztem a beszélgetést. Azt a pár mondatott ami olyan messziről halottam. Azt a talán lényegtelen kis cselekményt.
- Beszéltem valakivel... nem emlékszem miről, de féltet valamitől... – hazugság. Oda vissza eltudtam volna mondani az egész kis párbeszédet. Itt csengett a fülemben a kissé vékony mégis ideges hang. Remeget és féltett. Nem akarta hogy hülyeséget csináljak... én mégis ezt tettem. De nem emlékszem semmire... francba.
- Szóval... valami fiúcska hangját hallottad, miközben zombiként feküdtél? Na ez már valami! - vigyorgott és ismét lehuppant mellém.
- Ezt meg, hogy érted?
- Emlékek Kyle! - mosolya szinte csillogott, de kissé lehervadt mikor látta én nem értem mire gondol - Nézd. Az agyad olyan mint egy... hmm~ mint egy számítógép! Igen, ez jó lesz... Szóval, mint egy laptop!
- Nem számítógép? - kérdeztem vissza, mire ő csak mogorván leintett.
- Gép, gép egyre megy! Inkább figyelj! - karba vonta a kezét, majd mélyen a szemembe nézet - Az agyad olyan mint egy Laptop, illetve a tiéd most olyan mint egy tropa laptop, amit bekapcsolni is alig lehet viszont ha sikerül is csak fekete kép jelenik meg.
- Mond ki nyugodtan, hogy hülye vagyok - legyintettem, ám erre csak egy nagyobb fejbevágással jutalmazott, melytől rögtön tudtam inkább csöndbe kéne maradnom.
- Fekete kép, viszont nem ment el semmi róla. Néha fel jön egy-két ablak mutatva a régi adatokat, de utána rögtön el is tűnik. Na ilyen a te fejed is most. Egy üres hely, ahol néha feljönnek az emlékek és láss csodát ezt zombi üzemmódban a legalkalmasabb.
Meg sem mertem kérdezni, hol végezte a nővér iskolát, de amit mondott abban volt valami. Az-az emlékkép és az sms-ek amik a telefonomban vannak... összevágnak és valamit már egészen sejthetek. Valami extra nagy bajba keveredhettem és nem éppen jól jöttem ki. A kérdés viszont még mindig lebeg. Hogy sérültem meg, hogy kerültem a kórházba és mégis mi történt pontosan azon az éjszakán?
Halk nyöszörgés rázta meg az életünket, amit Stan hallatott. Ébredezni kezdett, majd mikor már kinyitotta a szemét és meglátta, hogy ülök - és, hogy idézem Nany-t ezt sem Zombi módban teszem - oda rohant hozzám és egy kedves mosollyal vetődőtt az ágyra.
- Kyle! Jól vagy? - kérdezte és én pedig mosolyogva biccentettem.
- Na én most megyek~ sziasztok - felkelt és kisétált. Nem lényeges, hisz csak segíteni jött, de mégis... valami a szeme sarkában volt. Az a pillantás. Mosollyal vegyült és mellé kacsintot is... mintha tudna valamit, amit én nem! Mégis mit csináltak ezek amíg én aludtam!?
- Hol a lány? - remek~ igazi kíváncsiskodó vagy. Nem az, hogy miért szemezel a mostani barátommal, hanem hogy mi lett azzal a Pscihopata lánnyal aki kis híján feldöntött...
- Haza ment.
- Mégis ki volt ő?
- Nem fontos, viszont most pihened-
- Most aludtam, eléggé kipihentem magam - közöltem, mire ő csak biccentett és felkelve indult meg a kijárat felé - hova mész? - hiába nem akartam, valahogy a hangom olyan kétségbeesetnek hatott. Igen... nem akartam, hogy itt hagyjon, de miért?
- Hozok egy kis harapnivalót, nem megyek sehova - mosolygott, mire én kipattantam és mellé rohanva néztem rá - amit meg kell, hogy mondjak inkább felnézés, ugyanis vagy fél fejjel magasabb nálam - mire ő kissé elmosolyodott - jöhetsz te is - Így mentünk le és mint azt gondolhattam volna, addigra Nany is eltűnt a színről. Persze, miért is maradt volna... egyedül hagyott az én legjobb barátommal.
A konyha nem volt nagy, sőt kifejezetten kicsinek számított, bár az hogy bárpulttal volt felszerelve nagyon megkönnyítette a helyzetemet. Az egyik széken ücsörögtem, ahogy Stan valami pizza-nak kinéző kaját csúsztatott a sütőbe. Azt mondta szeretem, én pedig hittem neki... de mást nem mondott. Semmit, milyen vagyok, kik a barátaim, vagy hogy mi is történt velem azon az éjszakán.
- Stan... milyen vagyok? - megtörve a jeget doboltam az ujjaimmal a pulton, mire ő megfordulva kissé furcsán nézet rám.
- Átlagos?
- Úgy értem... sok barátom van? Meg... voltaképp minden. Nem tudok magamról semmit és olyan érzésem van, mintha titkolnál előttem valamit - a torkára fagyhatott a szó és ebből rájöttem, hogy nem lehetem soha egy szókimondó típus. Az arcán kissé rémült kifejezés úszott át, de rögtön el is tűnt és ismét nyugodtan bámult előre.
- Sok barátod van és kedves is vagy. Igazán jó tanuló és becsületes, tettre kész. Soha nem hagyod, hogy bárki bármi hülyeségbe belemenjen és ezzel még a saját életedet is kockáztatott - pislogok párat és mosolygok, mert azért ezt nem mindenkiről lehet elmondani - hülye módon.
Most én fagytam le... miért hangzott ez a záró mondat olyan fagyosan... mintha, haragudna rám ez miatt.
- Milyen jó...
- Nem az, olyan h-
Nem tudta folytatni, ugyanis hangos dörömbölés rázta meg a ház falait és ebből lehetett következtetni, hogy kopogtatnak. Még egy utolsó pillantást vetett rám, majd felkelve sétált be a nappaliba ahonnan az ajtó nyílt. Ha csak pár percre is, de a szívem összeugrott, mikor meghallottam azt a hangot.
- HOL VAN?! TÖNKRE BAZTA AZ EGÉSZET! REMÉLEM FIZETNI FOG EZÉRT! - megfordultam és egy túlsúlyos fiú állt mögöttem igen ideges ábrázattal. Tovább nem tudtam nézni, őt ugyanis mellém érve öklét felemelte és egyenesen gyomron vágott. Fájdalmasan nyikkantam fel és éreztem, ahogy a fejem ismét lüktetni kezd és a zúzódásaim égetőn bizseregnek. Hánynom kell... és végül hánytam is. A barna fiú cipőjére, és ezután egyszerűen ledőltem a bárszékről. Fájt mindenem és hiába nem hallottam semmit láttam, ahogy Stan visszatér és egy nagyot csap a látogató arcába, majd mikor az elterül felém hajol és szólongat. Milyen kár, hogy nem hallok semmit. Milyen kár, hogy megint mindjárt megdöglök a fájdalomtól... Jó ember lennék? Akkor ezek szerint ez az én ellenségem.
De vajon... miért futott át az agyamon azon az egy szekund másodperc alatt, hogy örülök. Örülök, hogy nem tudta megtenni?
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
