|
Number One
2012.03.09. 19:24
Az idő telt és az évek múltak~ Egy új kor jött el. Vajon itt is kitudnak, majd jönni? :D
Jóóóóó~ olvasást *-*
South Park fiataljai ma sem bírtak magukkal. A szokásos négyes ezúttal a temetőt támadta be, azzal a céllal, hogy szellemek úgy sem léteznek. Szóval bizonyítani kell, na és mi lenne jobb hely mint egy temető? Mind nem hittek ebben. Talán közülük csupán Kenny bizonygatta, hogy igen is léteznek.
- Ha léteznek, miért nem láttunk egyet se még, soha? - kérdezte flegmán Stan, ahogy zseblámpájával a sírfeliratokat nézegette.
- Azért mert nem mindegyik ember látja őket! Van akinek megvan erre a képességük, van akiknek nincs! - magyarázta a szőke nagy hévvel, nála nem volt zseblámpa, nem tartott rá igényt. Kyle szorosan Stan mögött haladt. Kissé félve nézet körül és ő volt a másik egyén, aki nem hozott lámpát, ellenben a kövérrel, aki nagy főlényesen ment legelöl.
- Tuti nincsenek. Ez csak gyerek mesék amivel rémisztgetnek~
- Én már láttam egyet! Ebben a temetőben! - jelentette ki Kenny kissé ingerülten, mire a fekete lomhán tekintett rá vissza.
- És mégis hol? - kérdezte flegmán, mégis, mikor a szőke a tömegsírra mutatott, pontosabban annak nevére, elnevette magát.
- Ohh~ ne már! Stan ősei háborognak! - röhögött Cartman, míg Kyle előbújt Stan háta mögül.
- Badarság, lehet csak képzelted, Ken - nézet a szőkére, ki hevesen rázta meg fejét, majd oda trappolva a sírhoz, bökött a fehér virágokra.
- Ezeket én hoztam. Múlthéten. - nézett a fiúkra.
- Ó, kösz Kenny, nem kellett volna. - mondta mosolyogva Stan, mire az említett csak felmordult.
- Többször járok itt, mint te... mindegy. - legyintett. - Nem egyszer, jártam már itt. - fordult vissza a virágokhoz. - És mindig láttam a szellemet is.
- Hiszi a piszi~ - legyintet a dagi, majd a sírhoz menve nézet rajta végig - van egyáltalán valaki ebben itt?
Stan sóhajtva lépett oda, majd világított a sírra.
- Elég sokan. Az összes elhunyt családtagom ide lett temetve...
- Ez nem sír, hanem kripta... és ez az ajtaja - tájékoztatta őket a vörös.
- Nyissuk ki - ajánlotta fel a barna, ahogy már kereste is rajta a nyitót.
- Hey! Mit képzelsz?! Meg akarod gyalázni a családomat?! - háborgott a fekete, míg Kenny csak komoran figyelte őket.
- Egy ajtó kinyitásával~? Ugyan Stanley~ ahhh~ meg is van! - mondta, ahogy egy gombot megnyomva az ajtó kissé recsegve nyílt ki.
- Igen! Mert ha esetleg tényleg léteznek szellemek, hm... - elmosolyodott. - Ó nem is baj, hogy meggyaláztad, legalább majd felfalnak, csak ne pukkadjanak ki! - morogta flegmán, mégis vigyorgott Cartman-el együtt, aki lépdelt egyet beljebb.
- Ugyan, ugyan~ te is jössz, hisz ha anyádék megtudják, lehet csúnya vége lenne - sietett le.
- Dehogy me...! - Kenny ekkor lökött egyet a fiún, ki így 'követte' a barnát, míg ő maga reménykedve nézet utána, és remélte a fekete meglátja majd őt...
- Sok itt a halott~ - vigyorgott Cartman, mikor már Stan is leért és körbe világított - ohh nézd már! Beszarok, van egy ugyan olyan rokonod, akit ugyan úgy hívnak? Milyen őskori!
- Te meg miről besz...! - ment oda morogva, de mikor meglátta a nevet, ő is ledöbbent. - Haver... ez tényleg őskori...
- Fasza~ nyissuk fel - vigyorgott tovább, ahogy Stan kezébe nyomta a lámpát és elkezdte felfeszíteni a kis kődarabot.
- Hey! Ez már tényleg túlzás! És undorító, cseszd meg! - méltatlankodott a fekete, bár ő is kíváncsi volt, de persze nem annyira, mint a dagadék akit a közbeszólás sem állíthatott meg. Mikor végre megmoccant a márványlap egy nagyot lökve tolta kissé arrébb így előkerült egy csontváz, mely nyakába egy kissé koszos aranylánc lógott és mellette egy urna feküdt.
- Beszarás! Hey Stan! Megtarthatom az üköd koponyáját? - kérdezte röhögve, ám ekkor hatalmas vihar csapott le a kriptában és hideg szél áramlott végig. Stan egyből átölelte magát. Ismerős, és egyben szokatlan érzés járta át.
- Ez meg mi? Itt nem fújhat a szél... - morogta, majd ő is őse csontvázát kezdte nézegetni ellenben Cartman-el aki viszont meg sem rezzenve nyúlt a koponyához, ám rögtön utána felüvöltött.
- Bassza meg! Megfagytak! Az ujjaim! Nem bírom mozgatni! - ujjai szinte lilák voltak, apró jégkristályok csillogtak rajtuk. Elsírva magát hagyta ott Stan-t és futott ki.
A fekete félve nézett utána, és persze követte is, de valami nem engedte. Lábai szinte a földbe gyökereztek, és teste magától fordult vissza a csontvázhoz. Lomha tekintettel nézett rajta végig, szeme megakadt a kis arany medálon. Habozás nélkül nyúlt oda, és simított azon végig.
- Nem kéne piszkálni... - hallatszott egy hideg hang a teremben közvetlen a csontok mellett. Egyidősnek nézet ki mint Stan, mégis a szemeiben az idő látszott. Fájdalom. Sok-sok fájdalom és várakozás. Stan szemei kikerekedtek, és hátrébb pattant a csontváztól.
- K-Ki vagy te? - remegett meg hangja. - Hogy kerülsz ide?...
- Én itt vagyok már egy ideje és ne merj hozzá nyúlni a lánchoz, vagy bármihez! - sziszegte, ahogy csettintve egyet a kis fiók ismét betolódott ezzel eltüntetve a csontvázat.
- Hey...! Ezt hogy...! - nézett a fiókra, majd a másikra. - Arra nem válaszoltál... hogy kerültél ide... - morogta.
Halk léptek hallatszódtak mögötte, majd lassan Kenny jelent meg. Zsebre dugott kezekkel dőlt neki a falnak, és csak nézte őket.
- Húzz el innen és kész - morogta, ahogy ezután a szőkére nézet - minek hoztad ide? - Kenny elmosolyodott.
- Hogy bemutassalak neki. Stan, mutatkozz be szépen~ - mosolygott a feketére, ki csak felmorrant.
- Ne beszélj velem így...! - durrogta, ám ezután a másik felé fordult. - Stan Marsh... - morogta flegmán. Persze a szőke tudta mi lesz. A névtelen fiú kicsit meghökkenve nézet végig a feketén. Szemei kikerekedtek és egyet lépve nézet végig rajta.
- Ilyen nincs... - nyögte ki.
- M-Mi az?! - pislogott rá vissza. - V-van valami az arcomon? - kezdte el tapogatni azt Stan, mire Kenny felnevetett.
- Hihetetlen, mi? Pedig igaz, csak mivel fiatalabb, még sokkal hülyébb nála, és komolytalanabb~ - legyintett.
- Te most rólam beszélsz?! - nézett rá szemöldök felhúzva, dühösen Stan.
- Ostobaság! Belőle csak egy volt! - morogta, ahogy ismét figyelmen kívül hagyta a fiút - te meg kivétel vagy, mint mindig...
- Hihetnél az ilyenekbe, hiszen szellem vagy. - nézett rá. - Én is meglepődtem először de... - elmosolyodott. - Végül is, jó hogy így alakult, nem? - Stan értetlenkedve pislogott hol az egyikre, hol a másikra. Nem értette miről beszéltek ráadásul fülében a „szellem” szó lebeget.
- Nem hiszek. Még csak nem is has... - kezdett volna bele, de ez nem volt igaz. Kiköpött mása volt. Mégsem akarta, hogy igaz legyen - Nem emlékszik semmire, mert ilyen nincs! Ő nincs többet és kész, most meg vidd ki innen mielőtt én rúgom ki! - Kenny sóhajtott, tudta barátja nem viccel.
- Menjünk Stan... - mondta, ám az felmorogva húzta ki a fiókot, majd kapta le a csontvázról a nyakláncot.
- Ez kell nekem! - lóbálta meg a szellem előtt, majd ő maga kiviharzott onnan, Kenny csupán pislogni volt képes.
- Na ne... - suttogott maga elé a fekete, majd Kenny-hez lépve nézet rá igen dühösen - szerezd. Vissza. MOST!
- Nem ígérek semmit... - sóhajtott Kenny, ahogy felment, de a feketének már hűlt helye sem volt. - Hol van?! - kérdezte Cartman-től.
- Bazd meg, lefagyott az ujjam! - nyivákolt, ahogy szorongatta már olvadásban levű vaskos ujjait - Kyle-t magával rángatva ment el...
Kenny felmorranva, csukta be a kripta ajtaját, majd kezdte el lökdösni Cartman-t a temető kijárata felé. Tuti elindult az esemény, de lehet ennek így rossz vége is lesz.
Stan eközben már rég elhagyva a temetőt, húzta még mindig Kyle-t egy kis mellékutcán, ahogy a medált nézte.
- Hm... meg kell mosnom... - morogta.
- Talán nem volt jó ötlet elhozni... - mondta a vörös, ahogy a medálra nézet - ez háborgatás. Nem véletlen temethették el vele... - Stan alsóajkába harapott.
- Tudom de... valami... nem hagyta, hogy ott hagyjam... - morogta szomorúan, hiszen eléggé összezavarodott.
- Vidd vissza... - A fiú közvetlen előtte jelent meg és nézet a szemeibe. Hideg terjengett körülötte akár a kriptában is. Stan félve nyomta mellkasához a nyakláncot.
- De miért?
- Az nem a tiéd, hanem az egyik barátomé... add vissza neki, vagy itt és most kicsinállak! - Stan makacsul lépett egyet hátrébb.
- Nem. - jelentette ki.
- Stan kivel beszélgetsz? - kérdezte Kyle, ahogy Stan mellé lépet, úgy hogy átszaladt a köztük levő fiún - minden rendben?
- Ha nem adod vissza a kis barátod bánja... hidd el, nem leszek kíméletes~
- Őt ne merd bántani, miattam! - sziszegte dühösen Stan, egyúttal maga mögé húzta Kyle-t. - Ez a nyaklánc... a részem... úgy... érzem... - motyogta.
A szellem megdöbbenve nézte őket, de nem állt meg. Az ismerős hang sem állíthatta meg most. Heves szél süvített végig az utcán, majd a talaj elkezdett kristályosodni.
- Stan... mi a fasz folyik itt?! - akadt ki Kyle, míg Stan nyikkanva a hirtelen hidegtől, ölelte magához.
- Pontosan én sem tudom... - suttogta. A fiú még egyet közelebb lépet, de végül ismét visszatért a normális idő és ő csak felszisszent.
- A francba is... - morogta, majd a feketére pillantott - vidd vissza, kérlek - ennyit mondott majd ismét eltűnt.
Mikor a szél abbamaradt, Stan elengedte a másikat, aki fejét ide-oda kapta, vele ellentétben. Ő csak lenézett a kezében lévő kis medálra. Vissza akarta vinni, de mégis.... valami nem engedte.
- Vidd vissza... mégis mit hozott ez a nyakadba - didergett a vörös, ahogy félve tekintett rá, ám ez sem hatotta meg. Markába szorította a medált, majd zsebébe tette.
- Vissza fogom vinni... majd. - nézett barátjára.
- Menj csak haza. Innen már haza találok - mosolygott és elengedve intett neki, ahogy elindult. Stan is intett, majd máris is háza felé kezdett rohanni. Szülei már aludtak, és Stan zajos hazaérkezésére se keltek fel. Első dolga a feketének az volt, hogy a medált a csap alá nyomta, nagy adag szappan került rá, majd erősen dörzsölni kezdte. Nem vette észre ám hallota az ezt követő halk nyöszögést mi az egész fürdőt betöltötte. A dolgok mozogni kezdtek és lassan fel is emelkedtek. Stan szemöldök felhúzva nézett körül.
- Ez meg mi?... - teste megremegett, és még erősebben kezdte dörzsölni.
- Nehh~ - hallatszott ismét minden honnan, ahogy már remegni is kezdtek a tárgyak. Stan felkapva fejét, nézett körül.
- Ki az?! - szorította meg a medált.
- Hagyd abba... - hallatszott ismét a nyöszögés, most már kicsit vissza fogottabban.
- Cartman? Te vagy az? - nézett körül, kezében újra dörzsölni kezdte, ahogy fel alá járkált. - Azt hittem, csak Kyle-hoz szöksz be...
- Ne dörzsöld... - suttogta tovább kéjesen, ahogy hirtelent megjelent előtte. Arcáról kis cseppek haladtak lefele, ahogy szemei csillogtak. Stan gyomra összeszorult a látványtól, és torkát is megtámadta a szorító érzés, viszont arca is kipirult hiszen... felizgatta a látvány, és maga sem értette miért. Erősen dörzsölt egyet a medálon, melytől az előtte levő ismét felnyögött, ahogy összerezzent.
- Stan... hagyd már abba... - Ajkai megremegtek, ahogy a fiúra nézett.
- Nem megy... - suttogta, ahogy ismét dörzsölni kezdte.
A padlóra rogyott, ahogy kissé átlátszóbb lett. Így is nehezen tartotta meg testét.
- Ez nem jó... kérlek... most neh~ - Szemei kikerekedtek, ahogy a másik fiúra nézett. Szívében szinte érezte a másik fájdalmát, és nem volt kellemes érzés... megfordulva ment vissza a csaphoz, majd mosta le gyorsan a láncot. A szellem lihegve támaszkodott meg, ahogy lassan ismét teljesen látható volt. Nem akart most eltűnni. Végképp nem...
Stan elé sétálva, guggolt le, majd kezdte el nézni a fiút.
- Hihetetlen... - suttogta, majd egyből kezét a fiú fejére tette, és úgy próbált tincsei közé túrni ám ujjai átsuhantak rajta. Az előtte levő ugyanis ismételten kezdett halványodni és légzése még mindig igen szapora volt.
- Vigyél... vissza... - Riadtan kapta el kezét.
- Jól van! Csak ne egyél meg! - nyöszögte.
- Nem... most azonnal... - nézet rá könyörögve - Stan... ez fáj... - Nagyokat pislogott rá.
- Mi?... - nézett rá aggódóan.
- A hamvaim... és a medál... - motyogta tovább - össze vannak kötve... olyan mintha szétszakítana... - nyöszögte, ahogy már szó szerint szétterült a földön.
- Hamvak... - Stan felkapta fejét. Emlékezett az urnára, akkor sem értette minek vannak ott... hiszen az ősét nem hamvasztották el. Szinte rögtön felpattanva csörtetett vissza a temetőbe, majd felnyitva a kriptát ment le a megfelelő fiókig és kihúzva azt, nézett a hamvakra.
Az érkezését persze rögtön követte a másik. A fiú berobbant és mintha csak zuhant volna vágódott le a földre. Kábán tápászkodott fel, ahogy gyilkos pillantással nézte Stan-t ki eközben felnyitva a kis fedőt, simított végig a hamvakon, melytől ismét felnyikkanva nyögött fel.
- Mind a ketten imádjátok mi... - morogta, ahogy legyintve egyet emelte fel Stan-t és lebegtette arrébb az urnától - hagynátok nekem legalább egy szusszanásnyi szünetet... - Stan hümmögött.
- De csak annyit! - Felnézet rá, majd morogva ismét legyintett és a Stan-nél levő lánc elcsúszott tőle egyenesen a fekete kezei közé.
- H-Hey! - kapott utána, mindhiába.
- Ez nem a tiéd... miért vitted el? - kérdezte kissé rekedtesen, ahogy óva nyomta mellkasához a medált.
- Én... - félrenézett. - Nem tudom... - hunyta le szemeit. - Úgy éreztem nem vagyok teljes nélküle... mintha... - szívéhez kapott. - hiányozna... valami... fontos... - Pislogott párat, majd a kriptára nézet. Az őszinte érzés az a hiány megmagyarázhatatlan volt. Nem értett hisz, ez is csak akkor lett fontos mikor lejöttek ide.
A szellem erősebben szorította a medált mint eddig. Nem hitt benne. Annyi sok év után miért lenne másképp... ő soha nem jön vissza, de akkor most... ki ez itt? Ki ez a fiú aki a nevét viseli és ugyan úgy néz ki? Nem értette. Ahogy Stan se. Akárhányszor a másikra pillantott, úgy érezte ismeri, és mégsem.
- Hogy... hívnak? - pislogott rá.
Kék szemei hidegen csillogtak meg, ahogy végül sóhajtva legyintett egyet melytől Stan ismét a földön állt.
- Craig. - Stan pislantott párat.
- Craig... Craig... hm... ismerős... - hümmögött nagyokat. A fekete morgott az orra alatt valamit, ahogy elfordult a fiútól.
- Akkor most haza viszlek~ - vigyorgott elégedetten, majd felkapva a fiú hamvait, indult el kifelé. Ám a bejárat becsukódott és a sötétben csupán Craig teste világított.
- Tedd vissza, most - közölte hidegen.
- De miért??? Milyen menő lenne már, ha egy szellem lenne a szobámba! - vigyorgott az urnára.
- Idióta - csettintett, majd az urna a levegőbe emelkedett, ott ahol a fiú nem érhette el.
- Na már! - kezdett el a felé pattogni. - Add vissza!
- Menj el és talán nem törlöm föl a port a seggeddel - ismét kinyitotta a bejáratot.
- Előbb ide az urnával. - jelentette ki nemes egyszerűséggel, ahogy kezét követelően nyújtotta ki a fiú felé, ám Craig vicsorogva nézet vissza rá, majd elé lépet.
- Hogy hihettem, hogy akár egy kicsit is hasonlítasz rá~
- Kire? - pislogott nagyokat. - Na, add már ide! – morogta. Craig viszont csak megfogta a vállát, majd felemelve kezdte kifele cipelni.
- Mi a! Tegyél le! Hey! Hallod?! Azta de erős vagy...! Na de tegyél le! - kapálózott.
- Erős mi - szisszent fel, ahogy már a lépcsőnél jártak - nem raklak le. Szépen elmész és nem jössz vissza ide - közölte komolyan.
- Mert ki vagy te, hogy csak úgy eldöntsd ha?! - lázadt nagy erővel a fekete, ahogy továbbra is elszántan kapálózott. Craig felmordult, ahogy kiérve nemes egyszerűséggel dobta a földre a fiút, majd az ajtót pedig bezárta.
- Én? Én kérlek szépen az vagyok aki várt. Sok éven keresztül itt voltam és vigyáztam az ősödre, aki adott nekem még egy esélyt és nem fogom hagyni, hogy egy kis pöcs azért vigyen haza, mert menő, ha egy szellem a közelében van - mondta hidegen, ahogy a levegő is kissé meg fagyot körülötte - most pedig menj haza.
- Chh! Nekem nem is kell egy ilyen mogorva szellem! - állt fel, nem is törődve fájó seggével, és mutatott rá az említettre. - Szerzek magamnak egy másikat, aki jó fej! - jelentette ki fenyegetően, majd morogva indult el a temető kijárata felé.
Craig még pislogott utána, majd nem bírva megállni elmosolyodott.
- Vajon ő is ilyen volt, amikor ennyi idős lehetett? - kérdezte magától, ahogy lassan köddé vált.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
