|
Tizedik fejezet
2012.02.29. 12:28
Ahol lehet a történet véget ér...
A másnap nagyon csendesen telt. A szokásosnál sokkal csendesebben. Mégis, dél tájt, hatalmas dörömbölés törte meg a csendet. Stan fala dübörögni kezdett, a polcok remegtek, mit a fekete kikerekedett szemekkel nézett.
- CLYDE! ÁLLJ MÁR LE! - kiáltott át, ám ott az ordítozás és a hangazavar csak folytatódott, mind addig, míg egy nagyobb lökésnél, a polcról minden lehullott. A családi képek... minden. Az üveg apró szilánkokkal terítette be a padlót, az urna se bírta sokáig, a földre hullott így a szép váza ezer darabra tört. Stan ledöbbenve térdelt a hamvak mellé. Ezután lassan a dörömbölés is abbamaradt a szomszéd házban. Néma csend telepedett újra a szobára, ahogy Stan még mindig hitetlenkedve nézte a hamvakat. Craig pedig közvetlen mellette állt. Ő is érezte, ahogy az urna összetört, pedig nem is tartózkodott a házba.
- Stan... - nézet rá kissé félve - semmi gond. Ez csak egy urna volt... - Stan kissé félve nézett rá.
- Tudom... de fel kell takarítanom... - mondta félve, ám csak sóhajtott. - Na mindegy. Kérlek, bírd ki! - mondta a fiúnak, ahogy szép lassan kihúzta a hamuból a szilánkokat. Craig megrezzent, amikor a felismerés belé hasított, majd lassan bólintott egyet és a kanapéra ülve nézte onnan a feketét. Mikor a szilánkokat kiszedte, a többi törmeléket is felszedte, majd a kukába dobva azokat, ment a gardróbba. Ez az urna is hasonlított az előzőre, annyi különbséggel, hogy most sötét kék alapon volt nap sárga dísz. Leguggolva a másik hamvai mellé, kezdte kis csipetekbe belepakolni az urnába. A fekete rögtön megérezte, és felsóhajtva harapta meg alsó ajkát, ahogy keze a hasára fonódott. Stan szava tartóember volt... igen így ismerték, aki mindig betartja szavát, és ilyen is volt de... most nem bírta ki. Alsóajkába harapva, nyomta bele kissé ujját a hamuba. Craig felnyögött, ahogy még jobban megszorította, a hasát.
- Mikor... leszel kész? - kérdezte.
- Még sok van... - mondta Stan, és persze igaza volt. Kis csipetekbe rakta a hamut az urnába... és nem sietett sőt, nem akarta... de teste magától szedett fel kis csipeteket, miket néha meg is dörzsölt. Craig eközben már nem is foglalkozva, hogy hangját elnyomja sóhajtott, ezeknél a kis morzsolásoknál. Testét átjárta az a jóleső érzés ismételten. Stan teste megremegett. Egy szellemet izgat... a hamvaival... és tetszett neki. NAGYON. És nem is akarta abbahagyni. Nem bírta ki, ujját belenyomta a hamuba.
- Ahh... Stan, szed már gyorsabban... - dőlt el, ahogy fejét annak huzatába túrta.
- Basszus... - morogta maga elé, ahogy hátra sandított a fiúra. Egy nagyobb adagot erősen markolt meg, majd tette bele az urnába. Felnyikkant, ahogy ezt is megérzet.
- Stan...
- Igen?... - hangja elcsuklott, és gyorsabban kezdte pakolgatni a hamut.
- Finomabban... ez szorított... - mondta, ahogy kissé kábán nézet fel. Stan tátott szájjal meredt a fiúra, ám utána arcára pír szökött, és lágyan végig simított a hamun, majd óvatosan felcsippentve egy adagot tette az urnába. Ismét felsóhajtott, pedig nem akart. Utálta ezt... az egyetlen gyengéje a hamvai és a lelkének tartott szelence, a nyaklánc. Felért egy érzelmi kínzással ez az egész, mégis élvezte még ennek ellenére is, bár ezt nem akarta Stan előtt mutatni mégsem sikerült
- Ilyen nincs... - motyogta, ahogy már körmeivel kezdte kapargatni a huzatot. Teste megrezzent, ahogy félszemmel a fiút nézte, az utolsó kis hamucsipetet is az urnába ejtette. Szerencséjére kis szemcsék se maradtak a fapadlón.
- Abbahagyjam?... - kérdezte lesütött tekintettel Stan, ahogy ujját belenyomta a hamvakba. Craig teste megfeszült, ahogy ismét sóhajtott.
- Megbeszéltük, hogy… te nem csinálsz velem és én sem... - Stan biccentett.
- Igaz de... Szeretnéd, hogy folytassam, vagy ne? - kérdezte komolyan, ahogy még egy ujját a hamvakba dugta.
- Stan, neh ez már... - nyögött fel, ahogy megérezte az újabb hullámot.
- Igen, vagy nem?... - kérdezte suttogva, ahogy mélyebbre dugta ujjait.
- Stan énh... - görnyedt még jobban ezután teste megfeszült és mélyet sóhajtott, ahogy már csak kapkodó levegővételét lehetett hallani. Most először nem tűnt el. Stan megbabonázva nézte a másikat. Tetszett neki a látvány... nagyon is. A helyére téve az urnát, sétált a kanapéhoz, majd ült le rá, és figyelte tovább a fiút.
- A vége már direkt volt... - morogta mindezek ellenére nem nézett még fel.
- Igen... sajnálom. - mondta a fiú, ám továbbra is őt nézte.
- Megérdemeltem... - motyogta, majd végül felkelve nézet rá Stan-re ám arca kicsit más milyen volt. A pír még látszott, és ahogy sírt a kis könnycseppek csillogtak még az arcán. Stan meglepetten nézett rá.
- Nem azért tettem, mert... megakartalak büntetni vagy hasonló.
- Tényleg - most ő döbbent le egy kicsikét. Teljes mértékben benne volt, hogy igen is megérdemelte. Stan bólintott.
- Semmi köze nem volt hozzá... hiszen, nem érdemelsz büntetést... - jegyezte meg szemöldök felhúzva.
- De igen - mondta csendesen. Stan kissé szomorúan nézett a másikra, ám megrázta fejét.
- Nem. - jelentette ki.
- Stan! Megöltem, egy csomó embert és most majdnem téged is! Megérdemlem! - kiabálta, ahogy a kék szemekbe nézett.
- Tőlem akkor sem érdemelsz semmiféle büntetést. Nem öltél meg. - mondta határozottan.
- De bántottalak és az épp elég - mondta komoran. Nagyon bántotta ez az egész... és ha tehette volna, száműzte volna magát a pokolba is.
- De nem direkt, és megbántad. Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy megbocsájtsak neked. - mondta mosolyogva. Hallgatott, ahogy kissé biccentett. Végül pedig sóhajtva nézet ismét a fiúra.
- Átgondoltad, azt amit mondtam?
- Igen. - válaszolta, ahogy hátradőlt.
- Gondolom, nem vagy benne. - Bólintott.
- Sokszor elmondtam már... de megteszem újra. Számomra nem vagy teher, egyáltalán.
- És ha én azt mondom vissza, akarok menni? - Nem látszott rajta. Nem mutatta ki az érzéseit, mert nem akarta hogy Stan lássa... ő nem akar visszamenni, de mégis. Többet nem akart ártani a fiúnak. Alsóajkába mart, ahogy szomorúan nézett a fiúra.
- Akkor visszaviszlek... - suttogta.
- Rendben - biccentett, ahogy felkelt, majd átsuhanva a bútorokon és a falon ült fel ismét az erkélyre. Stan pedig felkelve, vette magához cuccait, és ment ki a házból.
Stan csupán este tért vissza. Egy kisebb zacskóval, miben házi sütemény volt, ezt letéve a pultra, nézett körbe.
- Craig?... - A fekete rögtön megjelent, közvetlen mellette, ahogy a pultra könyökölt.
- Hmm? - Megkönnyebbülten sóhajtott.
- Semmi. Örülök, hogy még itt vagy... - mosolygott.
- Hova mentem volna? Nem nagyon tudok elszakadni tőled, tekintve, hogy a lánc nálad van - nevetett fel. A hangulata már sokkal jobb volt.
Stan pedig elvigyorodva, lóbálta meg előtte.
- Lehet szadista vagyok... de jó érzés tudni, hogy hozzám vagy láncolva~ - kuncogott.
- Az vagy~ erre már rögtön rájöttem, mikor a rozoga ágyon nyögdécseltél~ egy perverz dög - bólintott.
- Én? Perverz?~ - vigyora egyre jobban nőtt, ahogy közelebb lépett hozzá. - Nem tudom ki lekvározott össze mindenhol~
- Nem tudom ki nyögdécselt közben, pedig életében először elégítette ki egy szellem~ - vigyorgott ő is.
- Te is szoktál nyögdécselni, és sokkal édesebben, mint én.~ - arcára álszent vigyor ült ki, ahogy végig húzta ujját a medálon. Craig kissé felnyikkant, majd idegesen szólt volna vissza, ám ekkor valaki kopogott az ajtón, így annak irányába fordult.
- Később... - vigyorgott gonoszul, ahogy eltűnt.
Felkuncogva sietett az ajtóhoz, majd nyitotta ki azt. A vörös hajú üstök állt ott egy nagy válltáskával.
- Szia Stan - köszönt nagy mosollyal, ahogy már is berakta magas sarkúja orrát a küszöbe, hogy még véletlenül se csukódhasson be az ajtó - találtam neked valamit, ami érdekelhet~
- Nem hiszem, hogy érdekel. - morogta ellenségesen a fiú.
- Találtam egy régi feljegyzést mellyel most rögtön vissza lehet hozni a barátodat az életbe. Csak egy kis vér kell hozzá - folytatta.
- Remek, akkor próbálja ki otthon valaki máson... - sziszegte a fekete.
- Ugyan már! Nem akarod a kis barátodat életben látni? Örökre, azt akarod nézni, ahogy eltűnik, majd vissza jön?
- Majd megoldom egyedül. - válaszolta nyugodt hangon, nagy nehezen bár, de sikerült lenyugodnia.
- Biztos vagy benne? MI van akkor, ha el akar hagyni, hmm? Akkor is magadhoz fogod láncolni? Ő is biztos szeretne egy kis szabadságot, és ezzel megkapná - váltott komoly hangra - csak hagy mutassam meg neked. Ígérem, ha nem tetszik elmegyek. - Stan felmorranva állt arrébb az ajtóból. A nőnek igaza volt, nem veheti el a másik szabadságát. Lassan befáradt, majd Stan-re nézet.
- Kell egy papír. Van nálad? - Morogva fordult meg, majd vett le a polcról egy papírlapot, és nyújtotta a nő felé.
- Köszönöm - mondta, ahogy ellépet, mellette egészen egy asztalhoz, majd rárakva a lapot kezdett kotorászni a táskájában - jaj hol lehet... - Stan morogva nézett körbe, Craig után keresve. Nagyon nem tetszett neki a nő viselkedése. Végül megtalálta, amit keresett.
- Azt hiszem... most elviszem a kis barátodat - közölte hidegen, majd elővéve egy kisebb vasdarabot a táskából ütötte tarkón a feketét. Az nyikkanva rogyott a földre, eszméletét vesztve. Craig ekkor jelent meg és Stan-t nézte. Lesokkolt, majd hirtelen hideg kezdett keletkezni ám a nő ekkor egy fegyvert vett elő és vigyorgott a feketére.
- Ajánlom, hogy hagyd abba. Megölöm, ha kell~ - A hideg hirtelen szűnt meg és a fekete úgy állt ott, mint egy szobor. Ökleit beszorította és gonoszul nézett rá a nőre.
- Mit akar? - kérdezte, ám ekkor már a vörös rég a fiúnál volt és levéve a nyakláncot akasztotta saját nyakába.
- Nagyon egyszerű~ téged kedves és az erődet. Egyedi vagy. Már ott a galérián is kiszúrtalak~ Most pedig itt vannak a hamvaid is igaz? - Craig szeme kikerekedett és olyan fojtogató érzést érzett, mint akit tényleg meg akartak ölni ám nem tudott mit csinálni. A nő ekkor már a nappaliban is volt és körbe nézve vette le a kék urnát - Ez a tiéd? - Nem kellet választ kapnia ugyanis merészen markolt bele, melytől a fekete fájdalmasan nyögött fel - remek~ - visszatéve rá a fedőt süllyesztette a táskájába, majd ismét Stan-re nézett és elmosolyodott. - Felejtsd el őt! Ezen túl nekem segítesz! Hidd el~ jól fogunk szórakozni és veled lassan meggazdagszom - nevetett fel, majd kilibbent az ajtón ott hagyva a feketét, aki még amennyire ideje engedte a már elővett papírra nézet, majd fölé hajolva koncentrált. Éget szag jött elő, ahogy szavak pörkölődtek rajta, ám nem tudta befejezni, ugyanis mint valami póráz a nyaka köré tekeredett és elhúzta őt onnan. Ám így is érthető volt az első sor.
"Segíts! Stan ments me-"
Stan órák múlva tért magához. Riadtan pattant fel majd nézett körül a sötét szobába.
- Ne... - szemei kikerekedtek, mikor mellkasához kapott, ám nem volt ott a medál. A polcra nézett, de persze az urnának már nyoma sem volt. Kenny ekkor lépett be a nyitott ajtón.
- Hallod... mióta hagyod nyitva éjszaka az ajtód?... Mindegy, van síkosítod? - kérdezte, ahogy a fekete mellé lépett, ám mikor meglátta annak kétségbe esett arc kifejezését, szemöldök felhúzva nézett rá. - Hey, Stan, minden rendben? - kocogtatta meg vállát, az pedig megrázta fejét.
- Elvitte... Elvitte... - motyogta, ahogy térdre rogyott. - ELVITTE, ÉS NEM TUDTAM MEGAKADÁLYOZNI! - dühösen csapott a földre. Kenny nyugodtan nézett a fiúra.
- Mégis, ki? - kérdezte, ahogy körülnézett a lakásban.
- Az a vörös hajú őrült nő... - sziszegte. Kenny a konyha pulthoz lépve, olvasta el a papíron lévő első sort.
- "Segíts! Stan ments me-" - olvasta fel, mire a fekete felkapta fejét.
- Mi?... - felpattanva ment Kenny mellé, majd nézett a papírra.
- Szerintem menjünk... - mondta Kenny, ahogy sarkon fordult, és már el is indult kifelé. Stan pedig követte. Egészen a garázsig mentek, hol Kenny Stan-nek egy bukósisakot dobott, ki fel is vette azt.
- Te nem veszel fel? - kérdezte a szőkétől, ki már motorján ült, és be is indította azt.
- Minek? - kérdezte vigyorogva, mire a fekete csak sóhajtott, majd felülve a szőke mögé, indultak el.
- Tudod, hova kell menni? - a szőke biccentett. - Honnan? - lepődött meg Stan.
- Én mindenkit ismerek a városban... - vigyorodott el. Kenny gyors vezetésének köszönhetően, hamar oda értek.
- Itt lakik, nem? - kérdezte Kenny, ahogy elindult a ház felé.
- De... - meglepetten pislogott a szőkére, de végül ráhagyva követte. Kenny csak az ajtó előtt állt meg.
- Szerintem... nem kéne kopognunk. - vigyorgott a feketére, ki csak biccentett, a szőke lehajolva vett elő egy drótot, majd se perc alatt törte fel az ajtót.
- Miért nem lepődök meg már semmin?... - kérdezte sóhajtva Stan, ám mikor az ajtókinyílt, a szőkével együtt ment be. Ám ahogy az ajtó kicsapódott csak azt láthatták, hogy a lakás teljesen üres. Minden eltűnt egyedül a bútorok maradtak ott meg néhány tájékoztató értékes tárgyakról. Vörös filccel voltak bekarikázva. Kenny odalépve nézett rajtuk végig.
- Nahát, egy tolvaj nő? Érdekes... - jegyezte meg magának, ahogy a képeket nézte, míg Stan fel alá járkált a lakásba.
- De hova mehetett?! - kérdezte ingerülten.
- Gondolom... valami olyan helyre, ahol tud Craig-gel "játszani"... - mondta kissé komoran Kenny, ahogy sarkon fordulva ment ki a házból.
- És az hol van?! - ment utána Stan.
- Talán... - felülve a motorra, nézett fel az égre. - Igen, szerintem oda vitte... - bólintott magának, Stan már mögötte ült, bukósisakban.
- Akkor menjünk! - adta ki a parancsot, a motor pedig egyből elindult. Kenny egy közeli templom előtt állt meg. Stan levéve sisakját, nézett rá.
- Itt?... - lepődött meg, mire Kenny bólintott. A templom nem volt éppen mai darab. Mondhatni elhagyatottan állt. Az ablakok bereteszelték és az ajtó is csak épp be volt rakva. A falakon a vakolat omlott és teleírt graffitival díszelgett. De templom volt, aminek falai igen vékonyak így lehetett hallani egy női kacajt és egy hatalmas üvöltést. Stan fejt vesztve rohant oda a templomhoz.
- Stan! Várj! - nyúlt volna utána Kenny, ám az se nem hallott, se nem reagált... csupán mikor elérte a templom ajtaját fejvesztve törte be azt. Kenny ekkora már szorosan mögötte állt. A látvány csodálatos volt. Több mint 500 gyertya világította meg a termet. A padok nem voltak ott, így a nagy hely volt melyen egy vaskos pentragam helyezkedett el. A rúnákon latin szavak díszelegtek és azt valami kékes fény vette körül. A nő ott állt a másik oldalon és valamit mormolt, miközben többször is egy tört döfött az urnába. A nyaklánc ott fityegett a nyakába, majd élesen nézet fel. Ám nem a bejövőkre, hanem a kör közepén térdelő szellemre.
Craig nem volt az aki eddig. Teste reszketett és körülötte a beton teljesen megfagyott ám a kék körön nem jött ki. Testén a ruha, melyek eddig mindig olyan szépen álltak rajta most szakadt volt és néhol még egy-egy sötét folt is díszítette. Szemei fehéren csillantak meg és bár egész teste kéken fénylett ennek ellenére is vér csöpögött a padlóra, melyek könnyként folytak az arcán. Kenny elborzadva nézte ezt, ellentétben Stan-nel, ki egyből neki lódult. Kikerülve a pentragrammont, vetődött volna neki a nőnek, ám mielőtt elérhette volna, mintha nekirohant volna valaminek esett vissza.
- Ne próbálkozz! - a nő hangja mintha az alvilágból szólt volna - Hagyd a fenébe! Mindjárt végzek és a kis barátod szabadága elvész és az én kis bábom lesz örökre.
Ezzel ismét mormolni kezdett, majd a tőrt ismét belevájta a hamuba, mellyel Craig ismét üvöltött, és elterült a földön. A jég egyre jobban vastagodott, ő pedig kaparta mint egy félőrült. Harcolni akart, ahogy érezte lelke, egyre jobban megfagy és megdermed, de fájt neki piszkosul.
- Stan... - Kenny mellé sietett, ki viszont ütlegelni kezdte a láthatatlan falat.
- Nem látok semmit...! - sziszegte, ám Kenny jól látta a pajzsot, amit a nő használt.
- Késő...? - suttogta Kenny komoran, ahogy Craig-re nézett. - Vagy nem... - Craig lassan oldalra nézet. Látta a szőkét is és a feketét, de nem tudott megszólalni. Alig maradt már ereje, ám tudta ha megtörhetné azt az átkozott pentragamot sikerülne eltalálni a jéggel a nőt. Az meg akkor nem menti meg. De hogy...
- Stan... - nyöszögte, ahogy eszébe jutott valami, majd a fekete felé fordult, ám mikor a nő ezt látta belevájva a kést forgatta meg, mitől ismét felüvöltött és újabb sötét folt keletkezett a ruháján, ám ennek ellenére a rajz felé kezdett mutatni - töröld... el... - nyögte, ahogy a szívéhez rakta a kezét. Stan felkapva fejét, futott oda, majd gondolkozás nélkül kezdte dörzsölni a kör megrajzolt vonalát, min egy pár centis kis rés keletkezett. A nő felsikoltott, és még erősebben forgatta a kést ám ennek ellenére a templomban hirtelen lett nagyon hideg. Szinte fagyos levegő töltötte be, ahogy Craig lassan két lábra állt. Fejét felemelte és őrült vigyorral nézet a nőre, aki megijedt a látványtól. Az üveges tekintett és hogy vér folyt a szemei közül. Valami nem stimmelt és ezt ő is tudta.
- Mind megfogunk halni... - közölte, ahogy érezte is, hogy a falak szépen lassan megfagynak és az őt védő kör is apró szilánkokra törik. Ezután nagy felhő kerekedett, szinte tombolt és Craig fölött egy tölcsér rajzoldott ki. Vihar. Orkán. Tornádó. Amit csak tudott felkapott. A fekete ledermedve nézett Craig-re, teste remegni, és megmozdulni sem bírt.
- Stan! - Kenny odalépve ragadta meg felkarját, majd úgy ahogy volt, kihajította a fiút a templomból, majd be is csukta utána az ajtót, hogy az véletlen se tudjon visszajönni, bár, Stan nem is lett volna rá képes, hiszen teste még mindig remegett. Craig mint aki ezt észre sem vette emelte fel kezét és fordította a nő felé, aki észvesztve dobta el a fiú hamvait, majd kezdett a kijárat felé menekülni. Viszont az ajtót Kenny támasztotta. Gonoszan mosolygott a nőre.
- Ezt beszoptad. - közölte nemes egyszerűséggel.
- Engedj ki te szemét! - sziszegte, ahogy nekiugrott a fiúnak és megpróbálta az ajtótól elhúzni - Meg fog téged is ölni! - Kenny vállat vont.
- Nekem nem gond. - mosolygott, majd visszalökte a nőt. Akit ekkor ért el az örvény. Szinte rögtön felkapta és más nem is látszott belőle. Teljesen beszippantotta akár egy porszívó. Egy utolsó vérfagyasztó sikoly, majd már sehol senki. Craig igazi ereje. Amit senkinek nem akart megmutatni. Porrá tudja az embereket égetni, darálni és többet nem kelnek fel. Ahogy a nő sem... viszont. Elvesztette a fejét. A kés még a hamvaiban hevert és szíve égetően hasogatott. Piszkosul fájt neki így a jég lassan tovább terjedt és már szinte teljes jégvilág volt a hely. A kés markolta megpattant így megmozdult, így Craig ismét felüvöltött. Az örvény még nagyobb lett bár felemelkedett a levegőbe ennek ellenére a tárgyakat egyesével kapta fel. Kenny nagy nehezen próbált elmenni a másik hamvaiig, ám mielőtt elérhette volna azt, egy nagyobb fadarab fejbe vágta, így nyikkanva esett előre. Arcán kis vérfolyam indult el, mégis, kábán felnézve a késre, fogta, és utolsó erejével kisöpörte a fiú hamvaiból. Craig ismét ordított egyet ám ennek ellenére hatott. Az örvény lassan kisebb lett végül eltűnt és ő pedig a földre térdelve fogta meg gyomrát. Viszont a jég nem állt meg. A hideg egyre jobban felemésztette a templomot. Stan teste már nem remegett, felállva, nézte a templomot.
- Mi a franc történik?... - értetlenkedett.
Kenny kábán nézett a fekete felé.
- Craig... nyugi... vége... - nyöszögte, ahogy feltolva magát, tette kezét sebére. Ám mint aki meg sem halja remeget és fel sem nézett. A vér még mindig csöpögött mellyel lehetett tudni, hogy sír. Kenny dülöngélve bár, de odament a fiúhoz, majd lerogyva elé, tette kezét annak vállára.
- Vége... - suttogta. Craig ekkor pillantott fel és nézet a szőkére, majd megrázta a fejét.
- Nem... késő - suttogta, de a jég lassan elkezdett felolvadni - még érzem...
- A lelked... - suttogta, tudta mit érez a másik, majd nyelve egyet, nézett körül. A templom egy romhalmaz lett, mégis... egy valami sértetlenül hevert nem messze a pentagramtól. Kenny bicegve ment el a tekercsig, majd vette fel. Szemei kikerekedtek, ahogy elolvasta a sorokat. Ismerősek voltak neki, nagyon is,
túlságosan is. Tudta mi ez, csak azt nem, hogy honnan. Viszont nem volt ideje most ezen morfondírozni. Craig mellé lépve, térdelt le mellé.
- Bírd ki még egy kicsit... - majd jobban kinyitva a tekercset, kezdte halkan olvasni a latin szöveget. Fény keletkezett, mely átjárta a szőke testét, ami szép lassan Craig-re is átterjedt. A fekete felnyikkant mégis, valahogy jó érzés is töltötte el. Olyan, amit nagyon rég érzet.
- Ne... - nyöszögte - lehet... veszélyes rád nézve... - motyogta, ám érezte, hogy ismét egy fájdalom hullám megy át a testén, melytől összerogyott a padlón.
- Rám semmi nem veszélyes... - mosolygott, majd teste erősen fényleni kezdett, az erős fény amit árasztott, csak növekedett, amit már Stan is észrevett kívülről. Egy halk robbanás, és a templomban még nagyobb rumli lett. A robbanásban a maradék ablakok is kitörtek, az ajtóval karöltve. Füst szállingózott ki a templomból, Stan köhörészve ment beljebb, majd mikor elérte a pentragrammot, szemei kikerekedtek.
- Ha nem gond... - sóhajtott Kenny szelleme mellette. - Megyek pihenni. Elfáradtam. - mosolygott a lesokkolt fiúra. - A mocim vidd haza~ - mosolygott, majd el is tűnt.
Craig a padlón hevert. Ruhája ugyan olyan szakadt volt, mint eddig ám, nem fénylett és még csak vér sem volt körülötte. Semmi csak ő. Stan lassan lépdelt oda hozzá, majd lerogyva a földre, húzta ölébe a fiút, és nézett le rá. Megtudta fogni... meg tudta érinteni... húsvér ember lett...
- Craig... - suttogta remegő hangon, ám a megszólított csak halkan szuszogott, hamvai már nem voltak ott a földön. Eltűntek. Egy embernek ki még nem halt meg annak nincsenek hamvai. Stan pedig szemöldök ráncolva nézett le a fiúra, majd hirtelen ötlettől vezérelve, megpöckölte a másik mellkasát, ám az tovább mozgott fel és le.
- Ez egy csoda... - suttogta maga elé.
Craig nyüszögött, majd kábán nyitotta fel a szemeit. Pislogott párat mikor sikerült megszoknia romokat, és lassan látása is kitisztult. Stan eközben körülnézett a romos helyen... a kis medál nem messze hevert tőlük, egyből felkapva, akasztotta nyakába, majd így nézett le a feketére.
- Craig?... Hallasz?...
- Stan - nyögte ki. Hangja olyan más volt. Élettel teli, valami más is és mégis több - jól vagy...?
- Én... persze... - pislogott. - Na és Te? Milyen? - kérdezte kíváncsian.
- Fázom - mondta, ahogy ismét lehunyta a szemeit - és fáradt vagyok... - Stan meglepetten pislogott le, majd levéve kabátját, terítette a fiúra.
- Menjünk innen... - mosolygott, majd a kijáratra nézett. Lágy bólintás, majd felkönyökölve nézet körül, majd csak megrázta a fejét és lassan talpra állt, de rögtön kissé vissza is bicsaklott.
- De fura... ez régen könnyebb volt - mosolygott, ahogy Stan-be kapaszkodott, aki pedig mosolyogva nézett a fiúra, majd átkarolva derekát, indult el vele kifelé lassan.
- Felfogtad már... mi történt?... mert én még nem... - kuncogta.
- Nehezen... olyan sok minden más... - mondta ő is kissé mosolyogva, majd oldalra tekintett - jó érezni milyen meleg a tested. - Arca vörös lett, ahogy a másikra pillantott.
- A te tested is... meleg... - mosolygott, ahogy kicsit végig simított a másikon.
- Olyan jó érzés - vigyorgott erőtlenül - viszont kibaszott szar ez a járás... - morogta, ahogy a lábaira nézett - lebegni ezerszer jobb... - Stan elvigyorodott.
- Azért megérte, nem? - mikor oda értek a motorhoz, a bukósisakot Craig-nek nyújtotta.
- Minden mennyiségben... - mosolygott, majd a bukósisakra nézet - ez micsoda?
- Egy sisak, ami megakadályozza, hogy betörjön a fejed. - magyarázta, majd ráadta a fiúra, és felült a motorra. - Gyere, szállj fel mögém. - paskolta meg a mögötte lévő üres helyet. Craig szófogadóan ült hátra, majd Stan-nek dőlve kulcsolta át kezét a hasa körül.
- Oh igen.. most már erre is kell vigyázni...
- Bizony...~ - arcára hatalmas vigyor ült ki, majd beindítva a motort, indult el vele.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
