|
Hetedik fejezet
2012.01.31. 17:00
Melyben megismerkedhetünk a titokzatos vörössel.
Nem akarta hogy így legyen... nem akarta hogy Craig csupán szellem legyen. Egy árny, mi követi, de sose érhet hozzá. Éjjel nappal böngészet... és végül rátalált... ugyan arra, amit a nő mondott... tehát igaz volt. Több se kellett neki, áthívta Kenny-t, ki meglepetten pislogott rá.
- Hová mész így? - kérdezte a feketét, miközben az kabátját vette.
- Dolgom van, addig! - levéve nyakláncát, akasztotta Kenny nyakába. - Vigyázz rá kérlek... a hamvait ne piszkáld! - tette hozzá komolyan, mire Kenny nyelt egyet.
- Nem fogom... - kuncogott zavartan. Stan bólintott, majd ki is viharzott, ám a szőke utána szólt. - Kajálhatok azé'?
- Persze... - szólt vissza, ám ezután eltűnt a lépcsőkanyarban. Kenny elégedetten mosolyodott el, majd betrappolva a konyhába, tett be egy adag pattogatott kukoricát a mikroba, és várta vigyorogva, hogy az elkészüljön.
- Stan hova ment? - Craig az asztalon ülve lóbálta a lábait. Irritálta, hogy valaki más hordja a nyakláncát mégis azért örült, hogy a szőke volt az.
- Nem tudom... lehet az apjához. - vont vállat, majd megfogva a medált, szorította meg kicsit. - Hú de hideg... - jegyezte meg, ahogy megdörzsölte, ám ezután pólója alá süllyesztette. Craig elmosolyodott, majd fel is kuncogott egy pillanatra, majd a szájához kapta a kezét.
- Hm? Mi az? - pislogott Kenny a fiúra.
- Semmi... - mondta, ahogy leengedte a kezét, de kissé meredten nézet a láncra, de rögtön utána elkapta a fejét. Kenny-nek felcsillantak a szemei, ahogy előhúzta a medált.
- Te más vagy mint én... sok mindenben... lehet ebben is? - kérdezte, ahogy ujjával végig simított a medálon. Craig ismét felkuncogott, ahogy a hasát kezdte fogni.
- Ne már... ez csikiz...
- CSIKIIIZ?! - pislogott nagyokat Kenny, majd ujját hiper gyorsasággal kezdte kuncogva mozgatni. Craig-ből egy nyikkanással jött egy hangos hahota. A székbe kapaszkodott, ahogy összeszorítva szemeit nevetett.
- Neh... ez szar... hagyd... abba Kenny! Halálomban is... megfulladok. - Craig-et csupán egy valami mentette meg, mégpedig a mikró csipogása. Kenny leengedve a medált, lépett oda a mikróhoz, majd vette ki belőle a kukoricát, ezután pedig, levetődve a kanapéra kezdett tévézni.
- Miért volt szar? - kérdezte tele szájjal. Lihegve ő is bebotorkált, ahogy kissé szúrósan nézett a szőkére.
- Tudod milyen érzés mikor nem a bőröd csikis, hanem egyszerre mindenütt? A beleidtől kezdve minden? - kérdezte mérgesen, ahogy sértetten levetődött, majd a kukoricás tálat meg a levegőbe emelte egészen a plafonig, hogy Kenny ne érje el.
- Hm... nem tudom... - morfondírozott Kenny. - De... - a másikra nézett. - Csak a csikizéssel van így, vagy mindennel?
- Mindennel... - nyögte ki, ahogy a fejéhez csapott - minden szaros érzéssel...
- Izgultál már fel? - tette fel nemes egyszerűséggel a kérdést.
- Folyamatosan... - válaszolta őszintén. Kenny pislogott párat.
- Azta kurva, de jó neked! - vágta rá. - Stan közelébe csak, nem? - tette hozzá.
- Mikor a medállal szórakozik, vagy ha a hamvaimmal - morogta, majd szúrósan nézet rá a szőkére - nem próbálhatod ki!
- Már megtettem... - kuncogta Kenny, ahogy meglóbálta a medált. - De nyugi, a hamvaidhoz nem nyúlok hozzá... tudom milyen érzés... - tette hozzá komolyan.
- Köszönöm - sóhajtott, majd végül ismét leengedte a popcornt a szőke ölébe.
- Hidd el... engem is zavarni szokott... de tudod... - oldalra nézett. - Találkoztam még pár szelemmel... és úgy vettem észre... mindegyikünknek van egy ember, kinek megengedjük, hogy piszkálja a hamvainkat.
- Én nem akarom, hogy akárki piszkálja... fáj mikor más nyúl hozzá és nem Stan - mondta, de rögtön hozzátette - bár azt sem szeretem mikor ő bele nyúl.
- Miért nem?... élvezed, akkor? - kérdezte, ahogy a tévét nézte.
- Nem akarom élvezni... - mondta komoran.
- Miért nem?... - félszemmel sandított rá.
- Szellem vagyok ő, pedig élvezi ezt... - mondta, majd sóhajtott - én nem fogok feltámadni. Nem akarom, hogy belém szeressen.
- Pedig ha feltámadnál... - hatalmas adag kukoricát tömött szájába. - akkor boldogan élnétek, míg meg nem haltok~
- Nincs olyan, hogy egy halott feltámadjon, és ha mégis, nekem nem fog menni. A testem egy marék hamu és csak a szellemem van ide láncolva. Kizárt, hogy ez megtörténjen. Inkább segíts abban, hogyan tudnék tovább lépni.
- Meg sem akarod próbálni?... - hangja komolyan csengett, tekintetét lesütötte.
- Ami nem létezik, azt nem lehet kipróbálni - zárta le a témát, azzal, hogy felkelve sétált ki a teraszra, majd a korlátra ülve nézte a tájat.
- Minden létezik.... - suttogta maga elé, ám ezután vállat vonva ette a kukoricát.
Stan egyenesen arra a címre ment, mi a kis kártyán szerepelt. Őrültnek tartotta a nőt, mégis ő volt az egyetlen, aki tudott neki segíteni. Egy csendes kis lakópark... átlagosnak tűnik... ám egy ház messze kitűnik a többi közül. Falát szellemfogó, pecsétek borították, és még egyéb festmények. Bizarr látvány... de most ez sem hatotta meg a feketét. Határozottan ment el az ajtóig, hol becsöngetett. A nő kinyitva az ajtót, mosolyodott el.
- Nocsak~ elveszett bárányka. Mi járatban?
- Mesélhetne nekem... pár érdekes történetet. - hangja komolyan csengett.
- Miről szeretnél hallani? - tárta ki az ajtót ezzel betessékelve őt, ki élve ezzel sétált beljebb.
- A szellemek... visszahozásáról. - nézett a nőre.
Vigyorgott. Gonosz sárgás vigyor volt, ahogy egy piros bársonyfotelre lökte a feketét, majd egy kis kekszet és mézes teát kínált fel neki.
- Miért érdekel téged most ez hirtelen? - Ám Stan egy intéssel jelezte, nem kér semmit.
- Nem így hirtelen... régóta érdeklődöm ez iránt...
- Oh értem~ nos nem egy nehéz dolog. Kell egy pentragam, amiben a lélek áll. az egyik lábához egy hullát kell rakni, aki nem több min 1 órája halott, míg a másikhoz vért valakitől. Egy élő embertől. Ezután elkell mondani egy varázsigét, mellyel ismét testet kérünk a holtnak. - mondta el, ahogy ő pedig elvett egy sütit. Szembe ült le és lábait keresztbe vetve vigyorgott.
- Maga már próbálta... - jelentette ki., viszont komoran nézett a nőre.
- Igen, kedvesem. Én már próbáltam - tekintette csillogott, majd hosszú ujját a fiúra emelte - és neked is van valakid, akit fel akarsz éleszteni - ezután elgondolkozóan nézet rá - hmm~ nem családtag, sem barát. Ő valaki más, valaki új~ - Stan elmosolyodott.
- Ilyen áron nem akarom feltámasztani... - jelentette ki.
- Nincs más mód. Fiacskám, ő meghalt. Ahogy látom rajtad igen régen. Ez nem olyan mintha zombit csinálnál... itt húsvér testet adsz egy olyannak, akinek már volt egyszer.
- Akkor sincs senkinek joga, hogy ilyet tegyen... nem lehet mások életével játszani...
- És te mégis mit teszel a kis barátoddal... Craig-gel? - ismét elvigyorodott és egy szállat előhúzva gyújtott rá.
- Keresek más módszert... - vágta rá.
- Nincs~ az emberek ilyenek. Önzőek és kész~ kis fattyúk akik képesek bármire azért, hogy valakit megkaphassanak. Ez van.
- Igen, egy része ilyen. De nem mindenki... - hangja nyugodt volt, végig.
- Mond csak~ utána néztél, a kis barátodnak? - lepöccintve a hamut nézet a kék szemekbe.
- Nem... - rosszat sejtett, és utálta ezt az érzést.
- Gondolom elmondta, hogy halt meg. Azt is megkérdezted tőle, milyen volt neki az a 46 év? Hmm~? Gondolom nem. Akkor hagy mondjam el neked, hogy abban a házban, ahol te a kis barátodat találtad többen is meghaltak. Miatta - hangsúlyozta ki az utolsó szót.
- És? - hangja nyugodt volt, arca kifejezéstelen.
- Egy fiatal fiú, akit télen megöltek, majd a kályhában égették el. Szegényke. Fájhatott neki biztos. A lelke olyan akár valami teli pohár. Bármikor kicsordulhat és végül fel is dőlhet. Miatta halt meg több ember is, mert nem bírt magán uralkodni. Az erején. Egyszer csak hideg tél süvit végig ezzel mindenkit megölve... és ő örökre hibáztatni fogja magát miatta - mondta tovább.
- És?... - hangja kissé unott volt, ahogy sóhajtva nézett a nőre. A nő elmosolyodott, majd elnyomva a csikket kelt fel.
- Az egy igen veszélyes kis szellem~ óvatosan vele, mert a végén még megöl valaki hozzád közelállót, vagy lehet, hogy téged - vigyorgott tovább, ahogy bement a konyhába. Nem reagált... csupán pislantott párat.
- Hányszor próbálta?...
- Többször aranyom. Meg sem tudom számolni hányszor - sompolygott vissza.
- Na és senkinek nem hiányzott az a sok hulla? - kérdezte szemöldök felhúzva.
- Senkinek - rázta meg a fejét.
- Csövesek? - arcán ismét semmiféle érzelem nem látszott.
- Az már az én titkom marad - felelte rejtélyesen. Stan elmosolyodott. Ördögi mosoly...
- Sok titka van magának... túl... sok...
- Mindenkinek vannak, viszont most el kell búcsúznunk. Időpontom van a manikűrösnél, szóval~ Bye Bye - felpattanva ragadta meg a fekete karját, majd végül lökte ki az ajtón - ha kellenék még~ nem megyek el. Stan viszont ekkor már messzebb járt, és csupán háttal intett a nőnek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
