|
Az utolsó perc
2012.01.21. 02:34
Párosítás :: Crenny (KennyXCraig)
Korhatár :: PG-13
Giftee :: Drága BBGirlZ kevére~ <3
Szerzői megjegyzés :: Szívem csücskének~ Rossz napjaira <3
A szél halkan susogott a barlangban. A kiálló sziklákról a cseppek halkan csöppentek le a nyirkos talajra ezzel ritmusos játékot játszva, de a fiút cseppet sem érdekelte. Komótos léptekkel haladt beljebb, ahogy vállán sebét fogta. A vér hosszú csíkban jelezte útját földön, és ahogy haladt úgy húzta tovább, ahogy fagyos ujjairól a vörös cseppek is, a ritmust segítették. A sziklák néhol kiálltak ám az út járhatóvá tett mindent számára. Arca nyúzott volt légzése szapora. A halált várta már csak, hisz számára az életnek már nincs értelme. Túl sok a vér, a vágás. Kijutni lehetetlen, és ha minden igaz a barlang hamarosan csatorna lesz melyen át a víz folyik. Számára már csak a halál az egyetlen kiút, de nem bánta. Találkozni akart vele mindenképp, ha most utoljára is, de muszáj, hogy elmondhassa igen. Ő látta azt akit többet soha. Ő még utoljára megnézhette magának.
Persze, ahogy az útnak vége szakadt és a tömérdek szikla eltorlaszolta útját, úgy látta meg a fényt és benne a csuklyás alakot. Két szeme vörösen izzott, ahogy kaszája mellette tartotta. Lábait nem látta a ruha eltakarta, de az is foszlott szét, ahogy a lágy szellő meglegyintette, majd mikor ismét egyenesen állt úgy lett látható.
- Azt hittem már sosem jössz. Egy idő után a fájdalomidegesítő - kezdett bele nyugodtan, ahogy előre nézet. Kék szemei csillogtak és nem látszott benne a félelem és ezt gúnyos mosolya is mutatta. Nem remeget a félelemtől, mint minden ember csak állt és nézet a halálra várva sorsát. Persze a vérlázító nem ebben volt.
- Gondolom necces azt megélezni és végül elvenni a lelkeket. Esetleg női ügyfél volt az utolsó? - Azok a lapos poénok, melyekkel bombázta, hogy csak egy kicsit is tudjon emlékezni előző életére. Csak egy aprót szikrányit, hogy játékos mosolyát láthassa.
- Sejtettem. Na és örülsz nekem, bár hülyeség, hisz ki ne örülne pont nekem! Ugyan~ elmásztam idáig, minimum egy baráti ölelést adhatnál - Kitárta a karját, mellyel így vállából jobban kezdett folyni a vér, melyet észlelve ismét odaszorította a kezét.
- Aj aj... nem akarunk idő előtt meghalni? Nem igaz?
A kaszás állt. Szüntelen bámulta áldozatát ám nem mozdult. Talán a kőhöz fagyot, ahogy a mozdulatlanságot tükrözve csak figyelt. Akár valami állat a prédájára. Vár és vár, mikor lecsaphat és elkaphatja azt amit az övé. Ez emberi lélek. A test nem kell... a föld teremtette, az vegye vissza, de lélek az föntről jön és ha kell ő oda viszi vissza, vagy ha megromlott kidobja akár valami szemetet. Ez a feladat évek óta. Hozzászokott. Értelmetlen lenne másról beszélnie. Ő a halál. Ő szállítja a lelkeket az örök úrnak, vagy a sötétség hercegének.
- Na és sorod, hogy megy? Gondolom a köztes élet nem túl vidám~ lófrálni a világon szerte széjjel és begyűjteni az éppen haldokló lelkét. Nem unalmas? De szerintem is az lehet? Felütsz néha a garatra? Nehogy nekem úgy végezd, mint az első halál! Abból is csak a csont maradt meg! Hidd el test és vér is kell, úgy a buli. Ráadásul, azon a csúnya köpenyen kívül, nem tudnál semmit hordani. - Nevetett és nem akart beállni a szája. Csak mondta és mondta szüntelen. Nem adta fel. Nem akarta feladni. Ő megtöri, kicsikarja belőle azt az egy szót a halálán. Mert neki minden megy. Neki minden sikerül!
- Hallod~ Szerintem azt kéne, hogy-
- Kenneth McCormick, az időd eljött - Hangja mélyen csenget, ahogy most ismételten kitörve a mozdulatlanságból, kaszáját felemelve suhant felé, ám az nem mozdult. Mosolyogott és várta a halált. Türelmesen és lélegzet visszafojtva, majd mikor már előtte volt elmosolyodott.
- Ugyan már. 7 év alatt az ember sok mindent elfelejt, de te engem nem felejthettél el. Gyerünk! Megígérted abban a szaros kocsiban, hogyha meghalsz megkapom amit akarok és befogom fejezni. Vártam, hát eljött a nap.
- A lelked az enyém. Halj meg.
- A büdös francokat, addig amíg nem kapom meg, addig lesheted - fordult el tőle a szőke, ahogy már nem érdekelve fonta keresztbe karjait. A kis tócsa nőt alatta és hátulról a víz csobogása, egyre jobban betöltötte a barlangot.
A halál vörös szemei szinte lyukat fúrt a bőrébe, ám ő nem engedett. Neki nem kell a hideg érintés, ő csak egyet akart.
- A halál, fulladás - folytatta a csuklyás, ám a szőke még mindig nem bagózott rá egészen addig, amíg a csuklyát a szél le nem söpörte. Na akkor hajlandó volt odanézni és vigyorogni a rég nem látottra.
- Te nem változtál semmit Tucker~ - huncut mosoly. A halál ismerte a fiút, tudta ki ő, és azt is tudta miről beszél. De ő már nem volt az-az ember. Nem volt kötelessége teljesíteni a kérést. Ő a halál volt. Testét elvették, lelkét száműzték. Egy üres test és semmi több. Ő már nem Craig Tucker volt, csak az egyik halál a sok közül.
- Halj meg - ismételte, ahogy hangja jégként fagyasztotta meg a levegőt. Ám a szőke csak vigyorgott.
- Kérném az egyezséget - válaszolta nyugodtan és ráérősen. Hisz neki mindegy volt. Az örök haláltól sem félt, szóval nincs miért. Ő ráért és a célját mindig megszerezte. Soha nem volt kivétel.
Most sem.
A vörös szemek elcsitulva változtak át kékre és a kasza is leengedett. A komoly ábrázat, lassan komor lett és lenéző. Lábai látszódtak és a mozdulatai olyan volt mint egy emberé, nem pedig mint egy üres testé lélek nélkül.
- Hogy neked soha nem jó az ami... - morogta, mire a szőke beletúrt hajába, ezzel vörösre festve a szőke tincseket.
- Na látod megy ez~ - vigyorgott, majd odalépve karolta át a fekete csuklyást - nocsak~ 7 év alatt semmit nem változtál.
- Nincs időnk a dumára. Meghalsz szóval megtennéd, hogy végre megdöglesz. - Megforgatva szemeit, túrt ő is a szőke tincsek közé és a kék szemekbe bámulva húzta oda magához, majd ajkuk között hideg csók csattant el.
Úgy, ahogy a szőke álmodta.
Úgy, ahogy a fekete elképzelte.
A barlangot betöltötte a víz és a szőke testét lassan elnyelte. Már senki nem talál rá, ám ha úgy adódik, talán láthatja még más. A halál csókja új halált hoz létre, mely örök kapocs a halhatatlanság felé.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
