|
8.) Kirándulások pokla
2012.01.10. 14:04
Ahol egy véletlen baleset következtében elszakadnak a kis csapattól.
Mivel Kyle és Stan szülei oda voltak a természetért, közös túrára indult a két család. Erika boldogan ment anyja mellett, ahogy az legendákat mesélt az erdőkről. Ellenben Kyleal, aki bár szerette a természetet nem értett apjával egyet abban, hogy ez lenne a kikapcsolódás. Valahol hátul battyogott, táskájával, majd mikor a kis csapat megállt és Erika mamája mutogatni kezdett valamit, leülve egy nagyobb kőre emelte kis a kis kötetett és kezdett olvasni. Stan morogva ült apja mellett, ki Gerald-al együtt a helyről áradozott. Mindenkinek nagyon tetszett a hely, de Stan-t mégse villanyozta fel. Persze ez senkinek nem tűnt fel, így ismét indultak tovább. NA igen. Ha a természetről volt szó a Broflovskiék még saját fiúkra sem ügyeltek annyira, így észre sem vették, hogy útközben ő ott maradt a kövön. Míg Stan az éjszakai kimerültségnek hála, aludt el a földön, apja sem vette észre, hiszen a kis Erika talált valamit, így mint egy gyerek követte a kislányt. Kyle csupán egy jó bő óra után tekintett fel a könyvéből, amikor annak utolsó lapját is elolvasta. Rögtön két dolog tűnt fel neki. Az első, hogy családja amilyen hülye nem is vették észre, hogy itt maradt és a második, hogy Stan sem kedveli túlzottan a túrázást.
- Hey kishercegnő~ - bökte meg annak oldalát, ahogy a sziklához sétált - ébredj hallod~ - Stan morogva, nyitotta fel szemeit, majd nézett lomhán Kyle-ra.
- Ne hívj így... - morogta, majd felülve dörzsölte meg szemeit, és nézett körül. - Basszus...
- Tudod, hogy kell visszamenni? - kérdezte, ahogy kiroppantva derekát nézet körül.
- Nem... - morogta, majd ő is felállt. - De innen nem messze van egy térkép, ott esetleg meg tudnánk nézni... ha még ott van... - tette hozzá morogva.
- Tudod, hol a térkép, de visszatalálni már nem tudsz? - kérdezte cinikusan, majd hátára kapva a táskát nézet kerül.
- Utoljára 7 éve túráztam itt. - morogta. - És még soha nem jöttem ezen az útvonalon... - felkapva táskáját indult el arra, amerre a tábla lehetett. Kyle csöndben követte, ahogy továbbra is körbe kémlelte a tájat. Stan otthonosan mozgott a nem épp megszokott környezetben. Egy idő után elértek egy kisebb föld utat, ami egy hegy tetejére vezetett. Stan megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy végig nézett a hegyen, majd újra neki indult. Kyle viszont már kevésbé volt ilyen derülátó. Magassági csipogója jelzet és nem szívesen ment volna fel a hegyre, még ha szilárd talaj volt is a lába alatt.
- Ott van fent? - kérdezte ahogy próbálta leplezni kissé a félelmét.
- Igen, a legtetején... - mondta, ahogy a hanyagul faragott lépcső első fokára lépett.
- Megvárlak itt... - mondta ahogy hátat fordított a lépcsőnek.
- Ha?... - lepődött meg Stan. - Pedig fent van valami, ami szerintem érdekelne... - mutatott fel.
- Nem gond... élek én a nélkül is, hogy láthatnám... - motyogta, ahogy még mindig háttal állt a feketének.
- Jó. - vont vállat Stan, majd kocogva sietett fel a lépcsőfokokon.
A vörös csak ekkor fordult meg, majd egy sóhajjal ült le az első lépcsőfokra.
- Hülye tériszony... - motyogta, ugyanis felettébb kíváncsi volt arra amit a fekete mutatni akart volna. Mikor Stan felért, gyönyörű kilátás tárult elé, de persze ez semmi sem volt ahhoz képest, mely a jobboldalán lévő hegyfalban volt. Odasétálva sóhajtott.
- Milyen rég is volt... talán 8 éve... - morogta maga elé, ahogy felelevenedtek benne egy feketehajú lánnyal töltött idő emlékei. Ez a hely, egyre jobban eszébe jutatta a lányt, így inkább odasétálva a térképhez, nézett rá. Persze egy átlagos térkép volt, aminek szélén mutatta milyen különleges virágok és állatok vannak a helyen. Most, hogy tudta hol vannak, könnyedén visszatalálhattak a szállásra, csak sajnos, ha a legrövidebb úton mennek, még úgy is órákba telik, mire visszaérnek. Stan sóhajtva indult el újra a lépcső felé, mikor lenézett, nagyot nyelt, ahogy arca fal fehér lett. - Nehezebb lesz lemenni... mint hittem. - suttogta maga elé, majd lesütött tekintettel kezdett lefelé menni. Dúdolás hangja töltötte be a teret a lépcső alján. A vörös unatkozva dőlt el és kezét a feje alá rakva, szemeit lehunyva dúdolt valami régi fejében megmaradt szám dallamát.
- És még én vagyok a hercegnő mi... - morogta Stan, ahogy megállva mellette nézett le rá.
- A morcos kishercegnő visszatért~ - énekelte, ahogy mosolyogva nézet rá Stan-re - na? Merre? - Stan a fák közé mutatott, egy kisebb ösvényre.
- Arra, dalos hercegnőcs-KE. - mondta, majd ellépve a másik mellett indult el. Kyle felpattant, majd ismét dúdolni kezdett, ahogy a feketét követte csendben. Stan morcos arccal nézte a mellettük elhúzódó kis patakot, melyben kristálytiszta víz csörgedezett. Az emlékek rohamosan támadták meg. Ahogy a lány berohan a folyóba, ő pedig boldog mosollyal arcán követte, és ahogy végül Kenny lelocsolja őket vízzel. Komor tekintettel nézte a kis patakot, ahogy egyre jobban elmerült emlékeiben.
- Stan... - hallatszott mögüle egy hang kicsit távolabbról. Kyle elégé lemaradt a fiú mögött és épp egy kisebb sziklán csücsült. Stan csak ekkor állt meg. A vörös hangja az összes emléket kiűzte elméjéből, csupán egyetlen egy szóval. Megfordulva nézett a fiúra.
- Igen?
- Van egy ragtapaszod? - kérdezte, ahogy papucsa mellette hevert, míg egy zsepit fogott a lábához melyen egy nagyobb vörös folt volt. Stan arca falfehér lett, hiszen a vér, és vágás fóbiái még tériszonyánál is erősebbek voltak. Villám gyorsan kapott ki táskájából ragtapaszt, majd odasétálva a vöröshöz, nyújtotta át neki.
- Köszönöm - vette el, majd újabb zsepit elővéve törölte úgymond tisztára, majd a kis ragtapaszt rárakta, a használt zsepiket pedig a táskájában egy külön zacsiba süllyesztette.
- Mé’ nem dobod el?... - kérdezte Stan, ahogy már a tó partnál guggolt.
- Mert veled ellentétben, engem érdekel a környezet - morogta, ahogy fájós lábára pillantott, majd sóhajtva bújt vissza a papucsába és állt lábra. Nem volt egy kellemes érzés, de próbálta leplezni - szóval~ mehetünk?
- Igen. - állt fel, majd nézett a vörösre. - A papír hamar lebomlik. Pár nap alatt eltűnt volna. - tette hozzá, majd újra elindult.
- Te mennyit tanultál az ökoszisztémáról? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, de inkább legyintett és elindult utána kicsivel lassabban.
- Nem sokat. Nincs időm ilyenekről tanulni... - morogta.
- Akkor inkább tartsd a szádat és ne mondj hülyeséget - morogta.
- Jójó... - sóhajtott Stan. Nem szerette ha vissza szájalnak neki, mégis, valahogy a vöröst pont ezért kedvelte. Egy jó fél órát sétálhattak, és a vörösnek egyre jobban sajgott a kis vágása. Persze a becsület és persze a gyengeség legkisebb jelét sem mutatva tűrte tovább az utat csendben. Nem nagyon szólt a feketéhez és ő sem hozzá. Nem zavarta. Na jó talán kicsit, de úgy volt vele, hogy nem éppen voltak barátok. Két elveszet kölyök akik sétálnak vissza. Nem érezte azt a köteléket, melytől baráti lett volna a helyzetük, mégis... volt valami köztük. Valami megnevezhetetlen. Stan megtorpant, majd megfordulva nézett végig Kyle-on, végül pedig mélyen nézett a zöld íriszekbe.
- M-mi van? - kérdezte meglepve, ahogy nagyokat pislogott a kék szemekbe. Stan szemöldök ráncolva nézett le a másik lábára.
- Fáj a lábad, igaz? - kérdezte, ahogy ismét a vörösre nézett.
- Nem - vágta rögtön rá, ahogy elsétált a fiú mellet - menjünk már... - Stan megfogta csuklóját, majd vissza húzva a fiút, vette ölébe, és így indult el.
- Úgy voltam vele, hogy magadtól is szólsz de... - sóhajtott. - Olyan makacs vagy~
- Tegyél le te idióta! - mordult fel, ahogy rosszállóan nézet a feketére - Nem fáj a lábam, tudok járni, szóval tegyél le!
- Kyle, látni a járásodon, hogy kibasszottúl fájhat... - morogta Stan.
- Nem érdekel, tegyél le... tudok járni magamtól is - még mindig dühösen nézet a feketére, de észbe kapva inkább elfordította arcát. Stan sóhajtott.
- Miért vagy ilyen makacs... - morogta maga elé. Kyle ismét felmordult, ahogy arcán egy kis pír jelent meg.
- Stan, tegyél le... - kérte ismét, most kicsit nyugodtabban. Stan megállt, de nem tette le a fiút.
- Fáj a lábad, fáj minden egyes lépés vele, akkor miért kéred ilyen makacsul, hogy tegyelek le? - kérdezte felhúzott szemöldökkel a fiú, ahogy lenézett a vörösre.
- Mert tudok járni, és mert nem kértem a segítséged - válaszolta, majd ismét felnézet ám a pír ott virított az arcán - szóval tegyél le.
- Makacs. - morogta Stan, majd lágyan állásba segítette a fiút, majd ellépve mellette ment tovább. Felszisszent ahogy ismét megérezte saját súlyát, de azért továbbra is követte a feketét, bár tény és való volt lassabban mint eddig, de úgy volt vele bármi jobb mint ő cipelje. Bármi! Még a lépésenkénti fájdalom is. Stan agyában most először jelent meg más, mint a sok-sok emlék. Azon gondolkozott, hogy Kyle hogy lehet ennyire makacs, hogy még azt se hagyja, hogy vigye. Ő tudta milyen messze vannak még a szállástól, és hogy nehéz lesz Kylen-ak kibírni addig. És a gondolat jogos volt. Ismét egy bő fél óra telt el és a vörös kissé fáradtan állt meg. Lába zsibbadt és a járás is nehézkesen ment ugyanis lába a kimerültség miatt kissé megdagadt.
- Pihenhetünk? - kérdezte, ahogy választ meg sem várva ült le a földre. Stan sóhajtva állt meg, majd kotorászva táskájában, húzott elő egy szál cigit, majd kezdett bele. Kifújva a füstöt, guggolt le megint a patak mellé.
- Még mindig elég messze vagyunk. Nem fogod végig kibírni... - mondta, ahogy megint nagyot szívott a cigiből.
- Csak pihenjünk és utána mehetünk - válaszolta fáradtan ahogy előhalászott egy kis kulacsot a hátizsákjából majd nagyot kortyolt belőle. Stan csak vállat vont. Elvégre nem az ő dolga volt. Csak azt nem értette, hogy akkor miért zavarta ez az egész. A vörös eltéve a kis kulacsot nézet rá lábára, ami tény és való kissé megdagadt, de legalább a vér nem folyt belőle, aminek roppant mód örült. Egy lomha pillantással nézet Stan, felé de rögtön el is kapta onnan. Utálta, hogy igaza volt. Nem fogja bírni, ha tényleg ilyen messze volt még, de hogy megkérje, hogy cipelje, vagy akár csak felajánlaná, tuti vissza utasítja. Becsület és mert gyengének érezte magát, amit meg gyűlölt. Így is utálta, ha Stan is látta, amikor a magasban rosszul volt. Elég neki ennyi... amúgy is? miért érdekli őt egyáltalán? Nem is annyira fontos személy az életében...
- Mehetünk?... - kérdezte , majd a csikket a táskájába süllyesztette, ezután felállva nézett a fiúra.
- Persze - bólintott, ahogy felállt, majd kifújva a levegőt indult meg ismét. Stan követte a fiút, és mindig mögötte haladt, figyelve a vörös minden egyes lépését. Aki egyre bizonytalanabb lépéseket tett előre, de még akkor sem állt meg. Stan zsebre dugott kézzel figyelte a fiút, ahogy pár lépés távolsággal követte. Kyle viszont megtorpant, majd letérdelve ült le a földre, ahogy fájdalmas arccal nézet a lábára. Stan megállva mögötte sóhajtott.
- Gondolom nem fogadnád el a segítségem... - morogta.
- Jól vagyok... - mondta bár hangjában hallatszott a fáradság és a fájdalom.
- Ez így nem lesz jó... - nézett fel az égre. - Még mindig messze vagyunk, és nemsokára esni fog...
- morogta.
- Ha ennyire aggódsz menj csak. Majd megyek utánad... - mondta ahogy ismét felállt, de egy fának kapaszkodott.
- Francokat... - morogta, majd otthagyva a fiút, ment be az erdőbe. Még egy ideig járkált ott, de ezután vissza ment a vöröshöz, és szó nélkül vette ölébe.
- Tegyél le... megvagyok egyedül is - morogta, bár most kevésbé ellenkezett, helyette nekidőlt a feketének. Stan ezzel nem törődött. Egy kis idő után, egy kisebb tucat fához értek, egykoron valami bunker lehetett, de látszott rajta hogy már nagyon régi. Stan sóhajtva vitte be ide a feketét, majd tette le a földre. Ezután kiment a bunkerból, majd felvéve pár nagyobb pálma levelet, tette a bunker tetejére. Kyle pislogva figyelte ahogy a fekete szorgoskodott. Nem pontosan értette, hogy miért is csinálja. Jól meg lett volna ő az erdőben is az út szélén. Mikor Stan megvolt, megporolva kezét, ült be ő is a kis kunyhóba, majd sóhajtott.
- Habár régi, az eső nem fog beesni... - nézett fel a kunyhó tetejére. Kyle nem szólalt meg csupán lehajtott fejjel nyomkodta lábát mérve mennyire is fájt neki.
- Ott is hagyhattál volna... - mondta csendben,
- Bajod is eshetett volna... főleg hogy nem is ismered ezt a szigetet. - mondta, ahogy előhúzva cigarettás dobozást, vett ki egy szálat, és kezdte szívni. A vörös még egy pillantást vetett a feketére, majd eldőlve a földön fordult el tőle.
- Kösz - suttogta halkan, ahogy csak tudta. Stan persze ezt hallotta, de nem adott neki nagy jelentőséget. Természetes volt számára, hogy senkit nem hagy halálára, úgy vélte, hogy még a leghitványabb ember sem érdemel halált. Talán még ő sem... keze ökölbe szorult, ahogy a lányra gondolt, de kiűzve a gondolatokat fejéből, szívott nagyot a cigiből.
- Fáj a lábam... - mondta ki már ezt hangosabban - szerintem belement a kosz és kicsit megerőltettem, de gondolom majd csak jobban lesz...
- Majd mikor visszaérünk, ellátják. - mondta közömbösen, ahogy egy újabb csikkbe belekezdett.
- Persze... én is csak most lehetek olyan béna, hogy kirakom azt a rohadt kis dobozt... - morogta már magának.
- Máskor légy figyelmesebb. Egy hercegnőnek tökéletesnek kell lennie~ - terült el vigyor arcán.
- Te meg túl lovagias vagy ahhoz képest, hogy kishercegnő vagy - felelte cinikusan.
- Talán mert nem vagyok hercegnő?~ - kérdezte vigyorogva. - Én 'lovag' vagyok~ - mondta egy öntelt mosollyal arcán.
- Hogyne hős szerelmes... mentsd meg a hercegnődet és engem hagyj békén - húzta összébb magát, amikor is lehetett hallani az eső cseppek halk kopogását.
- Hercegnőmet mi... - kuncogta Stan, ahogy a kunyhó tetejét nézte. Ez után nem nagyon szólaltak meg csupán hallgatták ahogy a kövér cseppek lehullottak, majd földet értek. Kyle eközben még mindig sajgó lábára gondolt és bár azt mondta pihennie kell volt egy olyan érzése, ha nem kezelik a lábát, a pukli nem fog elmúlni. Persze sejthette volna de... ez van. Majd elküldi a feketét ő meg itt marad. Komolyabb baja úgy sem lesz. Stan elszívta az egész dobozt, így csalódottan dobta vissza az üres dobozt a táskába.
- Ha ez a kunyhó itt van... akkor... talán közelebb vagyunk mint hittem... - morogta maga elé.
- Szuper, akkor ha elállt az eső, hozhatnál valakit... - mondta komolyan. Stan sóhajtott.
- Nem hagylak itt egyedül. - jelentette ki.
- Megleszek... mi bajom történhetne itt? - kérdezte ahogy átfordulva hátára nézte a mennyezetet.
- Mondjuk jön pár veszélyesebb dög... - morogta.
- Hogyne... - vont vállat - akkor majd valahogy tartom a lépést.
- Azok ellen nem tudnád. Kyle. - a vörösre nézett. - Ezúttal ne legyél ilyen makacs...
- Nem vagyok makacs - válaszolta, ahogy felülve nem szakította meg a szemkontaktust.
- De, az vagy. Ha hagynád hogy vigyelek, 20 perc alatt oda érnénk. Ennyit csak kibírsz. - mondta komolyan.
- Nem... akkor inkább megpusztulok - fordította el a fejét.
- Mert?! - kérdezte kissé ingerülten Stan.
- Csak! Nem kötöm az orrodra... - morogta, majd szinte villámszerűen jött ki belőle a felgyülemlett feszültség és fájdalom egyszerre - nem érdekel... semmi nem érdekel már! El sem akartam jönni erre a szaros helyre és még túrázni sem akartam. Ezt meg főleg nem! Utálom ezt az egész helyet és elegem van, hogy állandóan mások segítségére szorulok! Gyenge kis pöcs vagyok, úgyhogy akkor inkább megpusztulok - hadarta, majd fejét a térdeire hajtotta. Stan komolyan pislogott a vörösre.
- Ja. Gyenge vagy. - mondta jéghidegen. - Megtagadni mások segítségét, a legnagyobb gyengeség. - mondta komolyan, ahogy továbbra is a fiút nézte.
- Remek~ még a lovag is egyet ért akkor itt már nincs mit firtatni - dünnyögte kezei közé, ahogy ismét eldőlt, majd üres tekintettel nézte a falat. Stan viszont felkuncogott.
- Végre beláttad hogy lovag vagyok~ - morogta, majd elmosolyodott. Szólásra nyitotta száját, ám ekkor kocsi zaj törte meg a csendet. Stan felkapva fejét, hagyott ott csapot-papot, majd kirohanva a kunyhóból, sietett az útra. Apja a terepjárót vezetve mesélt, majd mikor meglátta fiát, elmosolyodott.
- Á Stanley~ Gondoltam hogy itt leszel. - szállt ki az autóból.
- Végre! - morogta, majd észbe kapva sietett vissza az erdőbe. Mikor elérte a kunyhót, kissé lihegve lépett Kyle mellé. - Hey, gyere. - A vörös szó nélkül kelt fel, majd battyogott az ajtó felé. Mikor kiértek az útra, Kyle anyja öröm ittasan ölelte magához fiát.
- Jajj Kyle! Úgy sajnálom hogy elhagytunk!
- Stanley~ Úgy aggódtam érted~ - ölelte át a kislány a feketét, mire az megsimogatta fejét, nyugtatás képpen.
- Semmi gond. Vigyáztak rá - mondta fennhangon, ahogy mosolygott, majd úgy foglalt helyet. Stan-t viszont teljesen lefoglalta a kislány, így ezt nem hallhatta.
- Képzeld miket találtam! - akarta kiborítani hátizsákját, de Stan megállította.
- Hey! Majd a szállás helyen megmutatod! - morogta a fiú, mire a lány felkuncogott. Hamar elérték a nagy házat, sőt, addigra már az eső is elállt, így mindenki boldogan indult el vacsorázni. Kyle lába is rendesen el lett látva így a duzzanat is kissé csökkent ám attól még a járkálás fájt neki, így mikor végeztek visszatért a szobájába és az ágyon feküdve agyalt a mai napról. Stan és Erika a lány szobájában voltak. Erika minden egyes kis kavicsot megmutatott a fiúnak, ki minden kis tárgyat morogva kommentált, ám mégis dicsérő szavakkal. Mikor a kislány már 8kor elaludt, Stan csak ekkor hagyta ott. Egy doboz cigaretta kíséretével ment ki a partra. Hiába esett pár órája az eső, már most hőség volt újra.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
