|
7. Fejezet
2011.12.24. 18:17
Kellemes lézengést~ ^^
South Park Keleti része
December 10., Szombat, Reggel 11 óra
A pinkyard street-en
Csak ki akartam mozdulni. Levegőzni és távol leni a családtól. Na jó, voltaképp a család elől menekülök. Ha valamit utáltam, akkor az az anyám gondolatai. Az aggódás és a hiszti között levő mondatok. Megőrülök tőlük pedig egy nyugodt egyén vagyok. Pont ezért is járok ide. Az egyetlen utca a városban ami... mondjuk úgy kihalt. A város ezen része még régebben ostrom alá került - ne kérdezzétek, itt olyan is megtörténik, amire azt hitted lehetetlen - így aki tehette elköltözött és már senki nem lakik itt. Kóbor állatok és egyéb, de azoknak nincsenek gondolataik. Na jó vannak, de apró kis sugarak. Alig lehet őket hallani.
A lényeg itt csend és nyugalom van és senki nem mer idejönni. Félnek. Mitől, azt nem mondom meg, mert ahány ember van itt annyi féle verzió is kering a helyről. Szóval nem tudni, de az emberek száma nuku.
„Az ott ő?”
Megtorpanok, majd hátranézek. A meglepetés szinte belém üt, ahogy a remegés is elkeződik. Pedig a szemei most nem olyanok. Kedvesek, boldogak és kíváncsiak.
- Kyle! Te mit keresel itt? - Rohan felé én meg teszek hátra egy lépést. Önkívületi állapot. Nem is értem miért, hisz ne tudja ki vagyok. Nem retteghetek.
- Sétálok - Hangom nyugodt és már ugyan olyan meredten és komoran nézek előre ahogy szoktam, és csak én tudom az igazat. Az érzelmek bennem dúlnak és feszítenek szét. Idegölő mikor remegsz, de csak te tudsz róla.
- Itt? Ugyan... erre a kutya se jön! - vágta rá, majd előadja nekem az oly sokszor hallott story-t a helyről én pedig addig szemügyre vehetem a nem éppen feltűnő ruciját. Kék farmer és narancs dzseki. Mindenkin virítana ő az egyetlen akin nem. Na meg a kezében egy... bevásárlószatyor...
- Hova mész? - Kipattintva a történetből, nézet le a zacskóra, majd vissza rám.
- Csak egy kicsit szórakozni - legyint, de hazudik. A szatyorban zöldség, hús és egyéb finomságokat találok és még csak nem is szúrom ki a dohányt, vagy a sört. Mert nincs benne... avagy a nagyijához megy bulizni, vagy sehova és haza tart, ám tudtommal ő a város másik felél él szóval nem áll össze a kép.
„Hogyne... jó kifogás. A lepukkant lakást könnyű ezzel megvédeni”
Fejem kissé elkomolyodik, ahogy biccentek, ő pedig tovább mesél ismét valami másról. Akármiről, csak beszélhessen. Ne gondolhasson a dolgokra. Eltakarja igazi énjét és ne jussanak eszébe azok a furcsa és nem éppen kellemes emlékek.
Te jó ég...
Ne...
Akkor ezért...
- Ken... - hangom olyan lágy, mint még soha és ezen ő is meglepődik. A zacskó kiesik a kezéből és kezeit a vállamra rakva néz rám.
- Wow! Kyle, mi a baj? - kérdezi és gondolom, már a könnyeim is folyhatnak. Patakokban hullik le, ahogy folyamatosan végignézem a történetet. Az a szörnyűséget amit ő élt át... miért? Miért veri így őt a sors, és miért mosolyog. - Na jó, neked bajod van!
Megragad a szó legszorosabb értelmével és a karjába kapva futni kezd. Nem látom merre és minek is figyeljek, ez nekem sok... ennyit még én sem vagyok képes feldolgozni... aztán a sötét és minden más. Agy faszt kapok. Tuti azt fogok...
Csillaghullás ezrével százával. Az éjszaka sötét és hideg, ahogy még a leheletük is látszik. Kéz a kézben mosolyogva. A hegy mélye sötét és rémisztő. A lányka megremeg, ám csak megrázza a fejét. Ő benne van. A fiú bólint és nincs vissza út. Átöleli magához húzza és végül eldőlnek. A feketeség beszippantja őket akár valami fekete lyuk és eltűnnek örökre. Meghaltak.
- Kyle! Jesszusom, rohamod van vagy mi?! - rázogat és kábán felnézve próbálom kinyögni, hogy engedjen ám úgy tűnik bepánikolt és jó ha az eljut az agyáig, hogy lélegzem - Franc... mi a faszt csináljak! Stan kinyakal és még kéne élnem pár évet. Na gyerünk Kyle! Ébredj fel vagy azonnal itt rögtön úgy pofán baszlak, hogy véged!
Tisztázzuk. Ébren voltam, hallottam mindent és csak ennyitől is képes vagyok dühbe gurulni annyira, hogy... nos fogalmazunk úgy a szőkeségnek néhány hétig nem igen lesz kellemes ágyjelenete.
- Ken! Figyelnél végre rám is és nem csak a tesztoszteron szintedre!!! - kiabáltam rá, míg ő pityeregve próbált nem felüvölteni a fájdalomtól. Persze megérdemelte. Miért kellet neki az agyamra mennie? Ráadásul ez a hülye látomás is.
„Komolyan valami baja lehet... az előbb még itt haldoklott.”
- Rendben, rendben! - felkelt, majd ismét az ágy mellé sétált. Nem inkább matrac mellé. Tényleg, csak egy matrac és az is itt ott lyukas - jól vagy?
- Igen - biccentek, ahogy körülmérem helyet. A lepukkant és a csóróság között vagyok. Alig nagyobb ez a szoba az enyémnél mégis minden van benne. Konyha a baloldalon, mellette egy asztal, azután a jobbon egy elhúzható függöny mögött a kád és feltehetőleg a bodoár és végül azzal szemben az ágy... matrac. Lepukkant kislakás...
- Készítsek neked valamit?
- Te itt laksz?
- Teát, bár én szerintem enned kéne... sőt tuti. Tiszta sápadt vagy!
- Ez az ágyad?
- Akkor szendvics? Felvágott nincs, de a sajt majd helyettesíti. Patkánnyal nem szolgálok. Házi kedvencek tudod.
- Ken...!
„Igen itt lakom, ezen a mocskos telepen. Ez van az embernek nem jut jobb ha elvesztette mindenét”
- Tessék? - mosolygott és mégis a gondolataiban sírni tudott volna. Ilyenkor látszik, mennyire sebezhetők még azok is, akik keménynek mutatják magukat. Ők olyanokért élnek mint én. Akik nem erősek. Akik sírnak ha megbántják őket. Tartanak és melletted állnak.
Védenek ha kell...
Aztán végül...
Mindig ők szívnak...
- Utálom a sajtot - motyogom, mire ő kissé pislog, majd végül megfogva a kancsót teszi a tűzhelyre.
- Akkor viszont tea!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
