|
4. fejezet
2011.12.07. 14:26
Kellemes lézengést~ ^^
South Park Gimnázium
December 7., Szerda, Reggel 8 óra
Iskola tetején
Kivágtam az ajtót és rohantam. A fekete hajú lány már elindult felé, ahogy sikított. Na ezen a ponton jegyezném meg, hogy aki kitalálta a végzetet nem számolt azzal, hogy vagyok én, meg a képességem. Mondjuk úgy átírhatok dolgokat. Megmenthetem az embereket a haláltól, még ha ettől én is kerülök nagyobb bajba. Mert mindig így van. Ez olyan második törvény. Mert ha valakit megvédek, akkor annak kára rám esik hirtelen.
- Kyle?! - Stan meglepődve nézet rám és még a lány is megállt, ahogy megfordulva könnyes szemekkel nézet engem.
„Ő az? Miatta nem szeret engem? Ő az aki elveszi tőlem? Nem, nem, nem! Bárki csak ő nem. Senki nem! NEM!”
Megfordult és felém kezdett futni. A szomorúság teljesen áthatotta a testét én pedig, mit kezdhetnék ezzel. Nem érzem ezt a fájdalmat. Soha nem voltam szerelmes, csupán a csalódottság, a magány fájdalmát tudom milyen. Azokból eleget kaptam, nem kell nekem szerelem soha...
„Idióta védekezz már!” - Minek? Nem lehet kivédeni őt? Elkezd ütlegelni, mert elvettem a pasiját. Ennyi.
De persze nem ennyi volt.
Csak egy lépés és ő megbotlott. Mindezek ellenére megakart verni, így nem engedte le a kezét. Belém akart kapaszkodni, de jól elszámolta magát.
Milyen ironikus...
Meglökött...
Mögöttem pedig a nyitott ajtó, az előtt pedig a lépcsőház...
Ekkor döntöttem el, nem leszek szerelmes soha.
A hátam csapódót neki először a padlónak, majd bukfencet vetve már az oldalamon gurultam tovább. Behúztam a végtagjaimat, mert így tanultam és a fejemet is védtem a kezeimmel. Örökkévalóságnak tűnt amíg leértem azon a lépcsőn, aztán mikor nem éreztem a remegést lassan mozgatni kezdtem mindenem. Ellenőrzés, hogy tőrt e csontom, vagy bármi más, de úgy tűnik épp bőrrel megúsztam... majdnem.
- Kyle! - Craig sietett oda hozzám, majd lassan felsegített ülésbe - Azonnal elviszlek az orvosiba.
- Jól vagyok. - válaszoltam komoran, mire megéreztem a fémes ízt a szám szélén. Vér.
- Idióta, vérzik a fejed! - sziszegte, majd hirtelen hangos dörömbölést hallok, majd felnézve látom Stan ijedt tekintetét.
„Vérzik a feje... ne... miért? Miért nem állt félre? Jól van? Miért nem szólal meg?”
Igen. Az ha valaki egy dologra gondol annál már csak az rosszabb ha valaki aggódik. Akkor kitör belőle a pánik és bedilizik odabent.
Craig felkapott én pedig neki döntöttem a fejem, mint aki nincs is nagyon magánál.
- Miért nem reagál semmire? - kérdezte, ahogy mellénk ért és Craig pedig az arcomra nézve rögtön vette a lapot. Meredt tekintettem, mindig tudta mit jelent.
- Elviszem az orvosiba! - közölte, majd már ott is hagyta. Futott szélsebesen én pedig megadva magam néztem oldalra. Persze... már hallottam. Craig ilyenkor is nagyon jó ezekben a dolgokban, csak egyvalamit elfelejt. Képes vagyok kikapcsolni. Nagyon hasznos kis dolog ez. Ilyenkor csak bámulok magam elé és nem is figyelek semmire és senkire. Egy hátránya van csak, de ez is olyan kisebb piti dolog, szóval zavarás mentes.
South Park Gimnázium
December 7., Szerda, Reggel 9 óra
Betegszobán
Nem veszek észre dolgokat. Egyszer csak a folyosón aztán már a betegszobán. Mindig ez volt, ha kikapcsoltam.
- Már megint te?! Jesszus-maris. Nem vagy komplett Broflovski! - a vörös hajú nő itt előttem asszem D kosarakkal, Catherine avagy az iskola doki. Látogatott vendég vagyok itt is, de nem éppen szereti, ha én jelenek meg. Gondolhatjátok miért nem - Megint a fejed. Na hagy lám... nesze neked felnyílt egy régebbi sebed! Agyrázkódás? Nincs? Nem tudhatod!
Mindig ez volt... ennek a nőnek még a gondolatait sem kell hallgatni, mert ami a szívén az a száján. Nem is tudom, hányszor idiótázott le és mondta, hogy keresem a halált vagy egyáltalán ő keres engem. Nem. Őt még egyszer sem kellet megmentenem, ki tudja miért, így nem is értheti mi miatt vagyok ilyen... pech-es.
- Remek, remek... idióta mint mindig. Fejed kötve. Itt maradsz amíg megszerzem a kartonod, mert igen~ megint újat kellet nyitnom. Képzelheted - itt Craig felé fordult - hónaponta minimum 15 alkalom! Egy ilyen szarságba meg harminc fér... na mindegy. Nem mozog! Marad, nyugszik! - rázta meg az ujját felém, fenyegetően, majd kilibbenve az ajtón, újabb csapás érkezett, csak éppen Craig most nem gondolatban bombázott.
- Mennyibe telt volna nekem elmondani, hogy a kis hülyével valami fog történni. Akár meg is menthettem volna, és neked akkor nem kellet volna betörnöd a fejedet.
- Megmenekült, nekem kutya bajom. Leszállhatnál a témáról...
- Oh igen? - megnyomta a sebet a fejemen én pedig fájdalmasan nyikkantam fel. Ő ilyen volt. Leszarta a ha fájt, ha magadnak köszönheted - Na? Kutya bajod?
- IGEN! - kiabáltam rá, majd fújva egyet dőltem el az ágyon - Hagyj már békén.
Természetesen morgott. A gondolatiban tovább mondta a magáét én pedig hallgathattam, addig, amíg be nem csengettek és végül el nem zavarta Catherine. Aztán ismét egyedül maradtam. Nem volt rossz. A csend és a gondolatok között a különbség óriási. Még ha egy teremben is vagyok ahol kuss van még akkor is... szörnyű. Utálom, de ez így jó. Tökéletes.
Majdnem...
- Butters kifele a szekrényből - néztem az előttem álló nagyobb kétajtós ruhatárolóra, ami hirtelen megrezzent, majd végül egy szőke buksi kukkantott ki belőle.
- Szia Kyle~ - integetett, ahogy kilépet és hagy mondjam el, bár tudtam miért bujkál, de a látvány még így is überrelt mindent.
A fodros kis szoknya ami rózsaszínben pompázott és annak szegélyén fehér csipkék lógtak, na és fölül pedig a kitömött fűzős felső, amin pedig lilás virágok díszelegtek a fehér alapon. A szőke hosszú paróka pedig csupán hab volt a tortán. A fiú tökéletes lány volt és messziről sem szúrnád ki, ki is van igazából a ruha mögött.
- Wow... - csupán ennyi szökött ki a számon.
„Honnan a fenéből tudta, meg... jaj a fenébe elkések a próbáról és akkor végem és Eric kinyir és én még élni akarok...”
- Csak üldöztek és elbújtam, de megyek is. A színdarab miatt öltöztem így ki, nem vagyok transzi vagy micsoda - nevetett, ahogy már tipeget is az ajtó felé, majd megfordulva néztem a zöld íriszeibe, amitől ő pedig kissé szégyenlősen mosolyodott el.
- Sz-szia - intett, de én már rég nem hallottam. A hangok elhaltak és megint... az, az átkozott vízió...
„- Szeretlek. Nem engedhetem, hogy meg tedd! - a lány odarohant a fiúhoz, majd átkarolta és úgy ölelte magához, ám az csupán lágyan eltolta magától.
- Nem. Sajnálom Szív szerelmem, de ezt meg kell tennem. Kiszabadítalak a torony rejtekéből és a király ismét visszakaphatja elveszetnek hitt lányát - szavalta, ahogy oldaláról elvette a kardot és az ég felé bökött vele. Ki tudja mitől, de hirtelen egy nagyon zsák kezdett lehullani a fejére. A srác épphogy eltudott ugrani előle, ám a mögötte levő puffanásra hátra fordult és szemei kikerekedtek a látványtól. A lány nyaka görcsösen fordult és még a gerince is kiállt a bőrén. Tekintette üveges, így feküdt a földön. A homokzsák a feje mellet pihent. A nyaka kitört... meghalt.”
Megrázom a fejem, ahogy hátradőlök. A hányinger kerülget és az ajtóra nézek, majd lehunyva a szemem sóhajtok.
- Csúnya halál Butters... - suttogom, majd végül lassacskán elnyom a sötét álom.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
