|
2. fejezet
2011.12.07. 14:09
Kellemes lézengést~ ^^ Minerva Kórház
December 6., Este 8 óra
Betegszobán
Megmondjam mi nem tetszik az ilyen helyeken? A levegő és az emberek viselkedése. Na jó ebből talán azt a tömény gyógyszer illatot el tudom felejteni ha előtérbe kerül az orvosok és az emberek viselkedése. Utáltam ez miatt kórházban lenni. Mert az emberek mindig hazudtak, itt! Soha semmi igazság nem szűrődött ki a falak mögül. Csupa hazugság folyik végig a falakon és a betegek mosoly is csak állszent. Az orvos elmondja, hogy mindent megtesznek érte, pedig valójában nem tudnak, mert a költségek nem fedezik a műtétet vagy éppen a méregdrága orvosához. A beteg felfogja. Aztán a rokonok biztató dialógusokat zengnek neki arról, hogy „úgy is jobban lesz” és hogy „őt nem győzheti le még valami csúnya baci sem”. Persze, ők már rég tudják, hogy semmi esélye nincs és, hogy meg fog halni, de azért próbálnak szépíteni a történeten. A betegünk pedig ismételten hisz neki. Ennyi. Az itt lévő fekvő emberek, akiket bent tartanak a fele halálra van ítélve. Tudom, és nem hazudok.
Hallottam őket.
Nos én csak néhány csonttöréssel kerültem be. Mint kiderült, a drága kövér barátunk eltörte három bordámat is, de ezen kívül csak kék és zöld vagyok. Na jó még egy infúziut is kaptam de ezen kívül tényleg jól voltam. Ráadásul végre valahára külön szobába száműztek aminek természeten bezárták az ajtaját.
Oh? Nem említettem volna még? Örökös vendég vagyok a Szent Minerva Kórház betegszobáján. Olyan visszatérő fajta aki csak kis sérüléssel kerül be de áltálban mindig hülyeség miatt. Olyan hülyeség miatt amit az emberek nem érthetnek.
Megmentettem mások nyamvadt kis életét.
Ennyi. De persze ezt ők nem fogták fel soha.
Gondolom érdemesebb lenne rögtön az elején kezdeni. Mert igen. Amióta az agysejtjeim képesek az önálló gondolkodásra azóta tudom, hogy tudok mások gondolatában olvasni. De nem csak olvasni. Szinte úgy hallom őket, akár a rendes beszédet csak éppen kicsit olyan vízhangosak. Ez kb. ovis koromban derült ki, mikor a többiek szépen csúfoltak én pedig odasóztam nekik egyet kettőt. Én kaptam büntetést, mert a gyerekek egy szót sem szóltak ellenem.
Csak gondoltak.
Így jöttem rá, négy évesen, hogy képes vagyok mások kósza gondolatait meghallani, és innen kezdődött magányos életem is. Nem volt semmi bajom, csak éppen nem kedveltem azokat az álszenteket, akik vagy sajnálkozásból, vagy pedig kihasználás miatt osztották meg velem az éppen aktuális „menő” játékokat. Így az egyedül lét jutott nekem. Persze volt egy két ember akikkel el voltam, de különösebben barátom sosem volt. Tíz éves koromig, anyámék pscihologushoz járattak. Nem történt semmi azokon a beszélgetéseken ugyanis, a nagy részében én hallgattam a hapek gondolatit, ahogy minden félének elhordott a fejében, mert képtelen voltam az együtt működésre. Nem csodálom, hogy a második óra után anyámék végül nem járattak oda többet. Minden visszakerült a régiben, amíg végre történt valami egészen más is.
Nagyapám hazajött és kijelentette, vén öreg napjait a régi házban fogja leélni. A család örült és még én is meglepődtem, mikor mosolyogva köszöntöttem őt. A kis pereputtyomból ő egyetlen, aki tudott a képességemről és hitt is nekem. Az első próba után, ahogy megmutattam neki, bólintott, mint egy tudós, majd megsimogatva a vörös tincseimet, segített megértenem és elsajátítanom ezt a különlegességet, annyira, hogy együtt tudjak vele élni. Három éven keresztül minden nap feljártam hozzá, és mindig segítettem neki a kertben, majd mikor végeztünk hátra sétáltunk a hintaágyhoz és ott fogtunk neki az én kis különóráimnak. Mindig másképp, de sosem unatkoztam. Élveztem, de ahogy telt az idő rá kellet jönnöm, hogy sosem könnyű az élet.
Eset az eső aznap mikor anyum közölte a nagyapám elhunyt. Nagy szemű cseppek csorogtak le az arcomról, ahogy este kiszöktem és a házához siettem. Minden olyan nyugalmas volt. Senki nem volt ott és a csend olyan megnyugtatóan hatott mint semmi más soha. Abban a pillanatban utáltam a csendet. Nagyapám gondolati mindig vidámsággal töltöttek el, már ahogy beléptem a házba és nem volt többet... Fájt, piszkosul fájt... de talán ez volt a sorsdöntő pillanat is az életemben.
A temetése után furcsa dolgok kezdtek történi. Hirtelen olyan képeket láttam a fejemben amiket eddig soha. Olyan hangok törtek utat amiket nem is hallhattam volna. Mintha látnám azt ami még meg sem történt volna... és itt volt az a pont, ami után a kórházban már szinte már visszatérő vendégnek számítok. Mert látom előre, mi fog történni és a hülye lelkem nem hagyja azt, hogy az emberek a szemem láttára dögöljenek meg... mindig megmentem őket, na persze így folyton bajba keveredek... és anyám persze kiakadva és züllötten robban be mindig így a kórterembe.
- Kyle! Mentséges, mi történt? - kérdezte, amikor már az ágyamnál állt és úgy nézet rám le.
„Ez a gyerek megint bajba keveredett. Miért vonzza szegényke a bajt... lehet a nevelés az oka...”
- Semmi gond anya. Nem nagy dolog - legyintettem, ahogy mosolyogva néztem rá.
- A fenét nem nagy! Apád most kérdezi ki az orvost és a barátaidat akik elmondták, hogy az egyik fiú megvert?! Az én kicsikémet! Azonnal mond meg ki volt! - pattogott, ám én viszont züllötten néztem rá.
- Barátaim?! - kaptam a fejemhez és ekkor már hallottam. Ide tartanak.
„Remélem nincs semmi baja, vagy Cartman azt is megbánja, hogy megszületett!”
„Borda törés... nem lehet súlyos... nem lehet semmi baja...”
- Igen szívem. Akik kihívták a mentőt - bólintott, majd apum jelent meg és a „barátaim”. A szőke és a fekete. Még mindig ugyan abban a ruhában és még mindig ugyan azzal a tekintettel. Az ördögi és az aggódó. Miért? Miért kell nekik itt lenni? Nem is vagyunk barátok, sőt még csak nem is szóltak hozzám egy kukkot sem pedig elhihetitek, a szőke életét nem is egyszer mentettem meg. Persze megköszönte, mikor tudta, hogy megmentettem egy-egy kocsitól vagy éppen egy felé eső tárgytól, de ezen kívül semmi. A fekete még ennyit sem. Szóval, mint mondtam... nekem nincsenek barátaim. Ők is csak olyanok mint a többiek.
„Hős komplexussal megáldott barmok.”
- Stanley, Kenneth - anyám rájuk nézet, mire a szőke kicsit elhúzta a fejét, míg a másik engem nézet. Azok a kék szemek olyan üresek és voltak. Kiégett kékség - kérlek ne fárasszátok le - mondta, majd már ki is ment apuval együtt, aki csak beintett. Persze. Ő soha nem jött be kérdezősködni. Megbízott bennem, ahogy nagyapa is, hisz végül is az ő fia.
„Utálom ha Kenneth-nek szólítanak.”
- Jobban vagy Kyle? - kérdezte a fekete mire én arcomról leolvadt a mosoly és ismét üres tekintettel néztem rájuk. A tipikus vonások... egyedül a család előtt más... az aggódás miatt, de amúgy utálok mosolyogni. Egyszerűen nem megy.
- Igen már jobban. Köszönöm, hogy hívtatok mentőt, hálás vagyok - bólintottam.
„Miért lett ilyen hideg?”
- Mennyire viselt meg? Ha akarod a földbe döngöljük neked, Cartman-t - ajánlotta fel ismét Kenny, ahogy öklével tenyerébe csapott.
„Akárhányszor ellátnám a baját~ Még egy ilyen és nem csak az orrát, de minden mását is eltöröm~”
- Semmi komoly. Holnap már ki is engednek - közöltem, majd végigfuttattam tekintettem rajtuk és egy sóhajjal együtt intettem nekik - jól leszek. Köszönöm, hogy eljöttek megnézni. Kenny, Stan - biccentettem, majd nem is foglalkozva velük fordultam meg és húztam a fejemre a takarót. Nem akartam, hogy maradjanak. Csendet akartam és semmi balhét mára, és örömittasan mosolyogtam, mikor hallottam Stan elhaló lépteit és egyben a gondolatait.
„Remélem igaza lesz...”
Na meg persze a szőke nem sokkal követte.
„Furcsa egy fiú...”
Igazam lesz~ soha nem tartottak bent, mert én vagy elszöktem, vagy egyszerűen haza küldtek. Egy nap amíg az infúzió ide köt és utána szabadság. Mindig ez volt. Az meg, hogy furcsa vagyok... ez van. Szokjanak hozzá, hogy ilyen vagyok, és hogy ilyen is maradok. Barátok nélküli élet, ami persze néha nem is olyan rossz.
„Téged egyszerű megtalálni. Vagy otthon vagy, vagy itt a kórházban~”
A takaró lerepült és nem, nem az ajtó felé, hanem rögtön az ablak felé néztem és ismét nem tévedtem. Soha nem szoktam, hisz bár barátaim nincsenek mégis, van egy hős akit talán a legközelebb tudhatok magamhoz. A fekete farmer és az a hosszú kabát ami csak felül volt össze kötve így egész hasa kint volt belőle. A kék csillag a szívénél világított, ahogy bal szeme ugyancsak lángolt.
Sötétkék íriszei vannak.
Mindig lángolt az a kék írisz.
Kék lángal...
- Van valami infó Kyle~ - nézet rám komolyan, ahogy még beljebb lépet én pedig ismét végig mértem.
- Semmit nem láttam, Black Star - közöltem és nyelve egyet sóhajtottam fel, ahogy tudtam az estém ismét hosszú lesz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
