| kihívás : "Innen nézve" kihívás (AkaMoete) |
"Innen nézve" kihívás (AkaMoete)
2011.10.22. 22:02
Cím: Próba szerencse
Író: AkaMoete
Szereplők: Kenny, Kyle, Craig, Stan
Besorolás: PG-13
Megjegyzés: A téma a történet, mindegy. A lényeg csupán ennyi: Innen nézve.
Telik múlik az idő, és nem jutottam sehova… célom kedves Kyle-om szívét megnyerni, de próbálkozásaim mind kárba vesztek. Nem vesz észre, nem is akar. Türelmes ember vagyok, igen. Nagyon türelmes, de mégis… lassan kezdek kiborulni. Hiába mondom a szemébe, tisztán, érthetően. Ő gyerekes módon félre érti, és kikosaraz. Számoltam… igen, a 3. alkalom után számolni is elkezdtem, és összesen 128-szor rázott le magáról, kicsit sem tisztességes módon. Direkt csinálja… tudom! Ilyet nem tesz az ember, véletlen, vagy öntudatlanul… nem, nem és nem!
Ismét csak dühösen vagyok képes trappolni a folyosón. Amint vége volt az órának, fejvesztve viharzott ki. Tudja… hogy ma is arra készültem, és olyankor mindig kerül. Bezzeg máskor szinte már ő lóg a nyakamon. Szórakozik velem… Ki hinné róla hogy ilyen… de én ismerem… és pont így szeretem. Mikor zöld sapkáját már messziről megpillantom, gondolkozás nélkül kiáltok utána.
- Kyle! Szerelmes vagyok beléd! – lomhán fordul meg, majd pislog rám. Léptei még lomhábbak, és mire elér hozzám, úgy érzem évezredek teltek el. Keze lassan nyúl felém, majd szőke tincseimen pihen meg, és simít végig azokon.
- Kenny, ha barátként szeretsz, azt úgy mondjuk szeretlek. Sze-ret-lek. Érted? Ajh, 17 évesen csak tudhatnád. – veregeti meg vállam, majd dúdolgatva hagy ott. A folyosó közepén. Egyedül. Egyes egyedül.
Jó, persze nem teljesen egyedül, hiszen nem egy ember lézeng itt, mégis… az iskolában már senkit nem lepnek meg extrém szerelmi vallás technikáim. Az elsőknél még meg-meg lepődtek, de mostanra… meg szokott dolog lett… nem csodálom, a mai nap elértem a bűvös 129es számot. Gondolatban megtapsolom magam, mégis, arcomra sunyi vigyor kúszik. Ó hogy miért? Azért, mert erre a délutánra olyat terveltem ki, mit már nem fog megúszni…
Naponta egyszer próbálkozom. Nem többször, vagy még ennyiszer se. Ezt jól tudja… és ezt fogom kihasználni. A tervem beteljesüléséhez egy remek barátomnak kértem a segítségét…
- Mit akarsz? – morogta kelletlenül, mikor odamentem hozzá.
- Ugyan Craig~ Attól hogy seme vagy ne legyél olyan morci! Vegyél rólam példát~ - karoltam át nyakát, de mielőtt még megüthetett volna, egy kecses mozdulattal oldalogtam hátrébb.
- Mit. Akarsz? – taglalta ingerülten, ahogy rám lesett.
- Kéne egy kis segítség… - mosolyogtam pajzánul, mire felkapta fejét, és komorsága kámforrá lett.
- Mi lenne az? – kérdezte érdeklődve. Nyert ügyem van, az már biztos. Oda hajolva suttogtam fülébe tervem, arca kissé elvöröslött, de ez is hamar eltűnt.
- Rendben, legyen. – csapta be szekrényének ajtaját, mire nevetgélve veregettem meg hátát.
- Kössz haver, ezer hála~ - több sem kellett. Ezután már könnyű dolgom volt. Következő célpontom az irodalom tanár volt, ki pár fortélyos szóval egyből rávette a közre működésre, persze a részletekbe nem avattam be. A terv utolsó fázisa volt a legkönnyebb… legalábbis annak tűnt. Csendben, feltűnés mentesen, és kissé lehangoltan kellett gubbasztanom a teremben. Mint minden kikosarazás után. Mégis… olyan nehéz volt. Hiszen tudtam mi lesz délután… és a vigyor csak úgy kikivánkozott belőlem, de tartanom kellett magam… tartanom és… nem bírtam ki. Valahogy le kellett ezt vezetnem, óra közepén, mit kedves padtársam szenvedett meg, mikor hatalmasat csaptam fejére, kinek buksija így nagyot koppant a padón.
- Bazd meg! – mordult fel Stan, ahogy vörös homlokát dörzsölgette.
- Bo…! – Ekkor hatalmas ütés érte tarkómat, mire nyöszögve dőltem a padra. A mögöttem ülő Craig gyilkosan nézett rám, majd átváltva kedves énjére, nézett szerelmére.
- Jól vagy? – hangja nyugodt volt, mégis, fel sem kellett néznem hogy tudjam, hogy szemei elárulták mennyire is aggódik a másikért.
- Üm igen… persze… - motyogta Stan egyre vöröslő fejjel. Igen… Mr. Tucker volt az egyetlen, ki Mrs. Tuckerből, avagy Stan Marshból ezt a reakciót ki tudta hozni. Ami persze édes cuki fasza volt, de bárcsak én is ezt tehetném Kyleal… Kyle…
Lomhán tekintek fel a padról rá, ki most is csak figyelmesen jegyzetel. Szemüvegét kissé feltolja, és így nyújtja kezét, majd tesz fel kérdést a tanárnak. Igen… még tavaly lett szemüveges… sok olvasás… elég ódivatú, hiszen mostanra már a sok gépezéstől romlik el az emberek szeme de… ő más. Ebben is. És én kifejezetten ezért imádom.
A csali készen volt, és ők tökéletesen belesétáltak. Stan és Kyle békésen haladtak a folyosón, mind addig, míg az irodalom tanár útjukat nem állta.
- Marsh! Broflovski! Menjetek a 227es terembe! MOST! – parancsolt rájuk, mire Kyle egyből sarkon fordult, és el is indult a terem felé, ellentétben Stannel, ki pufogott még egy ideig, de utána ő is követte barátját. A biztonsági kamerák kistévéi előtt állva, tökéletesen láthattam e jelenetet. Csak erre vártam, loholva bár, de még előttük elértem az említett termet, hol már Craig is ott volt.
- Végre… - morogta. – Na, hol vannak már?
- Mindjárt… ideh érnek… - lihegtem nagy nehezen, majd elfoglaltam saját helyem. Nem kellett sokáig várnunk, pár pillanat múlva már hallhattuk is Stan pufogását, mire nem sokkal később, a fekete morogva be is rúgta az ajtót. Komoran nézett körül, de mikor meglátta Craig-et, meglepetten pislogott rá.
- Craig?... – suttogta hitetlenkedve. Kyle is lassan belépett, minden tökéletes. Nemes egyszerűséggel zárom be mögöttük az ajtót, majd a kulcsot elfordítva a zárba, süllyesztem el zsebemben a kulcsot.
- Kenny? – pislog rám Kyle, ám mikor meghallja újra Tucker hangját, ő is oda kapja fejét.
- Stan… gyere ide. – néz a fiúra éhes tekintettel, mire annak feje mély vörös lesz. Nyelve egyet sétál oda Craig-hez, kihez amint odaért, átkarolva derekát húzta oda egy csókra. Kyle arcára egyből pír szökött, ahogy elfordította tekintetét, nem akarta nézni de ezt… nem hagyhattam. Mögé lépve, fogtam meg állát, és fordítottam a kis pár felé, hol Craig már a ruhákat tépte le Stan-ről.
- Kennyh ne… - nyöszögte, ahogy akaratlanul is előre pillantott, hol Stan már meztelenül feküdt a padon, nem akarta látni, így görcsösen hunyta le pilláit. – Kenny! – parancsolt rám, de tudtam jól miért teszi…
- Tetszik, igaz? – kérdeztem, hangom nyugodt volt, mégis ő egyre feszültebb lett.
- Nem! Nem akarom ezt nézni! – mondta megvetően, ahogy mocorogni kezdett, ám Craig vigyorogva tárta szét még jobban szerelme combjait.
- Pedig innen nézve gyönyörű a kilátás…~ - vigyorgott, majd lehajolta csókolta Stant, majd felénk pillantott lomhán, tekintete elkomorult. – Kifelé. – parancsolta, mire én szó nélkül húztam elő a kulcsot, kinyitva az ajtót, ragadtam meg a vörös kezét, és húztam ki a folyosóra. Amint kiértünk, kacsóját kitépte szorításomból, és azonnal menekülni próbált, ám én újra megragadtam, és visszahúzva magamhoz, néztem mélyen zöld íriszeibe…
- Kyle! Hallgass végig! Szeretlek! És nem barátilag, hanem szeremből és tudom hogy meleg vagy! Szóval, szeretlek és járj velem…! – hadartam zavarodottan… más szöveggel akartam előrukkolni… teljesen mással… de így sikerült.
- Oké. – válaszolja… mire én… csak pislogni vagyok képes…
- Mi?... – nyögöm ki nagy nehezen.
- Én is szerelmes vagyok beléd, nagyon régóta. Igen meleg vagyok, és szeretnék veled járni. Kíváncsi voltam, meddig vagy képes értem elmenni és úgy tűnik… akár meddig. – mosolyodik el, ahogy odahajolva hozzám, add lágy csókot ajkaimra, mibe beleborzongók. Félénk és gyors, pont milyennek képzeltem. – És mivel ez egy elég bizarr, és értelmetlen szerelem vallási kísérlet volt, épp ideje abbahagynod. Na, holnap. – fordul sarkon, és megy el… igen… elment… igent mondott és lelépett… nemes egyszerűséggel. Teljesen összezavart de mégis… arcomra hatalmas vigyor kúszik… mikor lassan fel is fogom mi történt.
- IGEN! – kiáltok fel diadalittasan.
- Igenh~ - hallatszódik az ajtó mögül Stan kéjes hangja is, mire inkább lelépek a helyszínről.
Másnap reggel, még a tegnapi hír sem képes felvidítani. Pusztán sóhajtózva szállingózok a folyosón fel alá. Meglepetten észlelem, mikor valaki hátulról lefogja lágyan szemeimet, majd nem sokkal később el is engedi. Megpördülve tengelyem körül, nézek le a nálam kicsit kisebb egyénre.
- Kyle?... – suttogom, mire ő mosolyogva néz rám.
- Mi ez a pesszimista kinézet? Hát ezért mondtam igent? – szemei huncutul csillognak, ahogy kinyújtja felém nyelvét.
- Nem az csak… - sóhajtok. Jobb ha tud róla… rá is tartozik. – Most hogy összejöttünk, rengeteg sikosítót meg gumit meg egyéb dolgokat kell vennem… hogy fogom én mindezt finanszírozni… - mondom szomorúan, mégis arcomra egyre nagyobb pajzán vigyor kúszik.
- I-Idióta! – csap fejemre. – Csak emiatt vagy így elkenődve?! Azt majd úgy is megoldjuk! – lép el mellettem, és kezd az osztály felé viharozni… mégis, nem patakokban kezd el orrvérem folyni, ahogy felfogom mit is mondott.
- Ma délután korrepetálsz! – jelentem ki, ahogy utána sietek.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
