| Anvil : 16. fejezet: A titokzatos idegen (part2) |
16. fejezet: A titokzatos idegen (part2)
2011.06.12. 18:33
Jó szórakozást hozzá~ >///<
Stan zsebre vágta a kis cetlit, majd kezében a zacskóval visszament Kyle szobájába. Kyle viszont eközben nagyban dolgozott. Íróasztalánál csücsült és amit még, feltehetőleg Craig hozott át neki anyagot azt körmölte. Fejét baljával tartotta és jobb kezében a toll remeget, de erőt véve magán nem hagyta abban az írást. Mikor Stan ismét benyitott fel sem nézet mintha nem is hallaná a másikat. Stan a másik mellé sétálva tette le asztalára a csomag kekszet.
- Egyél. – mondta határozottan.
- Nem vagyok éhes - morogta, és lapozva a füzetben írt tovább.
- Akkor is enned kell, hogy vissza nyerd az erőd… - mondta komoran, ahogy hátrébb lépett egyet. Kyle csupán egy aprót nézet a kekszre, majd kibontva azt, vett egyet a szájába, majd rágva rajta párat nyelte le.
- Kösz... több nem kell - ismét a füzetet kezdte nézni, ahogy kissé eltolta a kekszet. Stan ezen csak felmordult, majd vállat vonva leült a vörös ágyára. Kyle viszont idegesítette a másik, jobban mint kellene...
"Miért nem megy el? Ilyenkor már rég elment volna..." - gondolta, ahogy néha írás közben szeme sarkából a feketét nézte. Nem értette, miért viselkedik így és biztos volt benne, hogy történhetett valami. Valami egész furcsa... Stan eközben a plafont fixírozta. Kezeivel kitámasztva magát dőlt kissé hátra.
- Miért nem mész el? - kérdezte halkan fel sem nézve.
- Vigyázok rád… - mondta, ahogy a másikra nézett, olyan arckifejezéssel, mintha ez természetes lenne számára.
- Jobban vagyok és ha gond van szólók... - morogta, ahogy székét kitolva a másik szemeibe nézet.
- És amikor rád tőr Wendy, szerinted lesz időd nekem szólogatni?... – mondta kis iróniával hangjába. Lesütötte szemét, de nem foglalkozva vele folytatta tovább.
- Ő sem hülye! Már nem jön ide, de ha akarod bezárkózom.
- Mért zavar ennyire hogy itt vagyok? – kérdezte, ahogy fel sem nézett a másikra.
- Mert egyedül akarok lenni... - fordult vissza az asztal felé.
- Igazán? – a másikra emelte tekintetét. – Akkor mond a szemembe… - Felpattant, majd kóvályogva kissé lépet a fekete elé és idegesen nézet a szemeibe.
- Én egyedül... - kezdett bele, de ahogy a másik sötét íriszit nézte rájött, hogy vesztett. Szemeibe könnyek gyűltek és lehajtott fejjel fordult meg néhány szipogás közepette. Stan felállva lépett lassan a másik mögé, majd hátulról átkarolva ölelte lágyan magához.
- Nem foglak egyedül hagyni… Kyle… - hangjában szeretett csengett amitől csak még jobban felzokogott és kezeit arca elé rakva engedte szabadjára könnyeit. Az a sok elfojtott érzelem egyszeriben feltört, majd hirtelen megfordulva üvöltött a másikra.
- Honnan tudod?! Honnan a fenéből látsz át rajtam?! Miért nem vagy képes elmenni, ahogy mindenki más, és egyedül hagyni?! A francba már... ez nem igazság... - sírta tovább és térdre rogyva próbálta letörölni megállíthatatlan könnyeit. Stan letérdelve a másik elé tette egyik kezét a másik arcára, ahogy lágyan simogatni kezdte. Megragadva a másik jobbját, saját mellkasára tette annak kezét.
- Itt belül, valami nem engedi, hogy itt hagyjalak. - Könnyel áztatott arcát előbb a mellkasa, majd az arca felé fordította és még mindig sírva döntötte neki fejét a másiknak. Stan abbahagyta a másik arcának simogatását, helyette fejét kezdte el simogatni, ahogy másik kezével pedig a hátát.
- Nyugodj meg Kyle… most már nem vagy egyedül… - A fiú viszont nem volt képes abba hagyni a sírást. Nem volt képes és csupán azt tehette ami most a legjobb... kisírta az összes könnyét a másik előtt, ami tíz percig is eltartott. Mikor már kezdett kicsit jobban lenni, fejét felemelte és rettegve nézet a másikra.
- Wendy megfenyegetett, hogy ha nem költözök el, elmondja mindenkinek a titkomat. Aztán azt is mondta, hogy ne beszéljek veled és, hogy utáltassam meg magam... - motyogta - én annyira sajnálom... - Stan belül tombolt, legszívesebben széttépte volna a lányt, de nem mutatta ki Kyle előtt, a fiú most fontosabb volt számára, mint az a hérpia.
- Megnyugodhatsz… ezt nem ússza meg szárazon. Ráadásul… sose tudnálak megutálni… - arcán egy lágy mosoly jelent meg.
- Nem tudom Stan... amikor mondta és most ez. Itt volt bent a szobámban és azt mondta mivel megszegtem az alkunkat büntetést kapok. Lenyomott a padlóra és a számba nyomta azt a kapszulát... - mesélte kissé remegve - annyira furcsa volt, aztán azok a hangok... a te hangod is hallottam.
- Amikor bejöttem… ő már nem volt itt. – mondta komoran.
- Hmm lehet... , akkor viszont az ablakon távozott - bökött a nyitott kijárat felé.
- Ez egy őrült… - állapította meg a fekete, ahogy az ablakra nézett, majd újra vissza Kylera. – De ugye nem csinált veled semmit?! - Kyle letörölve az utolsó könnycseppéit gondolkozott el. Nem túl sok rémlett neki mielőtt elájult volna.
- Azt hiszem gyomorszájon ütött, és miután már a földön feküdtem és beadta a gyógyszert utána semmit... de nem emlékszem. Bocsánat. - Stan kezét a másik hasára tette.
- Még fáj?… - Hevesen rázta meg a fejét, majd ismét felnézett.
- Pff… nem hagyom hogy még egyszer hozzád érjen…! – mondta elszántan mire a vörös elmosolyodott.
- Köszönöm - felkelve az ágyához sétált és lefeküdt rá. Stan a földön maradva terült el, amire Kyle kicsit arrébb húzódott az ágyon és egész a szélére kifeküdt.
- Elférünk ketten is ezen az ágyon... - motyogta - ha tovább fekszel a padlón, akkor inkább menj el a saját ágyadba - Stan-nek persze több se kellett, egyből a vörös mellett termet egy huncut mosollyal.
- Wííííí~ beengedtél az ágyadba!~
- Mert a földön megfázol... - morogta, ahogy ránézett, majd visszatette fejét a párnára - a szélére és így elférünk, és lesz köztünk akkor hely is, hogy ne zavarjuk a másikat.
- De engem nem zavarsz… – mondta mosolyogva, ahogy helyezkedett, de aztán észbe kapott. - Jah, bocsi… elfelejtettem… - mondta nevetgélve, mire Kyle nem szólva semmit fordult kifele és falat kezdte nézni. Stan kissé elszomorodott, bántotta a tudat, hogy Kyle miatta szomorodott el. Kezeit tarkója alá téve kezdte el nézni a plafont.
- Gondolkodtam... - kezdett bele halkan, de nem fordult meg - mikor be voltam lőve... akkor ébren voltam igaz?
- Öhm… igen. – mondta nagyokat pislogva Stan ahogy a másik hátára nézett.
- Furcsa, hogy ennyi idő után is még megvan... - Stan először felhúzta a szemöldökét.
- A… másik Kyle?... – kérdezte.
- Amit mondtál és amennyit tudsz... tőlem tudod, viszont én nem árultam el semmit - hangja elhalkult és elmosolyodott - hiányzik, hogy olyan legyek, mint ő...
- Miért? – kérdezte Stan.
- Nehéz lenne elmagyarázni, és nem értenéd meg - válaszolta, majd megfordulva egyenesen a kék szemekbe nézet - emlékszem mindre, most már... Amíg nem voltam magamnál. - Stan meglepődött, majd oldalra nézve pirult el.
- Öhm… látod… nem éltem vissza a helyzettel… - mondta, ahogy feje vörösebb lett.
- Tudom... de én másra is emlékszem, nem csak arra mikor rád másztam - arca elpirult, de szemeivel nem szakította meg a szemkontaktust.
- Mire? – kérdezte, ahogy visszanézett a másik szemébe.
- Nem csodálom, hogy elfelejtetted. Gondolom nem azon volt a lényeg. Stan arca még vörösebb lett, majd egy nagy levegőt véve fújta ki.
- Ha a… csókra gondolsz… - ismét oldalra nézett és látva, hogy Kyle elmosolyodott tudta, hogy csak arról lehet szó. Persze a vörös is sejtette ezért, majd magára húzva a takaró egyik részét fordult vissza a fal felé.
- Nem hazudott - csupán ennyit mondott. Stan megdörzsölve arcát próbálta vörösségét eltüntetni.
- Hm? – kérdezte, ahogy a másikra nézett.
- Hülye vagy ha nem érted... - motyogta a takaróba, ahogy fejére rántotta.
- Hey! Csak feledékeny! – védte magát Stan.
- Az már nem az én problémám - rántotta meg a vállait. Stan fejét fogva próbált vissza emlékezni, mikor minden fejében volt azon tanakodott a másik melyik részére is gondolt.
- Melyik… részére gondoltál? – kérdezte ahogy a másik hátát nézte.
- Ha nem jössz rá magadtól én, nem mondom el. - Stan sunyin elvigyorodott, ahogy a másikhoz kicsit közelebb hajolva suttogta;
- Csak nem arra gondolsz, hogy jól csókolok…?
- Teli találat - morogta, ahogy felült ezzel kikerülve a másik fejét - és nem tartott csak... hét percbe mire rájöttél.
- Jó na! – közelhajolt a másik arcához és ajkának suttogta. – szeretnél még egyet?...
- Nem - válaszolta negatívan, ahogy eltolta a másik képét az arcából - más vagyok, mint a belső énem.
- Hm~ de ha nem akarsz, akkor miért említetted meg? – kérdezte egy sunyi mosoly kíséretében a fekete.
- Sok mindent nem akarunk még is megemlítjük - vont vállat, majd kissé mogorván nézet a másikra - és te ezen mint mosolyogsz? Te élvezted?
- Naná! – vágta rá Stan őszintén.
- Remek... - hajtotta a fejét, ahogy meg is rázta kicsit - szóval félhetek, mert az igazság kiderült... te tényleg egy perverz állat vagy!
- Hey! Most ezért miért vagyok perverz? Nem a farkam állt fel, hanem!... – mellkasára nézett. -Itt olyan jó érzés volt…
- Perverz - folytatta tovább, de egy mosoly kíséretében nézet rá feketére és halkan hozzá tette - de azért örülök.
- Miért?
Arcáról letörölte a mosolyt és ismét semmit mondóan nézet rá.
- Kíváncsi perverz - mondta és felpattanva az asztalhoz sétált és a kekszet, melyet még Stan hozott be magához véve ült le az asztalhoz.
- De miéééért?~ - eldőlt az ágyon. – Most nem is mondtam semmi olyat!
- Nem baj~ - nyammogta a kekszeket, ahogy a füzeteket lapozgatta.
- Jóóó, de akkor miért? – kérdezte, ahogy hasra fordult.
- Mert az vagy~
- Annyira nem vagyok, mint amennyire hiszed… - morogta maga elé.
- Ezt már elszúrtad~ az első benyomás az igazi.
- Ha igazán perverz lennék, visszaéltem volna az alkalommal! – morogta tovább, ahogy ismét hátára fordult ám a vörös csak, vállat rándítva küldte le a maradék kekszet is a torkán, majd megnyalva ajkait elégedetten morgott egyet, majd Stan-re nézet és elmosolyodva sétált vissza az ágyhoz.
- Miért akarod ennyire, hogy ne nevezzelek perverznek?
- Mert… te nem kedveled őket. – mondta nagyokat pislogva ahogy a másikat nézte aki megdöbbenve kissé kérdően nézet a másikra.
- Miért fontos, hogy kedvem e őket vagy sem?
- Mert… nekem fontos, hogy kedvelsz-e vagy sem… - mondta Stan még mindig a másikat nézve.
- Ugyan már - legyintett nevetve - barátok vagyunk és ha perverz is vagy, akkor is azok maradunk. Ez nem változtatja meg a véleményemet.
- Igazán? – ült fel csillogó szemekkel a fekete.
- Persze - bólintott - mondom, engem nem zavar, de lehet a barátnőidet, majd igen szóval nekik akadékoskodj - Stan feje elkomorult, erre az egy szóra.
- Nekem… soha nem lesz barátnőm… - mondta, ahogy visszadőlt az ágyra.
- Miért? - ült le az ágy szélére - Hisz kedvelnek... én örülnék neki, ha lenne valaki, aki kedvelne engem és szeret. Te nem így vagy vele?
- Nem… mert ha szeretsz valakit, és elhagy… - szemei összeszűkültek. – az nagyon fáj.
- Ha valaki igazán szereti a másikat soha nem hagyja el. Én így gondolom - bólintott.
- Igen de… - elfordította fejét. – Sokszor mondod a másiknak, szeretlek így úgy sose hagylak el és… egy nap… mégis…
- Akkor az igazán nem is szeretett. Ez olyan mint a csók. Azt sem adod akárkinek, csak akit úgy igazán kedvelsz - nézet a másikra komolyan.
- Tudod Kyle… - mosolyogva nézett a másikra. – kevesen gondolják így de, örülök hogy te is így gondolod…
- Máskép látom a világot, de mintha ezt már mondtam volna...
- Annyira nem látod másképp… hiszen erről én is így vélekedek… - Kyle végül mosolyogva csusszant közelebb Stan-hez és egyenesen az arcába vigyorgott
- Biztos vagyok benne, hogy lesz majd valakid aki szeretni fog~ - mondta vidáman.
- Nem hiszem… - mondta kicsit rekedtes hangon.
- Biztos vagyok benne - mondta, ahogy kicsit bátortalanul, de megfogta Stan kezeit és kissé megszorította.
- Mitől vagy… ilyen biztos? – húzódott kicsit közelebb Stan.
- Mert a kedves emberek mindig megkapják azt amire vágynak - mosolygott továbbra is, de szemeivel másfele nézet - tudom elég nyálasan hangzik, de én hiszek ebben.
- Nem nyálas… inkább… cuki. – mondta ahogy orrát a másikéhoz érintette. Aki erre mélységesen elpirult és szinte rögtön elugrott a másik közeléből és kezét is elengedte, majd kissé ijedten nevetett fel.
- Ugyan már... semmi cuki nem volt ebben!
- De iiigen~ - mondta Stan ahogy a falnak dőlve vigyorgott a másik reakcióján, aki végül legyintett.
- Aludjunk - mondta határozottan, de arca még mindig vörös volt.
- Okké~ - megragadva a vöröst ölelte át, és így húzta be az ágyba. – Aludjuuunk~ - Kyle-t ismét kirázta a hideg és csak vörös arccal próbálta lefejteni magáról az ölelő karját.
- Stan... engedj már el... - nyüszögte.
- Jójó~ Bocsi. – elengedte a másikat. – Néha elfelejtem hogy nem szereted ha hozzád érek…
Kyle erre kiengedve egy sóhajt húzódott a legszélére, majd megfordulva nézet a feketére.
- Hozzám lehet érni, de nem szeretem, ha túl közel van valaki... - motyogta, ahogy arca ismét elvöröslött és félre nézett.
- Akkor… nem szereted ha hozzád érek? – kérdezte ahogy boci szemekkel nézett a másikra, aki mélyet sóhajtott és beletúrt vörös fürtjei közé.
- Csak ne ölelgess... - Stan megbökte a másikat.
- Ezt szabad? - A vörös visszakézből vágta fejen és morogva fordult kifele, ahogy magára húzta a takarót.
- Idióta. - Stan odabújt a másik hátához.
- Sajnálooom~ - Még egy morgás szökött ki a takaró alól, jelezve hogy ismét közel van és hogy a takaró alatt lévő nem akar most beszélgetni. Stan elhúzódott.
- De Kyle… nekem nincs takaróm… - Ismét egy morgás, majd elengedve engedte, hogy a másik is magára húzza.
- Jó éj. - magára húzva a neki jutó részt, húzódott kicsit közelebb hogy normálisan betudjon takarózni. Ügyelt arra, hogy ne dörgölőzzön a vöröshöz, majd felé fordult.
- Jó éjt. – és egyből lehunyta szemeit. Kyle kis idő múlva tudott csak elaludni, de mikor sikerült teste magától húzódott közelebb Stan-hez és kissé neki dörgölőzve szuszogott tovább. Stan kinyitotta szemeit, és a másikra nézve csak elmosolyodott. Még jobban közelebb húzódva a másikhoz kezdett el ő is halkan szuszogni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Elolvastam...nagyon jó! Várom a folytatást^^
KÖszönöm <3