A nap már lemenőben volt, amikor még Kyle a parkban sétált át. A naplemente gyönyörű volt mégis figyelmét valami más kötötte le. Egész nap zsibbadt a karja aminek nem szabadott volna. Egyetlen kis vágás volt, az egész, bár erre sem emlékezet. Semleges arckifejezéssel simogatta hátha attól jobb lenne. Egyetlen öröme a mai napban a szatyrában levő csokis keksz volt, melyből már egyet bemajszolt útközben. Mikor elért egy bizonyos pontot, fáradtan leset fel szobájuk erkélyére, ahonnan fény szűrődött ki.
- Kíváncsi vagyok, vajon hányt csajt dugott meg azóta, hogy én elmentem - mondta egy keserves mosoly és sóhaj kíséretében és meggondolva magát kicsit beljebb sétált és egy nagy tölgynek döntve hátát csücsent le, úgy hallgatta a neszeket, melyek az erdőből szűrődtek ki.
Stan egy cigis doboz kíséretében sétált ki az erkélyre, és kivéve belőle az utolsó darabot gyújtotta meg azt, miközben telefonált.
- Nem ma… nem jó. Mert nem és kész, nincs kedvem… - magyarázta ingerülten a túloldalon lévőnek. Kyle a fa árnyékából felpillantott az erkélyre, és bár nem hallotta Stan mit beszél ismét mosoly szökött az arcára és úgy dőlt a fának még jobban.
- Stan~ Stan~ Itt vagyok, csak te nem látsz én, viszont annál is többet látok~ - dudolta, majd felkacagott saját buta mondatára.
- Köztünk mindennek vége! – hisztérikázta a túl oldalról a lány.
- Mert volt valami...? – kérdezte flegmán Stan. – Elején megmondtam, csak arról van szó. – a lány lecsapta a telefont, amin a fekete csak vállat vont, majd telefonját egy határozott mozdulattal behajította szobájába. A cigijét hamar elszívta, és csak egy morgással kommentálta, hogy nincs több szál nála.
- Vegyél már észre Kaszanova - nevetett még mindig, majd felkelve rejtekéből tölcsért formált szája elé és úgy kiabált egy nagyot - STAN~ - majd kuncogva ült vissza helyére. A fekete egyből oda kapta fejét, és egy mosoly kíséretében már el is tűnt az erkélyről. Nem kellet sok idő, és már lent is volt, Kyle felé sétált, zsebre dugott kezekkel.
- Hát te? – kérdezte már méterrel messzebb a vöröstől, ahogy határozottan közeledett felé.
- Nocsak észrevett~ - suttogta kezeibe, hogy a másik ne hallja, majd mosolyogva nézet rá - Hey Stan, mit keresel itt kint?
- Mondjuk hozzád jöttem? – kérdezte már Kyle előtt állva, egy mosoly kíséretében.
- Ohh~ és miért? Pedig biztos voltam benne, megint valamelyik ágyat melegíted - kuncogott fel kisfiúsan, ahogy mellette levő helyet kicsit megpaskolta, jelezve üljön mellé. Stan egyből helyet foglalt a másik mellett, majd ránézve kezdett bele.
- Hívtak de… nem volt kedvem menni…
- Nocsak? Csak nem beteg leszel? - Túrt bele szatyrában és elővéve a csokis kekszet kínálta meg a feketét. Stan elvéve egyet kezdte nézni az eget.
- Nem t’om… de… így legalább te sem vagy egyedül. – mondta, ahogy ő is felkuncogott. Kyle is kivett egyet, majd maguk közé rakva harapott belőle.
- Én szeretek egyedül lenni, néha sokkal jobb, mint bárki mással - mondta de szavai között hallatszott az érdes magány. Stan dünnyögött egyet.
- Ugyan már! Tudom jól, hogy élvezed, hogy velem lehetsz! – küldött egy csábos mosolyt a másik felé.
- Egy perverz társasága... a világon nem kívánhatnék magamnak jobbat. - Stan ismét felkuncogott, majd egy újabb kekszet kivéve kezdte el azt is majszolgatni.
- Ennyire azért nem vagyok perverz…
- Nem - rázta meg a fejét, ahogy a fának dőlve - ennél sokkal jobban~
- Ha-ha! – mondta a fekete ironikusan. – Ha annyira perverz lennék, mint amilyennek beállítasz… most is csak arról beszélnék.
- Miért? Ez minek tűnik neked... próbálod magad védeni, hogy te nem vagy az, pedig egyszerűbb ha elfogadod és akkor talán elhittem volna, hogy tényleg nem vagy az - vezette le a hosszas tömör egyenletét a másik, ahogy mosolyogva nézet fel a másikra. Stan egy bedurcizott fejet vágva szólalt meg.
- Én az ilyenekhez szőke vagyok… - ő is a másikra nézett.
- Perverz~ hülye~ - számolgatta ujjain a részleteket - a legjobb párosítás egy sráchoz. Asszem ezért vagy te olyan népszerű.
- A hülyeségeimnek semmi köze a helyes pofikámhoz! – mondta hatalmas vigyor közepette.
- Ohh~ értem, értem. Szóval a perverzséged a helyes "pofikádból" származik. Micsoda titkok derülnek itt ki - nevetett fel, ahogy ismét egy sütiért nyúlt.
- Ajjj Kyle! Ne forgasd ki a szavaim! – nevetett fel, ahogy könyökével kicsit oldalba vágta.
- Hey~ - nevetett még mindig, ahogy a hasát is fogta már. Szemeiből öröm könnyek szöktek ki és nem győzte letörölni. Stan örömmel nézte hogy a másik ennyire boldog, majd egyik ujjával megbökte a másik oldalát.
- Mennyire vagy csikis? – kérdezte egy sejtelmes vigyor kíséretében.
- Na~ - fogta le még mindig nevetve, majd mindkét kezét odahelyezte - ne merd~!
- Óóó szóval nagyon… - kitépve kezeit a másik szorításából kezdte el mindkét kezével csikizni a másik oldalát. Aki erre hangosan felkacagott. Nem érezte azt a furcsa érzést amit szokott, amikor valaki hozzá ér, így átadva magát a játéknak csak nevetett. De mint tudjuk, hogy az élet szar és ha boldogak vagyunk, akkor elszarja valami... bármi.
Kyle megrándult és kissé felszisszenve kapott karjához. Lefogva próbálta meg az égető érzést csillapítani de annak semmi jelét nem mutatta. Stan elvette kezeit, és aggódóan nézett a másikra.
- Mi az Kyle?
- Semmi... - motyogta, ahogy fájdalmasan és mosolyogva nézet fel Stan-re - semmi gond.
- A karod igaz?... – kérdezte, majd felállva nézett le a másikra. – Gyere, nézessük meg azzal a fura… nővérrel.
Felállva bólintott és jó karjával felvéve a kis zacskót indultak el a nővérszoba felé.
- Nem muszáj elkísérned... ha szeretnél nyugodtan le is feküdhetsz.
- Hehh, szívesen elkísérlek. – mondta ahogy rámosolygott a vörösre. Aki csak bólintott, majd csöndben tették meg a nővérszobáig az utat. Nagy szerencséjükre az éppen bent tartózkodott, jobban mondva aludt. Fejét az asztalra hajtva horkolt és szája szélén szép kis nyálcsík vándorolt le.
- Talán nem kéne felkelteni... - nézett a feketére - nem fáj annyira... ki fogom bírni holnapig...
Stan viszont egyből odasétált a nővérhez, majd párat kopogtatva az asztalon próbálta felébreszteni.
- Stan! Mondtam, hogy ne... - fogta meg a másik vállát, de a kopogtatás hatott. A doktornő álmosan nyújtózott egyet, majd letörölve szájáról kifojt nyálát nézett a kék szemekbe amitől arca egy kettőre felvidult.
- Ááá~ Stan! Megtaláltam a kartonodat. Végre már a nevedet is tudom - mondta ahogy megfogta a fiút és vállainál fogva lökte az asztalnak - minek köszönhetem, hogy meglátogattál? Csak nem fáj valamid?
- Nem nekem semmim… - mondta nehézkesen. – De a barátomnak a karja… - mutatott Kyle-ra. A nő ekkor megfordult és szemei ha lehet még jobban felcsillantak, majd elengedve a feketét rohant a vöröshöz.
- Aj aj~ a kis lábfájós~ de hiányoltalak még kontrolra sem jöttél fel pedig megkértem a kis barátodat, hogy szóljon - mondta és hanglejtése egy fokkal komorabb lett, ahogy ismét a feketére nézett, de figyelme ismét vissza terelődött az előtte állóhoz mikor az halkan megszólalt.
- Átadta, csak nem tudtam feljönni. Elnézést - mondta bűnbánóan.
- Ugyan, ugyan~ kedvesem. - simította végig az arcát a nő, majd a vizsgáló asztalra mutatott, amire Kyle rögtön fel is mászott. Stan rendbe szedve magát állt a vizsgáló asztal mellé, kicsit messzebb a nőtől, hogy az még véletlenül se tudja még egyszer elkapni.
- Nézzük, nézzük~ a karod az igaz? Amúgy egy nevet mondanál nekem?
- Kyle Broflovski - nyögte ki a fiú, ahogy ismét belehasított a karjába a fájdalom.
- Remek, levennéd a pólódat Kyle? Úgy köszönöm - A nő kesztyűt húzva kezdte el lefejteni a kötést, de mivel nem boldogult vele így ollóval próbált. Mikor minden lejött kissé szörnyülködve nézte a tíz centis sebet, melyből itt ott vér folyt ki és elkezdett már gennyesedni is.
- Te jó ég! Mégis mit csináltál te ezzel? - kérdezte és hangjából eltűnt az a gyerekes csilingelés - ez kb. két napos lehet ráadásul le sem lett fertőtlenítve rendesen. Mégis mi történt? - kérdezte, ahogy komolyan nézett a vörösre, aki viszont megilletődve fordította el a fejét.
- Egy letört faág felhasította neki még péntek este. – mondta Stan ahogy zsebre dugta kezeit.
- Ne hazudjon nekem! Hat teljes éve vagyok orvos és még én is tudom, hogy még egy kihegyezett fa él sem hasít ennyire szépen a bőrbe. Ez egy késnyoma... - fordult vissza a vöröshöz, aki még mindig leszegett fejjel meg sem szólalt - mégis mi folyik itt? Azonnal hallani akarom az igazat, vagy szólók a szüleiteknek - fenyegetőzött tovább, ahogy előkapott pár vattát és elkezdte lekezelni a fiú nem túl szép kezét.
- Jó-jó… sötétbe szórakoztunk, lökdösődtünk, a kezemben pont egy bicska volt és.. amikor nekem lökték véletlen felvágtam a karját. – Mondta Stan őszinteséggel hangjában. – Nem akartam elmondani, mert akkor jönne a kioktató szöveggel…
- Ami talán nem véletlen? Nagyon csúnya ez a seb ráadásul, az hogy így hagytátok elfertőződni... - a nő megrázta a fejét és rányomva a másik kezére még egy adag vattát, aki csak felszisszent az érintéstől - Nem is értelek titeket, ekkora barmoknak lenni! Előbb az a szegény fiú, most meg ez a bicskás ügy...!
- Véletlen volt! – hivatkozott Stan. – sosem vágnám fel direkt a barátom karját… - nézett oldalra.
- Ugyan már Mr. Marsh! Az ember nem tart csak úgy véletlen a kezében egy bicskát... amit természetesen elkobozok, úgyhogy holnapra szeretném itt látni az asztalomon. Ami meg önt illeti - fordulta vöröshöz, aki még mindig lehajtott fejel nézet maga elé - nagyon rosszul néz ki, úgyhogy holnap maradjon az ágyában, ráadásul holnap jöjjön vissza még egy kontrollra. - Stan csak dünnyögött egyet, ahogy még jobban elfordult a nővértől.
- Akkor mehetünk? – kérdezte, hangjában semmiféle érzelem nem hallatszódott.
Bekötözte a vörös karját, majd átadva neki egy felmentést bólintott.
- Igen mehetek, de a bicskát holnapra az asztalomon szeretném tudni! - mondta, ahogy elkezdett írni Kyle dokumentumait.
- Jó-jó… - mondta unottan Stan ahogy Kyle-hoz lépett. – Gyere, menjünk. - Bólintott, majd lépkedve a másik mellet sétáltak ki a folyósóra.
- Most már nem fáj annyira a karod? – kérdezte, ahogy szobája felé kezdett el lépkedni. Kyle megérintette fájós kezét, majd Stan elé lépve komolyan nézett a másik szemeibe.
- Miért hazudtál? Miért vállaltad magadra? Nem emlékszem, hogy mi történt azon az estén, de arról pontosan meg vagyok győződve, hogy Cartman tette ezt! Miért nem mondtad el neki az igazat? - kérdezte.
- Mert hatalmas hisztit csapott volna meg… - oldalra nézett. – Lehet magántanulónak tanácsolt volna… azt pedig nem akarom. – hangja komolyan csengett.
- Így is hisztit csapott... de lehet igazad van... ráadásul, lehet, hogy még rám gyanúsították, volna hogy fejbe vertem - vakarta meg vörös fürtjeit - lehet hitelesebb lett volna mint egy kőben megbotlás.
Stan nem mondott semmit, csak elmosolyodott, és megragadva a másik épp karját kezdte el húzni a szoba felé.
- Na! De most jobb, ha lepihensz! Ahogy mondta aaa… doktornő…
- Nem vagyok fáradt, azt sem értem miért írt ki... - mondta a vörös, ahogy elszakította kezét a másikétól - amúgy is éhes vagyok.
- Hát akkor… egyél… - mondta a fekete. – Oda már nem kísérgetlek, nem akarok a nyakadon lógni akaratod ellenére… - nevetgélte, ahogy tarkóját megvakargatta.
- Ümm - hümmögött egyet, majd megfordulva az ebédlő felé vette az irányt, de többször is hátra nézett a feketére. Stan zsebében turkált, majd mikor feltehetőleg megtalálta amit akart, az ellenkező irányba indult el.
Az ebédlő kongott az ürességtől szó szerint. Egy lélek sem volt bent, csupán a takarító ügyködött még a feltehetőleg reggelire vett levesén. Kyle besétálva az egyik automatához lépet, majd egy szendvicset kivéve belőle ment az egyik asztalhoz és leülve falatozni kezdett. Nyugodt ebédét egy vékony lány hang törte meg.
- Bocsi, sajnálom, nem akartalak zavarni, de... egy osztályba járunk és gondoltam, ha nem zavar és... - Kyle ahogy hátra nézett egy kedves arccal találkozott szembe. A lány haja koromfekete volt és szemei sárgásan csillogtak a fényben. Egy kis blúzt és alól egy rakott szoknyát viselt kezei közt pedig egy kisebb tálca díszelgett melyen forró gőzölgő kakaó és egy Gyros tál díszelgett.
- Ümm... - Kyle csupán ennyit bírt kinyögni, mire a lány összerezzent és inkább hátrálni kezdett.
- Tényleg sajnálom, hülye ötlet volt...
- Nem várj! Nem zavarsz - mondta, ahogy megpaskolta a maga melletti helyet.
A lány arca felvidult és a tálcát óvatosan lerakva ült a vörös mellé, majd mosolyogva nyújtott neki kezet.
- Lucy vagyok. Lucy Break. Egy osztályba járunk...
- Kyle - bólintott a fiú, majd felkapva fejét mosolygott a lányra - oh te ülsz két paddal előttem nem?
- De! - vidult fel a lány is és egy jó beszélgetés vette kezdetét kettőjük közt. Stan eközben gyorsan beért a városban, hol egy drogériában már meg is vette amire szüksége volt. Miközben újra a suli felé tartott, kivéve egy szálat a dobozból gyújtott rá, egy meg könnyebbült sóhaj kíséretében. Lelke kissé megnyugodott, hogy most nem kell amiatt aggódnia, hogy Cartman letámadja Kylet, így békésen ballagott visszafelé. Estefelé járhatott amikor végre odáig jutottak, hogy elhagyják az ebédlőt. Mindketten nevettek és mikor elérték az elválasztó folyosót, Kyle a falnak dőlve míg a lány közvetlen előtte állt. Még mindig igen jókat beszélgettek és valamiért nem nagyon akaródzott egyiküknek sem a szobája felé menni. Stan mikor már elérte az iskolát, és szobája felé ment, könnyedén kiszúrta a kis párost, és amint odaért hozzájuk szólította őket meg.
- Hello Kyle, és kedves… - nézett kedvesen a lányra.
- Lucy... örvendek - motyogta a lány, ahogy kissé közelebb csusszant Kyle-hoz akit ez egyáltalán nem is zavart.
- Lucy, ő itt a szobatársam, Stan. Stan ő pedig itt barátom és egyben osztálytársam - A lány szeme kissé felcsillant a "barát" szóra és szégyenlősen kezdte a földet fixírozni.
- Aham… - mondta semlegesen Stan, nem igazán bírta az ilyen fajta lányokat. – Nos, én akkor mentem is… - majd szobája felé kezdett el menni lassú léptekkel.
- Várj! - mondta a fiú, majd a lány felé fordult - köszönöm a mai estét, akkor majd holnap elhoznád a leckét?
- Persze... - motyogta a lány, majd egy apró puszit nyomva Kyle arcára már el is futott, a vörös pedig megfordulva lépett a fekete mellé. Stan szeme sarkából látta a kis jelenetet, de nagyobb jelentőséget nem adott neki.
- Aranyos. – mondta ahogy mellé ért Kyle.
- Hmm, micsoda? - kérdezte nem értve a másikat.
- Az újdonsült barátnőd. – arcára egy félmosoly húzódott.
- Tényleg aranyos... az ebédlőben odajött hozzám és egész jól elbeszélgetünk - mondta teljesen sem leges hangon, majd Stan-re nézett - és te? hol voltál?
- Vettem cigit… - mondta közömbös hangon. – ez ma már a 3. doboz…
- Ez lesz a veszted... tudsz róla? - Felhúzva szemöldökét nézett a kék szemekbe - Minek ennyit elszívni?
- Valamivel le kell vezetni a feszültséget… - Kyle-ra nézett, és elvigyorodott, de inkább nem mondott semmit, majd újra előre nézett még mindig mosolyogva.
- Feszültséget? Mitől vagy te annyira feszült?
- Hát… az emberben alapba van valamennyi feszültség és… - nem akarta elmondani igazi okát. – most csak a cigivel tudom levezetni.
- Biztos nem akarod kiadni magadból? Szívesen... meghallgatlak - mondta bár utolsó szavai halkan csengtek.
- Ha elmondanám… összevissza pirulnál! – vigyorodott el Stan, ahogy Kyle-ra nézett.
- De... de... - dadogott és kezdte úgy érezni ez a beszélgetés a számára nem lesz tanulságos, de nem akart meghátrálni - lehet úgy jobb lesz. Komolyan meghallgatlak...
- Kyle… biztos? – kérdezte ahogy arcára egy pajzán vigyor ült ki, ezzel próbálta hárítani a másikat.
- Biztos - bólintott, ám mielőtt a fekete belekezdhetett volna, egy lány csimpaszkodott a vállaira ezzel feldöntve őt és Kyle-ra egy kisebb szívrohamot hozva
- Stanly~ Mutass be a kis barátodnak - duruzsolta Wendy édesen a másik fülébe. Stan azonnal kiugrott a lány öleléséből, és megragadva Kyle épp karját húzta magával hátrébb.
- Hey! Normálisan nem tudsz köszönni?! A szívbajt hoztad rám! – mondta mérgesen a fekete.
- Na de Stanly~ te mondtad nekem régen, hogy imádod a meglepetéseket~ - mondta és csábos mosolyt küldve volt barátja felé a mögötte levőt kezdte nézni - óóó~ szió, szívem. Téged láttalak múltkor Kenny karjai közt. Jobban vagy már? Akkor elég ramatyul néztél ki - mondta, ahogy egyet lépet Kyle felé, aki még mindig kicsit megszeppenve állt.
- Nos nagyjából... - motyogta. Stan erre még jobban maga mögé tolta Kyle-t, majd minden érzelmet eltüntetve arcáról szólt újra a lányhoz.
- Nem a lány részlegen lenne a helyed? Késő van már, a strébereknek ilyenkor már csörög a pizsi… - nem volt gúny a hangjában, vagy hasonló, teljesen érzelem mentes volt.
- És köztünk ki a stréber Stan - mondta, ahogy még közelebb lépett a pároshoz, majd egy pillanat alatt kerülte ki a feketét és szedte ki a vöröst a karmai közül. Tenyere rákulcsolódott a kezeire, és kissé távolabb húzta a Gardedámjától - Szió szíví~ újra. Wendy vagyok, te meg?
- Kyle... ümm, örvendek - motyogta, ahogy megpróbálta kihúzni kezeit, de a lány nem engedte, helyette egész közel hajolt a fiúhoz és úgy nézett bele a szemeibe. Ajkaikat csak néhány centi választotta el.
- Mondták már neked Kyle, hogy gyönyörűek a szemeid - bukta tovább a lány, majd apró puszit nyomott a vörös szájára, majd megnyalva ajkait ismét nekilendült.
Stan ekkor átkarolva Kyle-t húzta el a lánytól, majd szorosan magához ölelte, de hogy a lány csókja ne vesszen kárba, saját száját tette a kijelölt helyre, így elérve azt, hogy ajkaik összeforrjanak. De amint ez megtörtént, rögtön el is húzta, majd hátrálva párat elengedte Kyle-t.
- Túl heves vagy Wendy~
- Hehe - nyalta meg ismét ajkait és közelebb lépve a fiúhoz érintette ujjbegyeit az arcához - szóval hiányzik a csókom? Amúgy is ez a kis barátodnak járt volna~ milyen kis önző vagy.
- Egy szóval se mondtam hogy hiányzik… - lépett hátrébb Stan, így elérve hogy a lány ujjai elszakadjanak arcától. Wendy arcán mosoly húzódott végig, ahogy a másik háta mögé pillantva vette észre, hogy Kyle nem éppen jó bőrben van. Teste megint reszketni kezdett és kissé félve nézet maga elé.
- Ohh~ Kyle? Csak nem fázol? - Stan Wendy-hez lépve adott neki egy újabb csókot, majd vállára téve kezét lökte lágyan hátra, majd újra megfordulva Kyle-t ölébe kapva sietett szobájuk felé, mindezt a másodpercek töredéke alatt csinálta. A kívánt hatás bevált. A fekete ledöbbenten érintette meg ajkait és mire pislogott a fiúknak már hűlt helyük volt.
Stan kitépve saját ajtaját, csukta be maga mögött kulcsra, majd letéve Kyle-t az ágyra térdelt le az ágy mellé.
- Kyle minden rendben? – kérdezte miközben aggódó tekintettel fixírozta a másikat. Kyle még mindig kissé rémülten nézet maga elé és a remegése sem maradt abba, bár a lélek jelenléte még megvolt.
- V-v-vicces, a barátnőd... - erőltette mosolyt az arcára, ahogy kezeit maga köré fonta.
- Nem a barátnőm! Ilyet ne mondj! – mondta határozottan Stan, de az aggódás megmaradt arcán. – Kyle… nyugi… - kezével a másik karját kezdte el simogatni, azt remélve, remegése elmúlik.
- Nagyon... úgy nézet ki... - hebegte még mindig, de remegése kezdett lassan megállni és a félelem is kezdett eltávolodnia szemeiből. Stan nem akarta kimondani, de azt sem akarta, hogy Kyle azt higgye együtt van a lánnyal.
- Ő csak a volt… barátnőm. – mondta ahogy oldalra nézett. Agyában kattant valami és szinte a remegése is elmúlt, ahogy eszébe jutott, hogy mutatkozott be a lány.
" Őt akartad látni az este... szóval még mindig szereti..." nézett bele Stan mélykék szemeibe, majd lágyan elmosolyodva fogta meg a még mindig őt simogató kezet.
- Köszönöm... már jobb. - Stan viszonozta a mosolyt, ahogy lassan elhúzta a kezét.
- Kérlek került őt… - mondta komolyan. – Kiszámíthatatlan egy liba… - szemeiben düh csillant meg.
KYle bólintott és maga alá húzva térdeit hajtotta rá a fejét.
- Próbálkozom, de ahogy látod a baj megtalál bárhol.
- Akkor azt hiszem jobb lesz ha rajtad tartom a szemem… - mondta mosolyogva a fekete, ahogy fejét Kyle ágyára tette. A vörös erre már nem szólt semmit, helyette nézve még pár másodpercig a másikat, terült el ágyán és kihúzva a másik feje alól a takarót húzta magára.
- Bocsi... asszem muszáj aludnom. - hallatszott ki a paplan alól egy kissé fáradt és álmoskás hang.
- Semmi gond. – mondta Stan, ahogy átöltözvén pizsamájába, ő is befeküdt ágyába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés