|
Emlékezz rám
2011.04.25. 19:29
Párosítás :: Nincs
Korhatár :: PG-13
Szerzői megjegyzés:: Előszőr is. A szám után rögtön ez jutott eszembe és nem az a nyálas szakítos téma. Késeljetek meg érte... tőlem~ De azért olvasd el előtte ;) Dal ITT
"Mi is a fájdalom és mit érzünk annak. Senki nem tudja és nem is tudják. Soha senki nem sejtette azt amit én akkor. Azok a fájdalmak, azok a kínok melyet egy mosoly mögé zártam. Nevettem. Egyre csak nevettem, és soha nem hagytam, hogy lássák mi is az igaz való. Talán ezért… talán másért… nem lehet tudni."
"Hazudnék, ha mondanám, hogy nem tör rám a gondolat,
Hogy lesz amikor már csak úgy hallhatod majd a hangomat,
Hogy felteszed a lemezem, hogy szóljon a rímek hegye,
De ha hívni próbálnál túl késő, nem lesz aki felvegye.
Így egy kicsit megkésve, itt hagyom most emlékbe,
Mind azt, ami ennek kapcsán szivárgott az elmémbe.
Elvégre már olyan régen belopták a fülembe,
Hogy gondosan pakolgassam a szavakat az ütemre.
Létezésem értéke és elmúlásom rém képe
Beolvadt a zenémbe (de lehet, hogy nem kéne)
Mert miért ne? Kit érdekel minek mi a mértéke
Úgy is por és hamu lesz mindegyikünk a végére.
Ha szerencsém van esetleg még azt a kort is megérem,
Hogy földi létem tágabb összefüggéseit megértsem.
És ezt soha nem kérem, de mindig reméltem,
Hogy tovább él az emlékem a barátaim lelkében."
Az ősz kicsit hasonlított rá. A fák levelei megsárgulnak, majd örökre búcsút mondanak a fától melyet, többet nem látnak. Fogjuk fel így a dolgokat. Hisz amelyik levelet lehullajtotta, azt már nem kapja vissza. Nő helyébe másik, majd tavasszal de az eredeti első kis levelet soha nem kaphatja vissz… elmennek, ahogy ő is elment… és soha többet nem tér vissza.
Lehet hogy neve és létezése feledésbe borul. Ahogy a régi lomboké is. Senki nem emlékszik rájuk csupán az újakat látják, melyek tavaszkor kizöldülnek.
Elmúlás.
- Mi van akkor ha, lassan elfelejtjük őt?
A mellettem levő szőke kérdő pillantással jutalmazta kérdésem, de az előttem depiző nem volt hajlandó rám figyelni. Nem is fontos, nekem elég egy kérdő tekintett is.
- Mármint, oké most ment el nem rég, de mi van ha lassan elfelejtjük őt és feledésbe merül.
- Honnan veszed, hogy elfeledjük? Én SOHA! Soha nem fogom ő elfelejteni! A barátunk volt! - Szemöldököm felszalad a kijelentésre, de csak legyintve egyet folytatom.
- Csak arra akartam kilyukadni, hogy lehet évek multán már nem fog eszünkbe jutni, hisz nem emlékezhetünk mindenre és mindenkire az életünkből…
Stan most először reagált valamit a beszélgetésünkre. Hirtelen toppant meg és fordult felénk. Sapkája eltakarta szemeit, de vállai remegtek és fogadok nem a sírástól.
- Cartman… Fogd be! - sziszegte, ahogy felnézett és íriszeiben a düh és a sanyarúság csillogott. Farkasszemet állva vele tűrtem a pillantást. Végül ő fordult el előbb és indult neki megint.
- Nem! - csattantam fel és kicsit visszarántva, álltunk meg mind a hárman - Én például nem akarom, hogy engem elfelejtsenek! Túl sokat tettem ezért a világért, hogy csak úgy elfeledjék a nevemet!
Stan most nem fordult meg és Kenny is csak szúrós tekintettel nézett felém. Tudtam mit gondolnak… Mind a ketten szerették azt a hülye zsidót és oké… talán mi is megütöttük a barátság legapróbb mércéjét, de… hát oké! Kimondom! Fosok attól, hogy engem is elfelejtenek, és egy tömegsírban végzem… ahogy ő is. Nem félek a haláltól, hisz egyszer úgy is eljön, de ez a tény… hát…
- Cartman… - Kenny épp, hogy csak bele kezdett, de egy legyintéssel el is intézve fordultam le a saját utcánkba.
- Mindegy! Holnap a suliban pöcsök!
Nem kaptam választ és nem volt merszem visszanézni. Nem is volt fontos. Hisz ők nem érthetik azt amit én!
Az én felfogásomat. Soha nem is fogják.
Pöcs vagyok másokkal, halálra szívatok mindenkit, és kicseszek mindenkivel, akivel csak tudok. Utálnak, gyűlölnek, de a nevem mindegyikük tudja. Ez az én legnagyobb félelmem…
Elfelejtenek…
Nincs annál rosszabb…
Csak egyszer néztek levegőnek… nekem nem kell több olyan!
Becsaptam az ajtót magam mögött és fáradtan dőltem neki. Szaporán véve a levegőt nyúltam az arcomhoz melyen sós kis könnyek csillogtak. A fejem zugot és csupán valamit kántált folyamatosan.
Emlékezz rám.
"Emlékem majd így hagy nyomot, ha véget ér az életem,
De pont azért, hogy te is érts, az én emlékem éltetem
Bár bánatomban egyedül sokszor eltöprengtem rajta
Egy tükörben az életem, vagy csak a látszat eltakarja?
Vajon számít e rám valaki, vajon lesz e kinek hiányzok?
Vajon szeretnek majd akkor is, ha néha én is hibázok?
Az idő távlatából, majd egyszer jussak azért eszedbe
Remélem, hogy te is örülsz, az emlékemen merengve
Nevemre már nem emlékszel, egy ismeretlen folt csupán
Csak elmosolyodsz rajta, hogy én néztem rád oly bután
Lehet, hogy nem szerettél, de bár csak én lennék az egyetlen
Kinek emléke megmarad, hiszen ezért mindent megtettem
Most kettesben csak én meg te, a zenész és a hallgató
Ez érted szól, hisz emlékünk most így dalban hallható
Én szeretettel adom ezt, remélem érzed azt hogy hozzád szól
Hozzád, és ezt ezért írtam, majd veled lesz, ha elalszol."
Becsukva az ajtót lépdeltem a szobám felé. A nappaliban a már jól megszokott vita fogadott. Anyám, apámnak a nyakát szorongatta, míg ezt ő, nem éppen jó szemmel nézve tépte a vörös fürtöket. Átlépve az üres flakonokat és üvegeket, plusz még kikerülni a vértócsát… végül is mindennapos dolog. Soha nem vették észre, hogy haza jöttem, sőt hogy ha teljesen őszinte akarok lenni, mióta bátyám kilépett a ház ajtaján azóta szinte levegőnek számítottam itthon. Nem nagyon izgatott a dolog. Felejtsenek el nyugodtan… ők megtehetik, nekik megbocsátom.
Becsapva az ajtómat hajította a táskám az asztalhoz, majd kabátomat a fogasra raktam. Monoton lépések, minden nap.
Aztán még egy gondolat. A kis kép az éjjeliszekrényen állt. A képen mi voltunk. Mindenki mosolygott… még ő is.
Négy hónapja történt az egész. Négy teljes hónapja nincs már velünk.
Mikor aznap megjelent az a muksó és mondta, hogy elvisz képzelet birodalmába, senki nem sejtette, hogy ez életünk legrosszabb döntése. Egy kormányi prodzsektbe csöppentek bele a többiek. Én nem vettem részt benne. Stan és Cartman világosított föl minderről, mondván jogom van tudni az igazat. Senki másnak nem mondhatták el. Titkosított volt minden és ezzel is sokat kockázattak. De mind ketten tudták, hogy nekem is tudnom kell.
Kyle a hivatalos papírok szerint eltűnt személyként volt jelen. Csupán a kormány emberei és persze mi négyen, Butters-et is bele számolva tudtuk a teljes igazságot.
A kapu, melyet a hadsereg dolgozott ki meghibásodott, akkor a támadáskor. Rossz felé futott és egy igen erős áramütés érte. A szíve megállt. Cartman szerint ő próbálta megmenteni és a többi orvos is aki körülötte volt, de már túl késő volt mindenhez. Kyle meghalt és mindenki abban a hitben él, hogy még talán él valahol a világban…
Szomorú… és talán Cartman kirohanása kicsit érhető is… de nem fogjuk őt elfelejteni soha! Én nem fogom elfejteni…
Szerettem őt. Több volt mint haverság. Szívemből szeretem minden egyes kis vörös tincsét, az ajkait a szemeimet és mindent amit csak birtokolt. Mégis… az egyoldalú szerelmemnek soha nem volt sok értelme. De a barátságot nem cseréltem volna le, erre. Talán soha nem jártam én a fejében és talán soha nem gondolt rám minden egyes percben de...
A mosolyom megmaradt. A kép ami ezt az emléket mutatta. Mind vigyorogtunk már nem is tudom min. Ő áll középen mi meg körbe véve őt öleljük a másikat. Stan középen én a ball oldalán. Cartman pedig a vállánál fogva áll följebb. A szép emlékek melyek örökre megmaradnak.
Visszaraktam a kis keretet, majd az ágyra vetődve a falat kezdtem el vizslatni. Azt a fehérséget. Azt az üres helyet, mely most mindenki szívét betölti. Túl fontos volt nekem, hogy elfejtsem. Örökkön öröké.
- Most csak te, és én~ S ígérhetem~ Fejemben te örök emlék leszel~ Sosem feledlek, míg szól a dal~ Mely neked íródót, csak most, csak hamar~ - ütött kopott hangom van, de azért egy dalt még ő is megérdemel. Vajon honnan tudta, hogy ez volt a hobbim? - Kérlek, vés az eszed, se ne feled~ Itt a földön rád, csak emlékezni lehet~
A hang elhalkul és ismét csönd telepedik a szobámra. Hát ennyi lenne. Én tényleg többet nem tudok tenni, de azért én is kérnék tőle valami. Valamit amit én is ígérhetek.
Emlékezz rám.
„Erdő mélyén dús fa lombját, fújja még a szél,
Egyedül csak én nem értem, miről mit beszél.
Bánatomban forgolódom, görnyedek a földre,
Egyszer megígértem szeretni foglak téged mindörökre.
De elhagytál, nincs tovább, vége minden szépnek,
Nem maradt már semmi csak egy ének, fel az égnek.
Még mindig hiányzol, minden nap gondolok rád,
Minden percben fognám kezedet, csókolnám a szád.
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem,
Dallamok mögé rejtőzöm mert mind idáig féltem.
Talán utoljára mondom el mit érzek, de ez így marad,
A hős szerelmes távozik, most véget ér a színdarab.
Szívem mélyén magam mögött hagynám ezt a világot
Csak annyit kérek emlékezz rám, és ne kérdezd meg ki bántott.”
A fák lobjai és a lassan már hideg őszi szél. Susogó lobok és síró csönd. Ez az amiért idejöttem. Ez az amiért egyedül akartam maradni. Senki nem értheti azt amit én, de nem is várom el tőlük. Én sem értem. Semmit sem. Elveszet, elmúlt, vége. Ezt szavakkal képtelenség kifejezni. Akármit is próbálnák akármit, se hogysem menne. Én voltam aki látta, talán az én hibám is. Mellette kellet volna maradnom, fognom a kezét, hogy a kapu ne szívjon magába. Ott kellet volna lenne megvédeni őt, de hiába. Testem remeg és végül elérem azt a pontot. Sírva borulok le a talajra könnyeimet, már nem lehet megállítani. Annyi ideig tűrtem, hogy mások ne lássák... fáj. Piszkosul fáj!
Még így a végén is.
Megígértem, hogy örökre szeretni foglak, nem felejtelek el és a szavaim nem csak a levegőbe szóltak. De itt hagytál és ez ellen nem lehet tenni semmit. Egyedül csöndes magányban míg az élet el nem veszik. Ez vagyok én. Depizős faszkalap. Lehet, hogy vissza szokom a Dark-os csávókhoz is.
A szeretet nem múlt el. Még mindig szeretlek és annyira szeretnélek a karjaim közt tartani. Elmondani, hogy hős voltál, hogy az életedet adtad másokért, de nem lehet... ennyi lettél kis vörös. Egy kormánytitok és Cartman jól mondta. Egy tömegsírban végezted, név nélkül. Emlékedet már csak négy fiú tartja fent és ígérhetem, soha nem leszel elfelejtve. Szerelmed megmarad és a barátság sem vész el soha... Tanultunk tőled, az álmaid és mindened itt marad bennünk örökre.
Oh~ Kyle gyere vissza! Még egyszer utoljára mond el mit szeretnél, még egyszer utoljára csókolj, ölelj meg. Nem. Inkább ne tedd. Lehet többet kezeim közül ki sem engednélek...
Felkelek, majd a kis kőre pillantok. Négy hónapja, négy fiú cipelte ide és vésték bele a te nevedet. Kacskaringós kusza betűk. Szép íves momentum és végül körülötte már hervadó virágok és leégett mécsesek. Ennyi volt. Minden héten más látogat meg, mert az elmúlt emlékek mindenkit ide kötnek. Egy kötelék melyet nem lehet eltépni. Egy örök emlék.
Mosolyogva simítom végig a követ még egyszer. Érezem a hegyes kis szilánkok ahogy az ujjaimat felkarcolják.
- Bye, bye Kyle~ - búcsúzok és távozok. Egy hősszerelmes aki az életét adta volna. A színdarabnak vége függöny lemegy. Újfelvonás talán holnap, esetleg jövő héten. Bárcsak örökre tartana. Minden. A tánc, a kaland az ének. Örökké a körben mi és nem szakadnánk el. Eldobni mindent és csak ez lenne. Hülyeség... Agyatlanság tudom. Azért kérlek ne felejts el. Szeretlek Kyle és kérlek ne felejts el!
Emlékezz rám.
„Szavam szívekbe fúródó tollból indítható rakéta,
Így nyomot hagy az éterben, megérzi a planéta.
De aki a hallgatásom nem érti az a beszédemet sem
Aki meg nem lát a sorok mögé, hogy is várhatnám, hogy megértsen.
Ez az életem emléke, emlékeztet elméket
Hogy már nem vagyok itt, de néha mégis fellépek.
Csak játszottam és kacagva ástam a síromat,
Most meg a sírköves a sírkőre valami szívhez szólót írogat.
Bocsánat, ha most könnyes szemmel szemléled ezt,
Így az idő távlatából már minden másképp fest
Egyszerű ember voltam, egyszerű szavakkal
Tele félelemmel, jah hatalmas falakkal
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem.
Nevem alá pedig ezt a pár kósza sort vésettem:
Születtem 80, éltem halálomig,
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.”
„Mi volt az elmúlt, lépések zaja már. Egyszerű és nagyszerű de a vágy mást kívánt. Köszönöm, hogy voltatok és köszönöm az emléket... megtartom magamnak, és láss csodát a csillagok még égnek. A színpad üres már csak én állok itt. A film lepereg és a végszó int. Viszlát kedveseim, ég veletek mindörökre, én emlékezem rátok és a szép időkre~ Köszönök mindent, de most már búcsúzom, az emlékeim távol szállnak és könny kicsorog. Egész végig ember voltam és veletek léptem fel, de a játszmának annyi és a színdarabnak is vége... Köszönök mindent és még többet, egyet kérek már csak: Emlékezettek vissza a szép időkre.”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
