| Anvil : 7. fejezet: Szikrák és szövetség |
7. fejezet: Szikrák és szövetség
2011.04.18. 18:40
Jó szórakozást hozzá~ >///<
Kyle épp a mosdóba lépett be, hogy kicsit leöblítse arcát melyen még mindig az izgalom és a félelem nyomai tükröződtek.
- Talán igaza van... nem is kéne itt lenne - motyogta saját tükörképének - hogy is képzeltem, hogy az én hülye szarjaimmal meg tudok lenni egy kollégiumban?! - fejét az üvegnek vágta, mely csilingelős hangot kiadva nyikkant egyet. Eközben Stan, mivel senkit nem látott a folyosón, a tőle nem messze lévő wc ajtóhoz sétált, majd benyitott rajta. Mikor megpillantotta a vöröst, egyből mellé sietett.
- Figyu Kyle, sajnálom. – kezdett bele, hangjában őszinteség csengett. – Bár nem tudom miért akadsz ki a ilyen dolgokon de… bocs, ezentúl kerülöm a témát, ok? - Kyle levette fejét a tükörről, majd kissé szomorkás arccal intette le a feketét.
- Nem, nem nincs gond. Asszem jól is mondtad... Esélyem sincs, ha nem vagytok ott - mondta, ahogy beletúrt vörös fürtjei közé és kicsit felnevetett - Szóval, köszi. Asszem inkább felhívom aput, hogy jöjjön értem. A magánsuli-t már úgy is megszoktam... - kikerülve Stan-t sétált az ajtó felé.
- Mi?! Ne már! – kiáltotta, ahogy utána sietve megfogta a csuklóját. – Azért ennyire nem nagydolog! Cartman dagadt, szóval egy kis futással bármikor lerázhatod, ha mi nem vagyunk ott! És ahogy észlelted, általában ott vagyunk, szóval erre semmi szükség! – mondta a másiknak, arcán kétségbeesés türköződött.
- Ha csak meglátom, mozogni nem bírok, nem hogy futni. Lássuk be Stan - nézet le a földre, de arcán még mindig mosoly volt - egy életképtelen srác vagyok.
- Jah, de ezen lehet változtatni! – mondta őszintén a fekete. – Majd én segítek! Amúgy sem élhetsz életed végéig így! Te sem akarhatsz egy házban egyedül meghalni 100 évesen! Ráadásul felnőtt korodra a jobb kezed már sokkal izmosabb lenne, mint a bal! – hirtelen elgondolkodott, a plafonra nézve, majd újra Kyle-ra vezette tekintetét. – Bár, ez függ attól melyikkel csinálod…
- Neked mindig ez jut eszedbe? - sóhajtott, ahogy lefejtette a másik ujjait csuklójáról - Ugyan, ugyan~ Ahogy hallottam dolgod van, ráadásul kell egy hét mire kijelentkezhetek a suliból. Szóval nyugi – mondta mosolyogva.
- Ahhoz, hogy megdugok egy csajt mi köze ahhoz, hogy elmész a suliból? – értetlenkedett a fekete, de egy gyors vállrántással le is rendezte a kérdést. – Figyelj! Nem akarom hogy elmenj a suliból, úgy hogy kérlek… maradj. – mondta komolyan.
- Üres szoba és azt dugsz meg akit akarsz. Ez nem hívogató? - kérdezte, ahogy felnevetve lökte meg a mosdó ajtaját és lépett rajta ki - Ráadásul, mondom eldöntöttem. Kevesebb gond nektek is és magamat meg nem kell állandóan gyógyszerezni, fenomenális - tárta szét karjait és boldogan dobta könyvét egyik kezéből a másikba, majd visszafordulva a kék szemekbe nézett - komolyan. Asszem jó is hogy találkoztam veled.
- De Kyle~ Nem teheted ezt velem! – mondta a fekete, elé sétálva. – Ha te elmész, tuti beraknak mellém valami köcsög emos-t, aki egyfolytában depizik! És akkor hogyan tudnék bárkivel is…? Miközben az vetíti az emo adást a sarokban?! – megragadta a vörös vállait. – Az én szobatársam, csak is te lehetsz!
- Tudtad, hogy csak egy kérvény és Kenny máris a te szobádba költözhet? - húzta fel szemöldökét, ahogy elkuncogta magát az emos storyn.
- Kennyvel mindig együtt lógok! És a lányok miatt se lenne túl jó ha vele laknék… mondom, nekem csak is te kellesz! – mondta elszántan, észre sem véve, hogy mondatja lehet félreérthető.
- Meg. Vagy. Nélkülem. - mondta komolyan, ahogy lefejtette a másik ujjait a válláról - Komolyan, ez gyerekes... csak egy jó okot mondj, amiért maradnom kéne. A masztison kívül... - emelte fel ujját figyelmeztetőleg. Stan felnevetett Kyle-on, majd gondolkozás nélkül mondta ki ami eszébe jutott.
- Mert talán én vagyok az egyetlen fiú barátod? – kérdezte. – Bár ebbe nem vagyok biztos…
Kyle arca elkomorult és elnézve a másik mellet, hunyta le szemeit, majd komolyan nyitotta ki őket.
- Ha te vagy az egyetlen barátom, mégis, hogy vághattál a fejemhez olyan dolgot? Ezt magyarázd meg kedves "barátom" - szemei dühösen csillogtak.
- Milyet? – értetlenkedett Stan. – Ha a táblásnál lévőre gondolsz…
Kyle kikelve magából dobta el a könyvet, majd lépet olyan közel Stan-hez amennyire csak tudott.
- Nincs sok barátom, de még én is tudom, hogy az igaz barátok megvédik a másikat, szó nélkül és nem vágnak olyat a fejükhöz, amit te az enyémhez - sziszegte az arcába - oh, nem Stan. Nem vagyunk barátok. Azt hittem... de, ahogy mondtad. Én csak egy normális szobatárs vagyok akin lehet szórakozni ha éppen unatkozol - ellépett tőle, majd felkapva könyvét, hátat fordított a másiknak és gyors léptekkel elindult vissza ám két lépés után vissza fordult – mostantól nyugodtan békén hagyhatsz. Meg fogom oldani abban az egy hétben a gondjaimat. - A fekete csak ledöbbenten állt helyén, majd lesütötte tekintetét, keze ökölbe szorult, és már olyan szinten szorította saját kezét, hogy az kissé vérezni kezdett. Dühös volt, rettentő dühös. De csak vett egy mély levegőt, és mintha Kyle ott sem lenne, ellépett mellette, ahogy osztálya felé tartott. A vörös ugyan ezt téve haladt a kihalt folyósón. Mikor oda ért morcosan dobta le magát székére és fejét a karjára helyezve bámult ki az ablakon.
Kenny egyből előtte termet, arca érzelem mentes volt.
- Hey, mi történt? – kérdezte nyugodtan. Kyle mélásan nézet fel a szőkére, majd arcára mosolyt erőltetve legyintett.
- Semmi, nem érdekes - mondta, ahogy ismét vissza helyezte fejét a kezére.
- Aha, azért viharzott el mellettem Stan egy szó nélkül? Hidd el mikor ennyire dühös, abból semmi jó nem sül ki… szóval, mi történt! – nézett komolyan a másikra. Kyle végül felnézve a kék szemekbe elmesélte a részletesen a szőkének. Az utolsó mondatokat már kissé keserűen mondta.
- Ennyi. Szóval óra után megyek és kijelentkezem...
- Nem ajánlom… - mondta Kenny komolyan. – Hihetetlenül fog hangzani de, itt vagy a legnagyobb biztonságba előle… - Kyle felnézet meglepetten és kérdő tekintettel nézet Cartman üres helyére.
- De hisz... ez csak a suliban van. Több kilométerre lakok innen, minek jönne utánam?
- Mert ha egyszer meg akar szerezni… nem tágít, ameddig el nem érte a célját. Ismerem, ráadásul ottnem leszek én, és csak én tudlak száz százalékosan megvédeni. Csak ellenem nem tehet semmit. Te sem akarhatod, hogy a szüleid is bele keveredjenek ebbe, nem? – hangja komoly volt. De hogyne rémüljön halálra a vörös, elmosolyodott. – De nyugi, ha itt maradsz elérem, hogy egy életre leszálljon rólad.
- Nem... de... - motyogta és szomorúan nézett fel a másikra - Stan is utál már és nem tudom... Igaza van. Egy barátom sincs itt...
- Akkor én mi vagyok? – mosolygott a szőke. – Nem azért védelek meg folyton, hogy Cartman-t üthessem… hanem hogy ne essen bajod. Stan-nel meg ne foglalkozz, hirtelen haragú, de idővel meg megbékél. Ha nem kedvelne egy kicsit se, ott helyben péppé vert volna szerintem. – nevetgélt a szőke.
- Köszi - mosolygott a vörös, de fejében még mindig Stan járt. Kicsit sem kedves szavakkal illetve őt, de mégis valahogy akkor ezt érezte helyesnek - de! Stan nem érti ezt és nem akarom ezt hallgatni tőle állandóan.
- Nem tehet róla, hogy ilyen… - mondta komolyan. – De ez nem lényeg! Nézd el neki, hogy egy perverz állat, miattam lett ilyen. – nézett oldalra vigyorogva Kenny.
Hirtelen zajokra lett figyelmes a folyosóról, majd az ajtó felé nézet.
– Mond hogy ne… - suttogta maga elé, ahogy az ajtóhoz rohanva nézett ki, arcára rémület ült ki. Stan egyszerre három emberrel verekedett, az egyik hirtelen hátulról lefogta, legalábbis próbálta, hiszen a fekete könnyedén ellökte, és gyomorszájon rúgva, a másik társának esett neki. Azt a földre terítve sorozta ütésekkel. Kenny egyből oda rohant hozzá, majd már véres kezét megfogva húzta el a másiktól.
- Mit művelsz?! – kérdezte a szőke kétségbe esetten, de mikor meglátta a másik dühös tekintetét. Kicsit visszavett. – Ne verekedj, csak neked lesz belőle károd… - A fekete kitépve kezét a másik szorításából, hátrébb lépett. Egy szőke hajú lány állt mellé, és átölelve hátulról a ziháló feketét szólalt meg.
- Köszönöm Stan! – mondta halkan. – Nélküled… biztos bajom esett volna.
- Semmiség… - mondta már kedvesen, majd Kenny felé fordult.- Nyugi Kenn, csak megvédtem… - erre a szőke csak sóhajtva egyet, dugta zsebre kezeit.
Kyle is az ajtóhoz futott, ahogy néhányan, majd kilesve nézte a verekedést és végül leállást is. Ám mikor meglátta, hogy a szőke átöleli Stan-t gyomrában valami megugrott és inkább visszahúzva magát sétált vissza helyére. Csak Kenny-nek tűnt fel a vörös, a feketének egyáltalán nem, ő pont azzal volt elfoglalva, hogy visszakísérje az osztályába a lányt.
- Majd később tal’a Kenn! – és már a lányra figyelve, indult el a folyosón. Kenny csak intett egyet, majd visszasétálva az osztályteremben, megállt ismét Kyle padja előtt.
- Mi volt ez a letört arckifejezés? – kérdezte.
- Semmi! Kedves volt tőle, hogy megvédte a lányt - mondta még mindig lehangoltan.
- Jah, lehet csak azért tette, hogy holnapra is legyen… partnere. Bár, ki tudja, lehet megtetszett neki a lány… - mondta elgondolkodva a szőke.
- Ohh ez... remek - mondta ahogy fejét a padba verte, majd gondolva egyet felkapta táskáját és megkerülve Kenny-t kifele kezdett el menni.
- Most meg hová mész? – értetlenkedett Kenny.
- A szobámban... díszítésen találkozunk - intett a másiknak egy mosoly kíséretében, majd kilépve a teremből a kolesz felé kezdett sétálni, de pár lépés után arcáról ismét lefagyott a mosoly és helyette szomorkásan helyezte lábait egymás után.
~*~
Tweek ugyancsak szomorúan lépkedett az udvaron, ahol az a nebulók kihasználva a jó időt feküdtek ki tanulni vagy éppen bármi mást csinálni. Mégis ő nem tudott örülni, helyette csak a földet nézte... örök hiba, így ugyanis olyanba ütközhet az ember akibe semmiképp nem akarna.
- Elnézést! – motyogta, de mikor felnézett, egyből menekülni akart. Mindhiába, a lány megragadta csuklójánál fogva, és visszarántotta magához.
- Óóó, tudtam hogy el fogsz jönni kicsi Tweek~ - A szőke cibálni kezdte karját, - Kérlek, beszéljünk meg pár dolgot… - majd vonszolni kezdte maga után a szőkét.
- Nem akarok veled semmit megbeszélni...! – hiába tiltakozott, a lány rám sem hederítve kezdte el mondani valóját.
- Tudod Tweek, azért vonzódok hozzád ennyire, mert te teljesen az ellenétem vagy. Szűz, ártatlan, aranyos, kedves stb... Pont ezért akarom a legnagyobb kincsedet. – Megállt, és magához vonta a szőkét. – A szüzességed! – Tweek reagálni nem tudott, rá tört a remegés a lány szorításában, és ahogy annak egyre csak közeledett arca hozzá, behunyva szemeit nyöszögött.
- Engedd el! – kiáltotta egy lány. Ramóna egyből elengedte Tweek-et, majd a hang felé fordult. Egy rózsaszín hajú lány volt, ki megakadályozta tervét, fehér ruhát viselt, ami kissé piszkos volt. A lányon nem egy kisebb seb, és lila-zöld foltok voltak.
- Mi az? Nem volt elég amit az aulában kaptál? – kérdezte cinikusan.
- Na és neked? – vágott vissza a lány. Tweek-nek is csak most tűnt fel, a barna hajú lány is tele volt sebekkel. A rózsaszín hajú lány elindult a felé, ki erre hátra lépett egyet.
- Nem akarlak bántani, mert megint lefognak érte baszni… - mondta komoran.
- Akkor jobb ha eltűnsz innen… - sziszegte a rózsaszín, ahogy már csak pár lépés választotta el őket.
- Pff… ezt még… megkeserülőd… - mondta egy halálos nézés kíséretében, majd eltűnt mint a kámfor. A rózsaszín Tweek-re nézett.
- Minden rendben? – A fiú nagyokat pislogva mosolygott a másikra.
- Igen, bár elég ciki hogy egy lány védet meg… - mondta nevetgélve.
- Jaj, ne haragudj! Csak tudod ki nem állhatom a csajt, szóval…
- Igen? Én se! – mondta boldogan Tweek, amire a lány csak felnevetett.
- Zana vagyok! Örvendek…?
- Tweek. – mondta mosolyogva. – Zana, valahogy meghálálhatom, hogy megmentettél ettől az örülttől? – mosolygott a szőke. - Hát, egy kávé jól esne… - mondta a lány, mire Tweek csillogó szemekkel ragadta meg annak vállait.
- Te is imádod a kávét?
- Igen! Mindennél jobban! – mondta szintén csillogó szemekkel a lány.
- Hát akkor, engedd meg hogy meghívjalak egy ingyen kávéra! – Zana erre boldogan bólintott, majd elindultak az épület felé.
Craig ezalatt az ebédlőben gurítgatta húsgolyóját tányérján. Étvágya nem volt, de a falat labda igen is jó társaságnak bizonyult ilyen téren. Egy kisebb asztalnál foglalt helyett és sajnálatára nem ült egyedül. A koromfekete hajú lány, csillogó szemekkel nézte őt és szinte csak néhány alkalommal pislogott. Egyenruhája tele volt aggatva csillagokkal és hajában is egy kék csillag díszelgett.
- Mondj igent~ - kérlelte ismét, de a fiú csak egy hümmögéssel tért ki a válasz elől.
Tweek beérve a lánnyal az ebédlőbe, kért két kávét, feketén. Átnyújtotta a lánynak a papírzacskóban lévő édes nedűt, majd egy mosoly kíséretében, sajátjába kortyolt.
- Ááá~ Már vagy két órája nem ittam kávét…
- Szintúgy… - mondta a lány megüdvözölt fejjel, ahogy a fekete italt itta. – Nem ülünk le? – kérdezte a lány, ahogy körülnézett a helyiségben.
- Oké. – válaszolta a fiú, elkezdtek helyet keresni. Viszont az ebédlő dugig volt és csupán pár hely tétlenkedett üresen.
- Igen~ Nem nehéz! Mond már ki.
Tweek megpillantva a feketét, kisebb habozás után elindult asztala felé.
- Szia Craig! Leülhetünk ide? – kérdezte mosolyogva, ám a mellette lévő lány nem mosolygott, helyette csak ledöbbenten nézte a fekete hajú fiút. Craig célba gurítva a húsgolyót lökte ki a széket maga mellet, majd újabb csatára indította ételét.
- Craig~ léci! Igent kell mondanod. Nélküled nem megy... egyedül nem csinálhatom - sírt a lány még mindig, ahogy szinte már átmászva az asztalon könyökölt bele a másik tálcájába.
- Tweek, kedves lány akit még nem láttam - fordult a kettő fele, majd a könyörgőre mutatott - őt hagyjátok figyelmen kívül. - mondta és ismét a húst kezdte tologatni. A szőke leült volna a fekete mellé, de a rózsaszín előbb ott termett, így neki csak a legszélső helyen jutott hely.
- Tweek, nem is mondtad, hogy ilyen helyes barátaid vannak~! - mondta, ahogy csillogó szemekkel a feketét kezdte el bámulni. Tweek elfoglalva a maradék helyet, Craig-re nézett, majd a rózsaszín hajú lány háta mögött, suttogott a másiknak.
- Mit akar tőled ennyire...?
- Tudod nagyon gázos manapság egyedül csinálni és kell valaki aki tartja a lábaimat! - sírta tovább a fekete hajú és szemeiben már könnyek jelentek meg, de Craig még mindig nem nézet fel rá.
- Keres mást aki fogja a lábadat - mondta ismét, miközben figyelmen kívül hagyta a szőke kérdését.
- Craig~ - nyüszögte, de látva, hogy ezzel nem ér el semmit a két új jövevényhez fordult - Tweek... ugye? Beszélj már vele! Kell valaki fogja a lábamat! Még a végén rosszul csinálnám és elmenne mindenki!
- Mi?! – nyüszítette a szőke egyre vörösebb fejjel. – Nem túl intim téma az ilyesmi ahhoz, hogy itt beszéljétek meg?! – kezeit arcára csapta, és lágyan csapkodni kezdte pofiját, azt remélve, vörössége elmúlik.
- Tessék? - Ugrott fel a lány és az ő arca is vörösben kezdett el úszni, míg Craig kicsit felkuncogott, majd előre hajolva kicsit nézet a szőkére.
- Tweek, kedves lány. Hagy mutassam be az unokahúgom Líviát, aki épp arról a buliról mesél amit a szülinapjára akar tartani, de sajnos fél a létrán és ezért kell valaki aki fogja a lábát - arcán a még mindig látszódott a mosoly, majd a rózsaszín hajú felé fordult - ümm... kedves lány. Bemutatkoznál?
- A nevem Zana… - mondta megbűvölve. Tweek a lányra nézett, és csak sóhajtott egyet lemondóan. – Te pedig… Craig vagy igaz? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Üdv Zana - küldött egy mosolyt a lány felé, majd unokatesójához fordult - Lív, bocsi de nem megy. Sok a dolgom és pénteken lesz a gólyabál is, amin neked is részt kéne venned.
- De Craig~ szülinap az fontosabb és kell aki tartsa a lábam! - nyüszítette lány, ismét, majd hangos sírásba kezdett. Craig ezt az alkalmat várta. Felkanalazta a kis húsgolyót, majd egyszerűen ellőve a lány nyitott szájába célzott ám félre menve az csupán a homlokának csapódott.
- Hopsz~ - Tweek, aki épp kávéját itta, a nevetéstől nem kevés csorgott ki száján, majd köhörészve próbálta kiköpni azt, ami félre ment. Zana ebből semmit nem észlelt, csak tovább nézte Craig-et.
Lívia szemeit az éppen lefelé csúszó gombócra helyezte, majd egy szalvétával letörölve kelt fel az asztaltól és egy puszit nyomva Craig arcára hagyta el az asztalt. Tweek szétköhögve magát, nézet a rózsaszín hajúra.
- Zana… minden ok? Mi olyan érdekes Craig arcán? – ő is a feketére nézett.
- Olyan… - hirtelen észbe kapott és Tweek felé fordult. – Sajnálom! Nem tudom mi ütött belém…
Craig is felfigyelt arra, hogy az ő arcát nézi a lány, de csak egy vállrándítással elintézte a dolgot.
- Melyik osztályba jársz Zana? - kérdezte.
- A 9/C-be. – fordult újra a fekete felé, de már nem bámulta úgy. Majd hirtelen ledöbbenve, nézett újra Tweek-re. – Nagyon ismerős voltál nekem, te is oda jársz igaz?
- Igen.
- De király! Osztálytársak leszünk! – odahajolva a szőkéhez adott egy puszit arcára. – Köszönöm a kávét, finom volt! Majd találkozunk, szia! – aztán el is rohant a helyiségből.
- Szóval - csusszant arrébb a fekete, ahogy intett az elhaladó lánynak - ki a kis barátnőd, aki előbb engem stíröl csillogó szemekkel, majd téged? - hangja semmitmondón csenget viszont száján egy huncut mosoly bujkált. Tweek arca még vörös volt, kezével azt a pontot fogta, ahol a lány megpuszilta. Észbe kapva válaszolt a feketének.
- Most ismertem meg nem rég… Ramóna… - hangja elcsuklott, de újra határozottan kezdett bele. – Ramóna megint rám akart mászni… és ő megvédett. Nem szereti azt a lányt, és ahogy elnéztem, össze is verekedtek nem rég. Aztán hálám jeléül meghívtam egy kávéra.
- Kedvelem - mondta, ahogy csokis tejét szájához emelte és nagyot kortyolt - most viszont mennem , kell de később még összefuthatnánk. Ha találkozol Zana-val őt is hívhatod. - Craig ujjai a szőke fürtök közé simultak, majd végül egy köszönés és már el is tűnt az étkezőből.
~*~
A hatalmas teremben elég kevés diák gyűlt össze, arra a feladatra hogy kidíszítsék a helyiséget. Mivel Kenny, és Stan is jelentkezett, kénytelenek voltak elmenni a készülődésre. A szőke, Stan terme elé ment, és ott várta a feketét. A fiú viszont nem egyedül jött ki. Egy szőke hajú lány kíséretében volt, kit még délelőtt mentett meg.
- Hát akkor Stan… majd később találkozunk, most mennem kell a teremdíszítésre. – mondta kissé elpirulva.
- Ó, én is oda megyek! – mondta a fekete boldogan.
- Ó, ez szuper! – mondta mosolyogva. A kis idillt Kenny szakította félbe, azzal hogy Stan mögé lépve, köhintett egyet.
- Ó, hali Kenn, hadd mutassam be Nataly-t. – a lány mosolygott a szőkére. - Nataly, ő itt Kenneth. – mutatott a szőke felé.
- Örvendek. – mondta egy mosoly kíséretében a fiú, amire a lány csak elpirult.
- Én most elindulok a terem díszítésre. – Mondta mosolyogva a lány. – Viszlát Stan, Kenny. Örültem a találkozásnak! – majd elsietett.
- Csak dugásra szemelted ki? – kérdezte a szőke flegmán.
- Még meg sem fordult a fejemben… - mondta komolyan Stan. – Valahogy… őt nem csak megdugni akarom. - A szőke eléggé meglepődött ezen, de csak egy vállrántással kommentálta a dolgot.
- Figyu, van egy kis dolgom órák után, de amint végeztem vele, jövök én is díszíteni…
- Hey! Először fel írsz, aztán egyedül hagysz?! Kösz! – rivallt rá a fekete.
- Már van társaságod! – mondta a szőke nyugodtan. – Ráadásul nem fog olyan sokáig tartani, sz’al ne hisztizz már…
- Igaz… - mondta vigyorogva Stan. – Akkor később koccanunk!
- Jah, csá. – köszönt el Kenny, majd megfordulva, egy bizonyos személy szobája felé vette az irányt, míg Stan a nagy terem felé ment, és mikor oda ért, határozottan nyitott be. Tekintetével keresett valakit, és amint megtalálta azt, oda sietett hozzá.
- Naty! Hadd segítsek! – szólt segítőkészen a fekete, hisz a lány épp egy létrán próbált felragasztani egy díszt.
- Ó Stan! – fordult meg a lány, meglepettségében, elengedte a létrát, és a föld felé zuhanva, Stan-en landolt. A lány hassal esett rá a másikra, így mikor felült, elég furcsa pózban voltak. – Jaj Stan sajnálom! – mondta bűnbánóan. A fekete könyökeivel megtámasztva, nézett a lányra.
- Ugyan, semmi baj.
Ez alatt az emelvényen Kyle ügyködött egy nagyobb számítógép előtt. Figyelmét nem kerülte el a kis jelenet és ismét csupán egy furcsa pillantást küldött a gép felé, majd ismét nekikezdett a programozásnak,
- Remek. Ügyes vagy Fiam! - vágta kissé hátba az igazgató Kyle-t aki csak mosolyogva bólintott - Szép lesz az! Oh! Megtennéd, hogy előhalászod nekünk a diszkóhoz levő kellékeket a szertárból? - A vörös engedelmesen bólintott, majd még egy suhanó pillantást vetve a fekete felé indult el a szertárhoz, ahol feltehetőleg a holmik voltak. Bekukkantott a dobozhalmok közé és nagy nehezen de egy nagy rakás alatt meg is találta azt amit kereset, ám az ajtó hirtelen becsukódott és ő ijedten bújt az egyik rakás mögé.
- Nem, még nem szereztem meg - A hangtól szinte összerezzent és még összébb húzta magát, ahogy tudta - igen, igen. Tökéletes lesz, szerezzetek be hozzá mindent én meg azokat a darabokat még megkaparintom. Ohh~ az áldozat már megvan, csak sajnos gardedám serege esélyt nem ad arra, hogy megkaparintsam - halk ördögi kuncogás jött a telefonból és Cartman torkából is - a lényeg csütörtökre szerezetek be mindent! - mondta, majd lecsapva a telefont vett fel egy dobozt és már szinte ott sem volt. Ezalatt Kyle megmozdulni nem bírt. Nem tudta mit tervezhetett Cartman, de ő részese volt olyannyira, hogy itt talán nem csak egyszerű "párháború" zajlott. Mikor végre megnyugodott a legalsó dobozért nyúlva kezdte el ki ráncigálni, de balszerencséjére a torony meginogott és az összes cucc egyenesen az ő fejére esett, ami valljuk be nem éppen könnyű csomagok. Egy szőke hajú lány lépett be a szertárba, mikor meglátta a dobozokkal beterített fiút, egyből oda rohant hozzá, és párat lepakolva letérdelt mellé.
- Jól vagy? Nem tört el semmid? – kérdezte aggódóan.
Nyöszögött párat a vörös, majd kissé megmozdítva karját és egyéb testrészeit érezte, hogy egy két zúzódással lett gazdagabb, ám a lány kérdésére nagyon nem tudta a választ így csupán tovább feküdve ott próbált nem mozogni.
- Nem tudom... de hívnál nekem valakit, mert szerintem a bokám viszont kiment? – mondta, nem is nézve fel.
- Persze! - Fel is pattant, majd pár perc múlva egy fekete hajú fiúval tért vissza, kit csuklójánál fogva vonszolt.
- Kérlek Stan! Szegénynek kiment a bokája! – a fekete csak dünnyögött párat, de mikor meglátta a vöröst, megtorpant, és a lány hiába húzta, meg sem mozdult. – Mi az? Valami baj van? – értetlenkedett a lány.
- Nem, semmi… - válaszolta, majd Kyle mellé sétált, de nem nézett rá. – És mit csináljak vele? – kérdezte flegmán a fekete.
- El kéne vinni az orvosiba… - tanakodott a lány. A vörös erre összerezzent és kissé felnézve jött rá, hogy talán mégis haza tud bicegni egyedül.
- Már jobban vagyok! - mondta a szőkének, majd megkapaszkodva a dobozokba állt fel ám a járás már kevésbé ment neki - Ne is aggódjatok miattam. Köszönöm, hogy leszedted rólam azt a sok kacatot - mosolygott, majd kissé bicegve de elindult kifele. A lány viszont határozottan kapott utána, majd visszahúzva saját ölébe kapta. - Még mit nem! Így nem mehetsz sehova! - a feketéhez lépve, átadta annak ölébe. – Én most visszamegyek díszíteni. Kérlek Stan, vidd fel az orvosiba! – nézett rá a lány, csillogó szemekkel, mire a fekete elég kábultan szólalt meg.
- Oké… - mondta elvarázsoltan.
- Köszike! – kacsintott egyet, majd távozott is a helyiségből.
Kyle csak megszeppenve állt, illetve feküdt a fekete karjai közt.
- A barátnőd erős... - mondta, majd kissé észhez térve rázta meg a fejét - nem kell felvinned az orvosiba... tényleg jól vagyok – mondta, ahogy megpróbált kicsusszanni a másik karjai közül.
- Kis kora óta karatézik, és a családjában apa híján, neki kellet végeznie az erős fizikai munkákat… - Stan még mindig bágyadtan nézett a lány után. – Mivel meg kért hogy felvigyelek, fel is viszlek. – mondta határozottan, ahogy elindult az orvosi felé. Kyle csendben bólintott és egyszer sem nézet a másikra.
Mikor felértek az orvosiba az üresen tátongott.
- Lehet elment valahova... mindegy. Köszönöm, hogy felhoztál innen már magam is boldogulok. Az a lány már biztos hiányol - mondta, ahogy próbálta leplezni kissé csalódott hangját.
- Áh! Ha úgy mennék vissza, hogy nem kaptál ellátást, biztos elevenen megnyúzna! – mosolyodott el a fekete, majd letéve a vöröst az egyik ágyra, kezdte el nézni a lábát. – Mit kell ezzel csinálni?... – kérdezte.
- Pihentetni. Mást nagyon nem tudsz vele kezdeni... – mondta, ahogy hátradőlt, ezzel is kerülve a másik tekintetét. Stan az orvosi szekrényhez lépve, egy szikét húzott elő, majd maga elé tartva nézegette pengéjét.
- Óóóó. – Mondta, mint egy kisgyerek, aki egy óriási nyalókát lát. – Vajon mennyire éles? – tette ujjához, amint csak hozzá ért bőréhez egyből vér buggyant ki belőle. – Áúú! – kiáltott fel, majd visszadobva a szikét a helyére, ragtapasz után kutatott.
"Egy idióta" - rándult meg a szemöldöke a vörösnek, de nem foglalkozva vele imádkozott, hogy az orvos minél hamarabb megjöjjön. - Stan, tényleg jól vagyok... nyugodtan elmehetsz - próbálkozott ismét.
A fekete mintha meg sem halotta volna, amit mondott, a kezén lévő kis sebet hamar befedte ragtapasszal, majd tovább kutakodott.
- Ó ez mi? Áú! – újabb hang, újabb tapasz, majd a szekrényt elhagyva inkább a vörös ágya melletti ágyhoz sétált, és az a körüli dolgokat kezdte el vizsgálgatni. Ám a vörös megragadta a csuklóját ezzel megállítva.
- Nem kéne kutakodni itt... ez mégis csak egy orvos szobája... – mondta, ahogy a kék szemekbe nézet.
- Jó. – válaszolt a fekete hidegen, majd elkapva kezét a másik szorításából, elindult kifelé.
Kyle nem állította meg viszont valaki más igen. Egy magas nő lépet be az ajtón, aki fehér köpenyt viselt. Keblei már ütötték a "nagy" méretett is. Vörös haja göndör fürtökben omlott a nyakára és kék szemei előtt egy nőies szemüveg csillogott.
- Szervusz - üdvözölte a nála pár centivel alacsonyabbat - segíthetek valamiben? – kérdezte, de mikor meglátta a vöröst, megfogta a fekete pólójának gallérját, majd beljebb húzta és a székre ültette – Oh~ már látom. Rendes tőled, hogy idehoztad... barátok vagytok? – kérdezte, ahogy meg sem kérdezve mi baja Kyle-nak kezdet el valamit a lábára kenni.
- Őőő mi? – próbálta terelni a témát a fekete. – Elnézést doktornő, de engem is leápolhatna, megsérültem pár helyen, ameddig neki kerestem valamit a lábára… - mutatta elvágott ujját.
- Jaj milyen aranyos~ Megvágtad az ujjad, na gyere. Így ni kész is - rakott egy kisebb sebtapaszt a vágott ujjara, majd bekötözve Kyle lábát mosolyogva nézet ismét Stan-re.
- Lennél olyan kedves, hogy elvinnéd a barátodat a szobájáig~? – kérdezte, ahogy ismét Kyle felé fordult – Nem nagyon állhatsz ma már lábra. Súlyosabb is lehet ha járkálsz vele! Nyomd az ágyat serényen~ - ujjongott.
- Dolgom lenne… - próbált eloldalogni Stan.
- Értem... - mondta a nő, majd szemeibe könnyet erőltetett és lehajtva fejét a vörösre nézet - pedig milyen rendes fiúnak látszott... ezek szerint nem is vagytok barátok, csak valaki megkért, hogy hozd fel. Micsoda csalódás... - mormolta, ahogy közelebb ült a vöröshöz és rámosolygott - semmi baj Kyle~ keresünk neked mást aki kisegít.
- Köszönöm, de magam is eltudok menni a szobámig. Stan pedig önként vállalta, hogy felhoz, úgyhogy ne mondjon róla ilyet kérem... - mondta mosolyogva, majd a fekete felé fordult - menj csak. Megoldom, majd.
A fekete viszont egyből ölébe kapta a vöröst, majd elindult a kijárat felé, ám megállt az ajtótól pár lépésre, és visszanézett a nőre.
- Ilyen külsővel, kevésbé manipulatív személyiséget vártam. – mondta hidegen, majd kiment a helyiségből.
- Hehe~ Milyen aranyos~ - nevetett fel, majd elővéve egy újságot kezdte el lapozgatni.
Stan nem nézett Kyle-ra. Egyenesen csak szobájuk felé tartott, mikor azt elérte, elővéve kulcsát nyitott be rajta, és tette le a vöröst ágyára. Még mindig nem nézett rá, hanem egyszerűen a fürdő felé vette az irányt, és becsapva maga mögött az ajtót tűnt el. A vörös szomorúan nézte az ajtót, és az a furcsa érzés ismét felkavarodott a gyomrában. Nem akart gondot okozni, a másiknak, így felkelve kibicegett az erkélyre, hogy addig se keljen a másiknak rá néznie, majd a falnak döntve hátát nézte a fákat. Stan eközben végezve dolgával, jött ki a fürdőből, nem nézett a másikra, csak egyszerűen kinyitva ajtaját hagyta el a helyiséget.
Kenny elbúcsúzva barátjától, Butters szobája felé tartott. Maga se értette, miért ment bele a forró csokis ötletbe, néha úgy érezte, nem uralja testét, és az magától cselekszik, avagy tesz meg dolgokat. Most is így volt, lent kellett volna díszítenie a többiekkel, főleg megvédenie Kylet, de inkább a forró csokis programot választotta. Egészen addig elmélkedett ezeken, míg elérte az említett szőke szobáját. Kopogott párat, de nem nyitotta ki az ajtót, ezúttal nem vélte jó ötletnek betörni a másik szobájába.
Néhány furcsa hang jött ki a szobából, majd az ajtó lassan kinyílt és egy szőke buksi bukkant elő.
- Kenny! - örült meg a vendégnek, majd kilépve csukta be maga mögött az ajtót. Haja kesze kuszán állt és iskolai öltözetet leváltva egy világosabb farmert és egy türkizkék pólót viselt - Hogy telt a napod?
- Unalmas volt… - mondta semleges hangon, - már vártam a délutánt. – szemei kikerekedtek, maga is meglepődött azon amit mondott.
- Én is, én is - csapta össze kezeit, majd megragadva a szőke csuklóját kezdte húzni - kár, hogy most nem tudunk kimenni, de az ebédlőben is finom a csoki. Ráadásul én fizetek mert megígértem~
- Majd kiderül… - mondta a szőke, majd közelebb húzta magához a másikat. – A csoki után… van kedved sétálni? – suttogta a másik fülébe. Butters összerezzent az érintéstől és kissé vörös fejjel bólintott.
Kenny elengedte a szőkét, majd az ajtóhoz sétálva intett hátra.
- Na, akkor mehetünk? – kérdezte, háttal a másiknak. Ismét csak bólintott, majd utolérve Kennyt lépett mellé és még mindig vörös, de annál boldogabb arccal sétált mellette.
Kenny nem nézett Buttersre, zsebre dugott kezekkel sétált az ebédlő felé, nem szólt a másikhoz. Mikor oda értek, csak akkor nézett Buttersre.
- Nah, innentől te vezetsz. – mondta, miközben végig nézett a teremben.
Butters bólintott, majd az egyik üres asztalhoz vezette a szőkét.
- Mindjárt jövök - mondta, majd az automatához sietve kezdte el nézni melyik csokit is válassza. Bedobva a pénzt ujjai végigjárták a gombokat, majd mielőtt nyomhatott volna, valaki hátulról megnyomta a Cappuchinonak a gombját. Butters dühösen fordult hátra ám hamar rájött talán még sem kéne. Mögötte egy fejjel magasabb fiú állt. Ezüstszínű haja tüskésen volt levágva és homlokán egy piros kendő díszelgett melynek színe megegyezett az ugyancsak pirosan izzó szemeivel. A másik furcsaság a külseje volt. Nyakán és csuklóin szegecsek díszelegtek és farmerja is itt ott kopott volt. Egyedül fekete pólója volt némiképp a normális ruhák közé sorolva amin csupán egy felírat díszelgett.
- Bocs, de gondoltam ameddig döntesz addig én veszek valamit. Tessék itt a pénz - szórta a meglepett fiú markába az ital árát.
- Oh... semmi gond - motyogta, ahogy összezárta markait.
- Danny vagyok és te szöszi? - kivette a gépből az italt, majd bele kortyolva vörös szemeit a zöldbe fúrta. Butters elpirult és csupán azzal tudta magát kontrolálni, hogy elkezdte bedobálni a pénzt az automatába.
- Butters...
- Nos Butters, ha nem lesz később dolgod összefuthatnánk. Azt hiszem egy osztályba járunk ráadásul a tegnapomat sajnos végig a szobámban töltöttem. Kéne pár jegyzeted - Danny megfogta a szőke egyik karját, majd egy filctollal belevéste szobaszámát - eljönnél ide, kérlek. Szerintem otthon találsz. Egyenlőre nincs szobatársam.
- P-persze - bólintott a fiú. A srác egy mosolyt elengedve bólintott, majd intve a szőkének távozott a helyszínről. A kis szőke szíve nagyokat dobogott, ahogy a fehér hajú után nézett. Valami különös furcsa érzés járta, át de minél hamarabb sietve ismét elkezdte bedobálni a pénzt az automatába és pár perccel később már Kenny asztalánál is termet.
- Tessék - mondta még mindig kábultan, majd szemben leült és meg sem várva a másikat kortyolt bele az italba.
- Butters minden rendben? – kérdezte a szőke, furcsálta a másik viselkedését. Mivel látta, Butters elkezdte inni forró csokiját, ő is kortyolt egy kisebbet sajátjából.
- Persze, csak meglepődtem - mondta, ahogy lerakta a poharat - azt hiszem most ismertem meg az egyik osztálytársamat, akit észre sem vettem idáig, bár... lehet az az oka, hogy nem is jött be idáig. Kérte, hogy vigyem el neki a jegyzeteket még a szobája számát is felírta nézd~ - mutatta meg kezét melyen a szépen ívelt száok voltak látható.
Kenny komoran nézte a számokat, és még komorabban nézett fel a másik zöld íriszeibe.
- És te csak úgy be mész egy idegen szobájába?... – hangja hidegen csengett.
- Bemutatkozott és emlékszem, a nevére a névsorolvasásból, szóval nem hinném, hogy idegen - mondta, ahogy kavart egyet a csokin - ráadásul kedves is volt, és megkért. Csak nem fogok neki nemet mondani.
- Igaz… - mondta egy lemondó sóhaj kíséretében Kenny, majd csokiját kezdte el nézegetni. Úgy érezte, ereiben gyorsabban megy a vér, és mintha egész lényében megfeszülne. Még sosem érezte ezt az érzést, magában azon tanakodott, mi lehet. „Majd meg kérdezem Stant…” Gondolta, ahogy újra Buttersre nézett. – Hát akkor menj csak el hozzá, majd máskor sétálunk egyet. – hangjából semmiféle érzelmet nem lehetett kiszűrni.
- Nem koptatsz le ilyen könnyen - kacsintott a szőke és mosolyogva hörpintette fel az utcsó adagját is - neked ígértem előbb és én megtartom a szavamat, mindig~ - Kenny elmosolyodott, és érezte, hogy az a fura érzés kezd semmivé lenni. Poharát szájához emelve, lassan itta meg a langyos maradék csokoládéját, majd felpattanva az asztaltól, Butters mellé sétált, megragadva kezét húzta fel.
- Akkor mehetünk? – kérdezte egy félmosoly kíséretében.
Butters felpattant és mosolyogva indultak a kijárat felé, ahol egy tanár nyitott be. Szemüvegén keresztül kémlelte a tömeget, majd megakadt a szeme a szőkén.
- Te! Kenneth McCormik! Azonnal menj díszíteni. Ha egyszer felírtad magad a listára, ne blicceld el. Így is volt egy sérülésünk... egy vörös hajú fiúnak megsérült a bokája, és így kevesebb az ember. Minden kéz elkel. - mondta, ahogy Kenny elé lépet, majd Buttersre nézet - Stoch! Te pedig vidd le ezt a papírmunkát a nővérnek. A fiú adatait aki megsérült. Indulás! Most! - vágta hátba mind a két fiút, majd el is tűnt, újabb önkénteseket vadászva. - Óóó. Te feliratkoztál a díszítésre? Miért nem mondtad? Nem tartalak fel akkor - mondta kicsit megszeppenve.
- Muszáj volt! – hivatkozott a szőke. – De mivel ez a nő egy hárpia, azt hiszem jobb ha megyek… - nézett a tanárnőre, aki elég elszántan toborozta a jelentkezőket. – Majd később találkozunk! – vetette oda Buttersnek, majd szélsebesen elhagyta a helyiséget.
Ramóna határozott léptekkel haladt Cartman szobája felé. Aki csak elé került, egyből fellökte, és ha az esetleg kommentálta a dolgot, egy ütéssel a padlóra küldte. Nem volt jó kedve, most már nem csak egy ember akadályozza a tervében, pont ezért is megy el most Eric-hez, hiszen nagyon tisztelte a fiút. Tisztelte? Szinte imádta, hiszen a másik személyisége kísértetiesen hasonlított a sajátjához. Elérve a fiú ajtaját, kopogott be rajta. Eric szélesen tárta ki szobája ajtaját, majd egy invitáló mosollyal üdvözölte a látogatót.
- Ramóna, fáradj beljebb - a szoba a többiekhez ténylegesen más volt. Csupán egy ágy volt benne és a másik ágy helyét egy nagy asztal foglalta el, melyen egy számítógép és temérdek papír feküdt. - Megkínálhatlak valamivel?
- Köszönöm nem! – mondta mosolyogva a lány. – Miért hívtál magadhoz, Eric? – kérdezte komolyan, egy kedves mosoly kíséretében.
- Nos, kérlek foglalj helyett - mutatott az üres székre. Mikor a lány már kényelmesen ült megköszörülve torkát ült le ő is a gép mögé - azt hiszem, tudnék segíteni, hogy Tweek a kezeid közt végezze, de nekem is szükségem lenne egy kis támogatásra tőled.
- Gondoltam hogy valami ilyesmiről lesz szó… - mondta, ahogy keresztbe fonta kezeit maga előtt. – Ezer örömmel segítek, főleg olyan dolgokban, ami mások szenvedését okozza. – arcára ördögi vigyor ült ki. – Miben kéne?
Cartman elmosolyodott, majd egy fényképet csúsztatott a lány elé.
- Ő. Kell nekem. Egyenlőre a részletek nem fontosak, de erre a srácra szükségem van, viszont... van két idegesítő kölyök mellette folyton, akik megvédik - ismét kép csúszott az asztalon, majd keresztbe fonva ujjait dőlt előre - pénteken a bál alatt szeretném elkapni. Eltudod intézni, hogy egyedül legyen pontosan éjfél tájt?
- Hát persze. – mondta ördögi vigyor kíséretében. – És te hogyan járulnál hozzá ahhoz, hogy én megszerezzem őt? – arca komoly lett.
- Oh persze. Szóval ki is akadályoz meg állandóan téged? - kérdezte, ahogy a számítógépen pötyögni kezdett.
- Egy Craig nevű alak, meg Zana… - szemei összeszűkültek. – az ő vezeték nevére nem emlékszem… - mondta halkan.
Ujjai gyorsan jártak a billentyűzeten, majd egy enter megnyomásával egy széles vigyor terült szét a száján.
- Oh~ Craig Tucker. Befolyásos fiatal és Zana Smith róla nem tudunk sokat. Hmm~ Megfelel neked is a péntek? A lényeg, éjfél előtt legyél közvetlen a közelében. Búj meg a tömegben. Szerintem úgy akkor tájt két tanár megfogja keresni eme két diákot és elhurcolják őket a buliból, feltehetőleg alkohol tartogatása miatt. Akkor ott lesz az esély. Tweek nyámnyila, tökéletes kis szűz. A tiéd. Vidd és fogd. Megfelel?
A lány hátradőlve a székben, mosolyodott el.
- Meg hát. De ugye nem probléma, ha esetleg durvább eszközökhöz is folyamodok? – kérdezte ördögi vigyorral.
- Nem kérlek azt ne - mondta hangjában némi elővigyázatosság - lebukás veszélye ne forogjon kockán, ohh~ - nézett ismét a monitorra, majd vissza a lányra – egy ki esett. Csak a szőkét állítsd le. A lényeg ne sejtsen semmit és legyen minél távolabb tőle.
- Durvább módszer alatt, nem verekedést értek. – pajzán vigyor terült el arcán. – Ráadásul hallottam már a szőkéről, és ha csak őt kell leállítanom, könnyű dolgom lesz.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
- Akkor ezt megbeszéltük kedves Ramóna - nyújtotta kezét a lány felé - öröm veled üzletet kötni.
A lány vigyorogva rázott kezet a másikkal, majd felállva a székből, az ajtóhoz sétált.
- Örültem a találkozásnak Eric… viszlát! – majd elhagyta a helyiséget.
Mert 3 mondatot már nem tudott volna befogadni xD ÁÁÁ~ na mindegy :P Itt a vége~ máskor majd külön ösztom :)