|
3.fejezet
2011.02.23. 21:43
Még nincs lektorálva, gomen ^^"
A kereszthuzat jó dolog, már aki szereti, ha leviszi a fejét. Szél söpör át a kis szobán magával véve mindent amit csak elbír. Ráadásul ez mást is jelentett… a függöny rebbent, a kis virágok mozogtak a cserépben és az ajtó kinyílt. Talán ez a leglényegesebb. A kis csapat mely eddig kint ácsorgott, most egyesével masíroztak be a picit kicsit szobába. Elől a Doktor, mögöttük a család és végül Nany zárta a sort. A húzat megszűnt és a néma csend vette át a helyet. Dr. Dean a kartonomat vizsgálta, míg a vöröske, az egyik füldugóját illesztette be a helyére észrevehtetlenül. Csupán a kis csapat maradt veszteg és néztek rám, mintha most látnának először embert. Az igazság, az hogy talán ennek fordítva kéne lennie… Nem? Végül is ők ismernek… na jó ez túlzás, hisz én is ismerem őket, de most kicsi hátránnyal indulok.
- Kyle… kedvesem. - Barna fürtök egy koszos, kötött pulcsi. Semmi ismerős. Ahogy megérintette a kezemet, éreztem a remegő hideg ujjakat, majd felnézve a bánat és a remény szikrája csillantak meg a gesztenye szemekben.
- Jó napot… - nyögtem keservesen.
- Kedves… tudod, ki vagyok? - A hangja lágy puhán csengte be a vékony falakat. Szemeiben könnyek gyűltek és én abban a szent minutumban, utálni kezdtem magam. A szó szoros értelmében gyűlöltem a memóriámat, mert egy büdös emlék foltom sem volt a nőről, vagy éppen hogy ki is volt.
Lesütöttem a szeme és ezzel összetörtem a kis reményt is benne.
- Mrs. Marsh, kérem nyugodjon meg. Kyle memória vesztése nem annyira súlyos, hogy meg kéne siratni.
- Maga ezt nem értheti! - Tépte ki magát a nő, férje karjaiból - Shilának megígértem, hogy vigyázok rá, és most nézze meg!
A vékony kecses ujj felém meredt és a szemekben a bánat mellé a düh is betársult. Összerezzenve próbáltam láthatatlan lenni, de sikeremet nem koronázta semmi. Az egyetlen aki végül látta, hogy mindjárt elhalálozok a szenvedéstől az Nany volt, és nagy szerencsémre rávéve a házaspárt kitessékelt a szobámból őket.
Újra egyedül… magányosan, távol a dilis barátok és családtagoktól.
- Szia.
A hang a kanapé rejtekéből jött, jobban mondva egyesen középről. A sapkás fiú a párnák közé zuhanva ült és végig engem leset. Jéghideg kék szemek bámultak és minden egyes kis mozdulatomat lesték.
- H-hello… - suttogva szóltam vissza, majd eldőlve az ágyon, hogy ne is lássam a plafon rejtekét kezdem felfedezni.
- Nem emlékszel semmire? - hideg… miért érzem úgy, hogy a nyár közepén fázok?
- Sajnálom - pattantam fel és lóbálva a kezeimet kezdtem el magyarázkodni - de se rád, sem a családodra nem emlékszem… illetve tudom a nevedet! Stan igaz?
Az említett felkapta a fejét és ismét az a pici remény csillant meg a szemiben, ahogy az anyja íriszeiben is. Buta vagy fiú… jöjjetek már rá végre! Én mentetlen vagyok.
- A telefonomban láttam az üzeneteidet - A kis telefon az asztalon pihent. Mind ketten odalestünk, majd vissza a másikra. Én szakítottam meg előbb a szemkontaktust.
- Sajnálom.
- Ugyan hisz nem a te hibád - legyintettem, de mikor vonásai sötétedni kezdtek és meredten a padlót kezdte el bámulni, valami kis hang súgta, hogy mégis tévedtem.
- Stan vagyok.
- Tudom.
- A legjobb barátod.
- Tudom.
Fájdalmasan szorult össze az arca. Mintha csak nem is ezt akarta volna hallani. De hisz azok vagyunk, nem? Egy fénykép is igazolja… lehet már régi… de nem! Most lett fotózva, a dátum is rajta volt! Akkor mégis miért?
- Nem és NEM!
Az ajtó kicsapódott és Mrs. Marsh viharzott be rajta egy kórházi táskával és néhány papírral a kezében. Az íratok az asztalon, míg a táska Stan ölében kötött ki.
- Kyle, szívem! Öltözz fel! A doktor azt mondta, nincsenek komolyabb sérüléseid, szóval hazaviszünk! - a szekrény kicsapódott és néhány ruha landolt az ágyam végében. Mrs. Marsh mit egy hurrikán úgy tombolt és ezt még a két férfi sem állíthatta meg akik az imént futottak be.
- Sharon! Kyle megsérült… jobb lenne, ha még néhány napot itt töltene, Dr.Dean is ezt javasolta - mutatott a nem éppen boldog dokira és felesége vállát megfogva próbálta lenyugtatni. Rossz döntés… A nő szinte egy lökéssel ellökte férjét, és mellém lépve húzta le rólam a takarót. NAGYON, ROSSZ DÖNTÉS!
Ismeritek azokat a kórházi kis köntösöket melyeknek nincs aljuk. Na ugyan ilyenben feküdtem és… hát asszem a többit sejthetitek. Az éppen beérkező Nany arcán egy röhejes mosoly csusszant fel, míg a többiekére kínos pír szökött fel. Az én arcom? Ideges és egyben szégyen ittas. A takarót, úgy ahogy volt vissza húztam fedetlen testemre és próbáltam senki szemébe nem nézni… sikertelenül. Stan arca a vörös, színben égett, de nem úgy, mint a többieké. Lángolt!
- Szó-szóval! Kyle! Vedd ezeket fel és… maga! Szedje már ki belőle azt az infuziót!
- Szívem kérlek…
- MOST!
Nany csöppet sem boldogan jött oda hozzám és kezdte el piszkálni a karomat, majd megállt és felegyesedve a nő felé nézett.
- Megkérhetnék mindenkit, hogy menjen ki… kényes munka ez és nem kell az izgalom, főleg úgy hogy a beteg közben izeg-mozog. Köszönöm~
Nem tudom mi van ezzel a nővel, de szinte mindenki első szóra teljesítette amit kért. Az ajtó lágyan csukódott be és Nany csupán eddig bírta ki.
- Édes popó, szívi~ kíváncsi vagyok van e barátnőd, Ő tuti, hogy zabálná - kacagó hangjától egy kicsit feloldódva bújtam ki a rejtekéből és mosolyogva csaptam meg a karját.
- Nagyon vicces vagy. Minden betegednek ezzel hízelegsz?
Egy rántással kiszedte az infúziót és már az ágyam mellet kuksolva vigyorgott rám. Zsebeiből egy csokit szedett elő. Bounty.
- Osztozkodós csoki~ Vedd búcsú ajándéknak tőlem. Hidd el nem mindenki kap tőlem ingyen csokit.
- Oh~ Mivel érdemeltem ki ezt a nagy tiszteletet?
- Nem mindenki dob a melleim közé egy telefont - kacsintott és az utolsó falatot is bekapva édes puszit nyomott az arcomra - azért engem ne felejts el, rendben?
Végül egy teljes órát vett igénybe, míg végül sikeresen kijutottam a kórház kapuin. A táskám tele volt tömve, a koszos ruháimmal így, a talált tárgyak osztályán levőkből kellet kapnom párat. Egy farmer (1 számmal nagyobb) és egy piros pulcsi (3 számmal nagyobb) volt a teljes öltözékem. Nany, búcsúzóul adott még egy csokit és a telefonomat melyben már ott virított a saját száma is, kimondottan "vészhelyzetre". Utána még pár orvosság és jó tanács. Végül pedig már az autó ablakán intettünk búcsút a kissé lepukkant intézetnek.
Nem szívesen vallom, be de a felébredés óta ennyire magányosnak még nem éreztem magam, mint akkor ott helyben a kocsiban. Idegenek közt ültem, akik számomra nem voltak ismerősek. Elől Mr. Marsh vezetett míg a feleségével vitatkozott. Piti dolgok… olyan piti dolgok miatt kapják fel a vizet, hogy az szinte elviselhetetlen. Egy jobb kanyar, vagy túl közel fékezett le a pirosnál. Kiborító. A másik idegen a bal oldalamon Stan volt. Kifelé bámult az ablakon és tekintetével a távolt kémlelte. Párszor megpróbáltam beszélgetésre invitálni, de sajnos az álomházaspár elől az én cincogó hangomat is elnyomta. Végül a háromnegyed órámat csöndben töltöttem, a saját cipőmet nézve.
A ház szokványos, volt. Nem tűnt ki a többitől és kertben is egy kutya szaladgált. Nyári idő. Nem az a túl nagy meleg, de azért nem volt fagy sem. Csupán ennyi. Semmi mást nem tudnék mondani a helyről… ez a kocsiút és most még ez is:
- Stan kérlek vezesd körbe Kyle-t és vigyázz rá. Apáddal még van egy kis dolgunk.
A Marsh házaspár úgy szelelt el, ahogy azt kellet egyedül maradva azzal a fiúval, akiben most egy kicsit sem bíztam. Vagy talán ez nem is a bizalom kérdése…
Kínos csönd. Lehet, hogy utál… vagy egyszerűen meggyülőlt,mert nem emlékszem rá. Pedig a legjobb barátom! Az ilyet az ember nem felejti el… olyan hülye vagyok! Utálom magam! Francba!
- Kyle… - a hang nagyon távolról csengett. A fejem felkapva a feketére néztem, de ő csak elsötétült arcal kezdte el nézni a túloldalt. A szemeink találkoztak. Lila íriszek… elég ritka az ilyen. Kis svájci sapka egy farmer é egy hosszú ujjú poló. Dívatmániás. Lerí róla, hogy az… háh! Nocsak még egy dologhoz értek… De vajon, miért mondta ki a nevemet? Őt is ismernem kéne?
- Kyle! - Kis gömbök estek a földre, ahogy szaladt felém… sós kis gömbök. A topánkája kopogása egyre közelebbinek hallatszott és én megmozdulni nem bírtam. Stan mellettem pedig nem szándékozta megállítani úgy tűnik a lányt… ugyan úgy sokkoltan állt, ahogy én.
Három lépés. Kettő. Egy.
A nyakam köré fonódó karok erősen szorítottak magukhoz, amit ki ne élvezne de ebben a helyzetben nem éppen előnyős. Az egyensúlyom lassacskán elvesztvén, dőltem hátra a fűben. Az összes létező kis lila foltom és kisebb vágásaim, egyszerre kezdtek el fájni, ahogy a lány rajtam feküdt. Egy szégyenteljes ordítás, majd elmosódott arcok… lassan feketeség és végül egy beszélgetés:
"- Tessék mit akar csinálni?
- A régi épületnél akarja felküldeni őket!
- De hisz az-az épület kész romhalmaz… nem! Ezt nem engedhetjük! Bármennyire is utálom őt, ha megsérül abból csak botrány lenne.
- Tudod milyen… várj! Nem lehet! Nem tudnád megállítani! Kyle! Ne légy ostoba, legalább te ne!
- Te ezt nem értheted!
- Kyle! Gyere vissza! KYLE!"
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
