|
3. fejezet
2010.07.29. 01:06
Köszönet a lektorálást drága barátnőmnek: Belial-nak ^^
- Mégis meddig akarod ezt csinálni? - biccentek oda a szőkének aki lassan, illetve kb. 1 órája mosakszik. Nem, nincs fürdő vagy ilyesmi. Mint egy macska... nyelvvel. Ráadásul úgy tűnik alapos munkát akar végezni. Szerinte fontos a közérzet ugyanis a csajok erre buknak. Nem is tudtam, hogy ha magamat nyalogatom az szívdöglesztő is lehet. Mindegy. Úgy tűnik neki ez fontos, és hogy megjegyezem igen jól csinálja. Irtó hajlékony ráadásul újabb furcsaságként bekönyvelhetem, hogy a drága nem csak félig macska, hanem képes lebegni is. De ő nem szereti. Mindenki a repülésre vágyik, hogy eljuthasson akár hova és ő nem szereti.
- Lebegéskor a lábaim nem szoktak látszódni, pont ez miatt szoktam inkább járni. Kár lenne ilyen gyönyörű lábakat eltitkolni a lányok elől - csak ennyivel indokolta. Két szó: nő buzi.
- Ameddig szép tiszta nem leszek. Fontos most a jó külső! Egy esküvőre megyek!
- Hogy hova? - Döbbenek le ugyanis eddig erről nem szólt. Jó-jó miért is szólt volna, hisz nem vagyunk barátok vagy ilyesmi, de azért mégis beközölhette volna. Végül is ez a hely nekem ismeretlen, azt sem tudom, hogy hol vagyok. Na jó ez is hazugság, mert félig meddig már tudom hol vagyok. Ez a világok folyosója. Asszem így nevezte. Leírva egy hosszú folyosó aminek sem az elejét, sem a végét nem látod. Egy vörös szőnyeg fut lent a padlón, jobbra és balra pedig ajtók látszanak. De mind, mind más színben, formában vagy éppen helyzetben található. Amiből kilöktek, az egy szimpla iskola ajtó. Szép faberakás és az üveg pedig kicsit kesze-kusza. A kilincs egy gömbre emlékeztet, mely arany színben csillog. Kulcslyuk nincs. Minek? Kenny szerint nem kell hisz egyik ajtóhoz sincs kulcs. Ó igen! A legfontosabb pedig, hogy minden ajtóhoz egy kis névjegykártya dukál, ami közvetlen az ajtó mellet helyezkedik el. A szoba, illetve a világ neve található meg rajta, hogy az ember mindig tudja hova is kell mennie.
A macskasrác nem hazudott. Ugyanis a teremnek az ajtaja mellé felfüggedtet kis rézlapon a "sehol" szó állt. Megdöbbentő, hogy a "sehol" egy osztályterem, de úgy tűnik csak nekem volt az. Ő csupán vállat vont mikor megemlítettem neki.
- Esküvőre - szólal meg ismét visszahúzva engem a valóságba.
- Mégis kinek lesz itt esküvője?
- Itt senkinek.
- He?
- Mondom itt senkinek nem lesz esküvője, amúgy is ki olyan balga, hogy egy folyosón tartsa a menyegzőjét?
Már megszoktam. Valamiért a szőke nem hazudott, sőt minden kérdésemre a pontos igazságot mondta. Furcsa egy lény, de így már érhető mért igyekszik annyira a külcsínét előbbre hozni. Ahogy én tudom, nincs olyan kapcsolat amiben a fiúk ne hazudnának egy lánynak azért, hogy meghódítsák a szívét.
- Akkor hol is lesz az-az esküvő és kik kelnek egybe? - Pontosítok a kérdésemen.
- Nos - nyalja meg magát még egyszer, majd a lebegést kikapcsolva elém huppan - az Astop birodalomban lesz. Lady cukormáz és Puffy herceg fog egybe kelni és a meghívón az állt hogy, mindenki aki számít az ott lesz, és én köztudott, hogy számítok - vigyorodott el, majd ismételten nyalogatni kezdte magát.
- Ezek szerint én is mehetek? - tetszem fel a kérdést. Vajon én számítok? Egyáltalán kik számítanak? Ha jól tudom minden társaságnál más számít... Az okosaknál az okosak, a szépeknél a szépek, a gazdagoknál meg a gazdagok. De egy ünnepéjen? Vajon ki vagy mi számít?
- Hogy jöhetsz e? Most csak hülyéskedsz?! Ha azt az órát felmutatod, majdnem olyan magasrendű leszel, mint egy torony, vagy egy felhőkarcoló.
- Ennyire értékes... - döbbenek le majd a zsebemben lévő óra felé nyúlok.
- Azt nem mondanám, de akitől kaptad az...
- Te tudod kitől kaptam - ordítok fel, majd rá vetettem magam. A meglepődéstől, még a nyelvét sem húzza vissza, csak kisvártatva mikor rájön, hogy rámásztam. Fúj egyet és egy kisebb lökéssel arrébb lök. Kicsi... akarom mondani nagy lökéssel, ugyanis úgy csapódtam a falnak mint annak a rendje. Először csak egy helyen kezdett fájni, majd fokozatosan minden végtagomra rátelepedet. Megkövülve állok a falnál, és ahogy a fájdalom egyre csak erősebb lesz, úgy harapom meg az alsó ajkaimat is. Nem bírtam megmozdulni, a testem megfeszült és csupán pár perccel később, mikor már érezem, hogy a benntartott levegő sem segít sokat, dőlök el. Mint egy krumplis zsák... szó szerint. Itt fekszem a vörös szőnyegen, miközben minden tagom bizsereg és közben az ajkamból vér csurog le. Szaporán szedem a levegőt, szememet szorosan bezárom, és próbálok nem a fájdalomra koncentrálni. Az első ami végül a bágyadt tudatomhoz elér, az valamiféle rázás. A vállamtól jön, és úgy tűnt valami vagy valaki ráz. Lassan nyitom ki bágyadt pilláimat és mivel úgy tűnt a fény nem zavar följebb tekintek.
Ilyenek még nem láttam őt. Bár csak pár órája ismerhetjük egymást annyira meglepődtem mintha évek óta ismerném. Kenny arcáról a mosoly eltűnt és helyét az aggódás ráncai vették át. Szája folyamatosan kántált valamit, amit nem hallottam. Kék szemeiben könnyzáporok indultak el, majd az állánál megállva folytatták útjukat a vörös szőnyeg felé. Szomorú látvány. Nagyon szomorú. Szólni akartam neki, hogy nem kell sírnia, de hang nem jött ki a torkomon. Ez látva felsegítet óvatosan, majd a falnak döntött.
Sokkal jobb volt így. Végre kaptam rendesen levegőt és úgy tűnt a hallásom is kezd vissza térni, ugyanis ismét meghallottam Kenny hangját.
- Stan, sajnálom. Én nem akartam, csak megleptél és, és... - hangja vinnyogós volt, sőt ha ez nem lenne elég hadart is. Alig tudtam kiszedni valamit a mondataiból. Felemeltem a kezem, majd intettem neki. Úgy tűnik bevált. Elhallgatva meredt rám és közben hagyta, hogy az utolsó könnycsepp is leperegjen az arcán.
- Semmi... bajom - préseltem ki magamból - tudnál... nekem hozni... egy pohár... vizet?
Nem válaszolt, csupán felugrott majd elfutott balra. Bíztam benne, hogy visszajön a vizemmel. Reménykedem.
A fájdalom nem múlt, sőt erősödött. De mért nem múlik el? Sokszor volt már balesetem és csontom is tört, de ezt még soha nem éreztem. A fájdalomnak lassan múlnia kéne nem pedig egyre erősödnie. De akkor miért fáj ennyire? A kép összeolvadt a szemem előtt. Fényt látok és, hogy néha valaki átszalad rajta. Meghaltam? Nem. Ez nem AZ a fény volt. Hogy honnan tudom? Talán abból, hogy fázok. Éreztem, ahogy a pulcsimon keresztül a hideg beáramlik, és körbeveszi a testemet. Megakarok mozdulni, de nem megy. Csupán a szememmel tudok kémlelni, de az sem sok. Elmosódik minden. A fényhez újabb fények kapcsolódnak, amik folyamatosan váltják egymást. Piros és kék. Hol láttam én már ezeket? Nem látok, de úgy tűnik a többi érzékem nagyon is jól működik. Mindent érezek. Érzem a hideget a bőrömön, érzem a lassú egyenletes szívverésemet és érezem az eső és a vér illatát is. Az én vérem? Eső? Ki tudja. Nem érdekelt. Fáj, nagyon fáj. Halk léptek zaja hallatszik, ahogy közeledik hozzám. Vajon mit akarhat, hisz nekem már úgy is végem. Végem. Meg kell mozdulnom, mivan ha el akarja venni? Nem adom neki oda soha, de soha. Az egyetlen kapaszkodom most csak ő és ha elveszik tőlem végem. Mozdulnom kell. MOST!
Sikerült! A kezem szinte rögtön megmozdult, majd a zsebembe csúszott. Alig értem hozzá, csupán az ujjbegyemmel érintettem és mintha valaki visszahúzna a valóságba, ismét látok. Látom magam előtt a folyosót és az ajtókat. Érezem a vörös bársonyos szőnyeget a tenyeremmel. A fájdalom pedig kezdet múlni. Hirtelen szorítom meg. Megint az az érzés, mintha egy hullám menne át rajtam. Mindenhol éreztem és ahol tovább haladt ott a fájdalom megszűnt. Jól vagyok. Már a szám sem vérzik, sőt úgy tűnt még a vér is eltűnt, de ez lehetetlen. Képtelenség.
Megint, megint ez a hülye szó. Elegem van belőle. Mindig mikor történik velem valami, előjön és megmagyarázhatatlan dolognak állítja be azt ami történik. Most is. Fájt mindenem, de most már jól vagyok, hála az órának. Az óra! Csak most eset le, hogy még mindig azt markolom. Lassan engedtem el, féltem hogy a fájdalom visszatér a testembe, de nem így lett. Nem tért vissza, helyét az energia vette át ami az órából jött. Ez lehetetlen, egy képtelen ötlet.
Léptek zaja hallatszott megint és ahogy megfordultam láttam ahogy Kenny rohan felém. Négykézláb futott és farkával pedig egy kis poharat szorongatott... a vizemet. Gondolom. Meglepő mi mindenre képes, egy farok és egy kis ügyesség. Egy csepp sem ment ki. Még akkor sem mikor megállt előttem majd a farkát elém tartva kérte, hogy vegyem el a vizet.
- Köszönöm - mondtam, majd elvéve nagyot kortyoltam bele. Víz volt, jó hideg és tiszta víz.
- Stan én tényleg nagyon, nagyon sajnálom, csak meglepődtem - mentegetőzőt. Ki ne tette volna, lehet, hogy kicsi korában rámásztak és valami trauma érhette ez miatt. Ki tudja... engem nem izgat - nem szeretem, ha rám ugranak. Összekócolódik a hajam ráadásul mint domináns fél nem is nagyon tűrőm.
A jó hideg, tiszta vizemet, az arcába köpöm, majd valami hangot kiadva ránézek, hogy tényleg komolyan beszélt e, de úgy tűnik nem hazudik. Miért is tenné? Eddig sem hazudott soha. Na jó, jobb lesz ha elfelejtem ezt a kis incidenst, majd kicsit később foglakozok vele, de most...
- Nem haragszom, de végre elmondanád, hogy kicsoda ennek az órának a gazdája? - Javítani! - A volt gazdája?
- Persze, persze. Csak közben el kéne indulnunk. Vagy 100 ajtónyira van innen Astop és nem akarom lekésni a tortát. A hercegtől kitelik, hogy egy harapással megeszi az egészet.
Bólintok, majd szőke segítségével felálltam. Nem fájt sehol. Jó jel. Végül jobbra vettük az irányt, lassú tempóval haladtunk és miközben ő a titokzatos idegenről beszélt addig én az ajtókat vizslattam.
- Nos akié az óra volt, az egy nagyon fontos személy - kezdett bele, de nem bírtam megállni így beleszóltam.
- Fontos? Elismerték vagy...
- Nem, nem. Ő nem gazdag vagy éppen előkelő, mint a királyi család. Nem szép, sem tudós palánta vagy éppen pökhendi, sőt nem is biztos, hogy ő ebben az univerzumban született. Ő egyszerűen csak megjelent. Egyik napról a másikra, mintha egyszer csak megnyert volna valamit. Furcsa ruhái vannak amit mindig saját magának készítet, mégis a ruhák egyszerre volt lehengerlők és gyönyörűk is. Soha senkinek nem vart ruhát, csupán magának és ha mégis valaki az ő stílusú ruháját akarta hordani akkor ő megrajzolta, de soha nem varrta meg a felkérőnek. Inkább átküldte egy másik éppen dolgozó hernyónak. Különcnek kéne nevezni. Nem beszél sokat és talán 100 szónál nem is mondott többet ebben az univerzumban. Mégis valamit mindig vonzott maga után ami miatt előkelő lett és egy nagyon fontos személy.
- Az óra mindig nála volt - kérdeztem, ahogy egy teljesen rózsaszín ajtó előtt mentünk el. A kis rézlapra csupán annyi volt felvésve, hogy "H.K.!" Furcsa...
- Ühmm. Mindig, soha nem vált meg tőle. Bármilyen ruhát is hordott azon mindig megtalálható volt a kisóra. Hmmm... azt hiszem még nevet is adott neki, de mi is volt...
Tágasabb volt a többinél és úgy tűnt, hacsak a kilincshez is érek hozzá az ajtó lenyel keresztbe. A kis lapon ez állt: "Harapós, kérem vigyázzon!"
- ÁÁÁ megvan - csapot a tenyerébe - Pöcök.
- Pöcök?
- Igen, igen. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért van nála folyton, mire ő csak annyit felelt: "Pöcök emlék." A nagy bő beszéd. Bár tény is való nagyon szerethette azt az órát, ugyanis senki kezébe nem engedte, és ha mégis valaki hozzá mert volna nyúlni, hát azt hiszem a végtelenbe találta volna magát. Furcsálltam is, hogy nálad van.
- Hmmm - csupán ennyit tudtam, kinyögni. Furcsa... mi? Itt minden az... akkor egy óra amit most adtak nekem az mért furcsa?
- Óóó a másik ami miatt, olyan híres mert titkos személyiség.
Szemeim, szinte egy pillanat alatt vándorolt le a furcsábbnál, furcsább ajtókról és most mereven a kék szemekbe bámult.
- Titkos? Úgy érted valamit titkol?
- Hogy titkol? - kacag fel - Ez a fiú mindent titkol. Még a nevét sem tudja senki. Soha nem mondta meg senkinek. Így ragadt meg rajta Secret név is. Ráadásul nem ez az egyetlen furcsaság, rajta.
- A szemei igaz? - tipp volt csupán, de úgy látszik telibe ment.
- Honnan tudod? - Vállat vontam. Mondjam el neki, hogy már találkoztunk? Nem... egyenlőre jobb hallgatni - Ahogy már mondtad, a nevén kívül a szemiről sem lehet semmit tudni. Mindig eltakarja őket. Legyen az bármi, egy kalap, fátyol vagy éppen egy napszemüveg a szemei soha senki nem látta. Rejtély akár csak a neve.
Soha senki nem látta... Ez volt az utolsó hasznos mondata ami elhangzott köztünk, utána már csak fecseget. Mindegy volt, hogy éppen miről csak beszélni tudjon. Egy kis dumagép.
Nem figyeltem rá. Csak rajta járt az eszem és az elmúlt órán. Hogy gyógyultam meg? MI a kapcsolat Pöcök és közte? Miért Pöcöknek hívj az órát? Egyáltalán ki nevez el egy órát? Fontos lehetett neki, ha elnevezte... de akkor miért adta nekem, és vajon mikor elbúcsúztunk én tényleg láttam a szemeit? Vagy csak képzeltem...
Nem volt időm válaszokat keresni a kérdésekre, ugyanis Kenny egy jó erős vállra csapással jelezte, hogy megérkeztünk. Fájó vállal és egy csomó kérdéssel a fejemben pillantottam fel a bejáratra.
Írj véleményt mert kíváncsi vagyok mien lett! ^^ Kattincs ide és írj!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
