Elég nehezen igazodom ki ezen a helyen de, végül lekanyarodok a bal oldali havas úton. 11 év után visszatérek szülővárosomhoz a Coloradói South Parkba. Mióta a szüleim először elköltöztek a Californiai San Franciscóba, azóta nem is jártam itt. De most hogy elég öreg vagyok, egyedül is el tudtam jönni. Sok minden kötött ide főleg a barátok de, legfőképpen egy ember miatt nem akartam elmenni. Stan. Óvoda óta a legjobb barátok voltunk és, ahogy elköltöztem kapcsolatunk megromlott. Írtunk levelet és e-mailt is egymásnak, ráadásul Stan egyszer egy hetet nálunk is töltött. De ahogy nőttünk úgy egyre kevesebbet és kevesebbet irtunk, végül mikor San Francisco távolabbi sarkába költöztünk apu munkája miatt teljesen megszűnt a kapcsolat. Sajnos a szoros gyerekkori barátságunk nem volt elég erős, hogy kibírja ezt a távolságot.

De most újra itt vagyok, bár nem a barátaimmal való kapcsolat hozott vissza. Ami miatt itt vagyok az egy temetés. Barátom, Kenny végül úgy látszik elvesztette a kínzó harcot Istennel, és nem tért vissza utolsó halálából. Miatta jöttem, a temetésére. Őszinte leszek, Kenny temetése elég váratlanul ért. Képzeld csak el, hogy meglepődtem mikor Stanfordnál lévő koliszobámban megcsörren a mobilom majd egy olyan hang szolalt bele, amit alig ismertem fel. Egy múltból jövő hang de sokkal mélyebbnek és dühösebbnek hallatszott. Az, hogy Stan honnan kapta meg a mobil számomat, nem kérdeztem. Nyögve nyelősen de beleegyeztem, mikor megkért, hogy menjek el a temetésre, majd rögtön másnap indultam is.

Ahogy megláttam a város némelyik nagyobb tornyát tudtam, hogy már nem lehetek messze. Napszemüvegemet felvettem majd a tükörből megnéztem, hogy áll. Mióta Kaliforniában élek elégé megváltoztam. Hajam az ottani hatások miatt kicsit kiegyenesedett és bordóbb lett. Kilövettem a fülemet 2 helyen is. Bőröm a nap miatt sokkal barnább lett de ezt csak azok vennék észre, akik régen is ismertek. Ruháimat is lecseréltem. Egy szóval igazi Kalifornia lettem. Egyedül a személyiségem nem változott semmit. Ugyan olyan maradtam, mint voltam.

Veszek egy mély levegőt, ahogy meglátom a város határain a még mindig igen kopott táblát. „South Park” - olvasom a feliratot, amitől kicsit könnyebbnek érzem a szívemet, majd újra összeszűkül, ahogy a városba behajtok. Nem változott semmit. Minden bolt, minden ház ugyan olyan. De az idill képbe mégsem illetem bele. Teljesen más voltam. De mivel az emberek nem figyeltek rám így egy kicsit megnyugodtam. Órámra pillantok, még van 2 óra a temetésig. Nem tudom, mit tegyek addig, de nem volt nagy kedvem régi ismerősökkel csevegni. Ahogy körbe furikázom a várost egy igen furcsa nevű éttermet veszek észre. Cherry Kiss ami kicsit gyümölcsösen hangzik, de mivel éhes voltam nem érdekelt. Ahogy kiszálltam a kocsiból rögtön beszippantok a régi hegyi levegőt. Jó érzés volt újra itt lenni. Belépve az étterembe, minden szem rám szegeződi. Annyira nem zavart hisz nem illetem bele a megszokott képbe mégis mikor leülök a pulthoz még mindig engem néztek. Utáltam az olyan embereket akik a hátam mögött bámultak vagy kibeszéltek. Bár tény és való egy világosabb dzseki és egy farmer volt rajtam és még így sem illetem bele a télies hangulatba. Ráadásul a szemüvegem is rajtam volt, ami nem kis értékű. Voltaképp olyan drága lehetett, mint egy itteni teljes ruházat. Elmerülve saját bosszúságomban egy mély hang szólít meg.

- Mit hozhatok?

- Igen én egy... - kezdtem bele de, mikor meglátom a magam előtt álló személyt, megdöbbenek.

- Chéf? - motyogom a kissé öregebb, de még mindig kövérkés feketének.

- Igen, szóval mit hozhatok? - kérdezi.

Nem ismer fel. Bár feltételezem, hogy sok embernek nem lennék ismerős, bár ez tény de mégis kicsit szomorú vagyok ez miatt. De nem hibáztatok senkit kilenc évesen láttak utoljára.

- Nem, bocsánat - mondom majd rögtön utána a rendelésemet is.

- Készpénzzel vagy kártyával fizet?

Nem válaszolok, inkább átnyújtom neki a kártyámat. Elveszi, majd futólag rá pillant.

- Kaliforni? - kérdezi, miközben beviszi a gépbe, majd visszanyújtja - Egy ilyen fickó, mint te mit keresel egy ilyen kicsi városban?

- Üzlet - mondom szomorúan, ugyanis annak érdekébe fizetem kártyával, hátha elolvassa a nevemet róla, de sejthetem volna, hogy a háttérben a Golden Gatere sokkal jobban felfigyel.

- Üzlet itt? - mondja bizonytalanul, majd átadja a cetlit, amit alá firkantok. De most is hiába írtam nevemet szépen olvashatóan még mindig nem eset le neki. Végül feladom, hogy rá jöjjön ki is vagyok valójában.

-Tudod - kezd bele, ahogy ismét rá nézek - ismerősnek tűnsz, találkoztunk már?

Szemüvegemet vörös hajamra tolom, majd ismét ránézek és érzem a kikerekedett szemek láttán rájött ki is vagyok.

-Kyle, Kyle Broflovski?

Szégyenlősen vigyorgok és bólintok. Chéf lelökve mindent a pultról magához ránt majd megölel. Ölelését csak akkor szakította félbe mikor valami a földön landolt és eltört.

- Nem érdekes – mondja, majd ismét felém fordul - jól nézel ki még mindig San Franciscóban élsz?

- Igen, bár most Kaliforniába költöztem, ugyanis ott járok egyetemre a Stanfordba.

- Stanfordba – mondja, miközben helyeslően bólogat - nem lepődtem meg Kyle, mindig is okosabb voltál a többi gyereknél.

Nem válaszolok ugyanis nem volt sok kedvem a régi barátaimról beszélni így eltereltem a témát.

- Most itt dolgozol?

- Nem éppen - mondja büszkén, mosolyogva - ez a kóceráj a saját kis éttermem.

- Gondolhattam volna, ki találna ki egy olyan nevet, hogy Cherry Kiss egy éteremnek ha nem te Chéf - mondom majd mindketten nevetni kezdünk. De ő hirtelen abba hagyja majd a földre, tekint szomorúan.

- Oh, Kyle. Nem tudom, de tudtad, hogy Kenny nemrég… meghalt és, hogy ma lesz a temetése?

Az én mosolyom is elhalványult, ahogy az előbb az övé.

- Igen, voltakép Stan hívott fel, azzal hogy jöjjek el.

- Te és Stan még mindig barátok vagytok? - kérdezi meglepetten.

Nem tudok mit mondani, így csak megrázom a fejem. Ezt ő is látja végül ismét egy újabb kérdéssel, terel el.

- Hamarosan bezárok ugyanis én is oda megyek, ha gondolok mehetnénk együtt.

Gondolkodva lehajtom a fejem. Örültem volna neki ha most elkísérne de mégis ha meglátnának a Chéfel, az kicsit túl feltűnő lenne. Ráadásul nem nagyon akarnák másokkal bájcsevegni. Csak Kenny miatt jöttem.

-Köszönöm de inkább egyedül mennék.

Bólint, majd rámutat egy asztalra.

-Ülj oda le, mindjárt viszem a kajádat.

Helyeslően bólintok egyet, majd átmasírozok a másik asztalhoz. Szerencsére igen messze ülök másoktól így is elkerülve pillantásukat. Eleinte nem is gondoltam volna, hogy ilyen kívülállónak fogom érezni magam South Parkban, de ha bele gondolok szerintem tudnom, kellet volna. Végül Chéf jelenik meg a rendelt kajámmal. Nyögök egy köszönömöt, majd ahelyett hogy vissza menne dolgozni leül a másik székre előttem. Nem akartam hogy maradjon, ugyanis egyetlen kérdés fúrta az oldalamat és mégsem akartam rá nagyon választ kapni ám mire fel eszméltem már ki is mondtam.

- Szóval, hogy vannak a többiek?

Hátradőlt majd a kérdésre koncentrál végül egy jó idő után megszólalt.

- Többiek alatt Stan-t érted? - kérdezi és ezzel rátapintott a lényegre. Ugyanis valahogy nem érdekeltek mások, hogy vannak egyedül ő érdekelt.

- Igen - válaszolom de, közben nem nézek a szemébe.

- Jól van, most a Community Collegba jár.

- Igen? - felelem kicsit meglepően.

- Kyle - kezdi el kicsi haraggal, de végül a csalódottság hallatszik a hangjában - nem Stan-nak kéne mesélni ezeket a dolgokat neked? Hisz elválasztatlanok voltatok.

- De az tizenegy évvel ezelőtt volt.

Sóhajt egyet majd kinézve az ablakon kezd bele halkan a mondatba.

- Nem tőlem kellene megtudnod ezt a hírt.

- Milyen hírt? - kérdezem ugyanis kíváncsivá tett.

- Ahh... - mondja fáradtan, majd komolyan folytatja - Kyle, Stan megházasodik.

Leblokkoltam, teljesen megállt mindenem, ahogy azt a szót kimondta, hogy házasság.

- Megházasodik de hát csak tizenkilenc éves! - mondom kicsit hangosabban, erre Chéf csak a vállait húzza fel - és kivel Wendy-vel?

- Wendy, oh nem - rázza meg a fejét - túl sokáig voltál távol Kyle, Wendy öt ével ezelőtt költözött el a családjával New Yorkba. Wendy teljesen oda volt az örömtől de Bebe a legjobb barátnője nem igazán. Így mikor elment elégé feldúlt volt és Stan vigasztalta őt és mire bárki észbe kapott volna, eljegyezték egymást.

- Jézusom - suttogom.

- Majd beszélsz mindkettőjükkel, erről jut eszembe menned kéne, ha szeretnél parkolót találni.

- I-igen - mondom, majd elindulok, de utána vissza fordulok - őőő Chéf van itt valami mosdó féllé, ugyanis nem egy temetésre alkalmas ruha van rajtam - mondom majd el vigyorodok ahogy felmér a szemeivel majd hátra mutat. Helyeslően bólogatok, majd elindulok.

- Oh és Kyle!

- Igen?

- Jó látni hogy itt vagy, újra.

Nem voltam mosolygós kedvemben mégis egy apró vigyor az arcomra szökött majd köszönetet mondva távoztam.

Mikor kiérek a parkolóba, mered szemekkel figyelem a templomot. Bár nem jártam ide túl sokszor mégis jól emlékeztem, hogy sokkal szebb volt akkoriban. Most meg szinte válik a vakolat. Kilépek a kocsiból, bár legszívesebben elhajtottam volna. Teljesen üres volt már kint minden csak néhány ember állt az ajtóban azok is csak cigiztek. Ha elkéstem, akkor szépen besunnyogok, majd valahol hátul helyet foglalva elvegyülök. Bár ha a pap elkezdte már a gyászbeszédet, akkor mindenki csendben van, és ha kinyitom az ajtót annak a nyikorgása elégé visszhangozni fog. Végül mindenki hátra fordul, majd egyesek sutyorogni mások, pedig kikerekedett szemekkel fognak bámulni. De lehet, hogy nem hisz így sem voltam valami fel ismerhető.

Vajon Stan észre vette, hogy nem vagyok bent? Bár szerintem nem is gondol rám. Fogadok Bebe mellet ül. Vajon Wendy is ott lesz? Őt soha nem érdekelte különös képen Kenny de talán azért mégis eljött hisz osztálytársak voltak. Vajon mit szólna, ha látná Bebé-t és Stan-t együtt? De lehet, hogy már ő is tud az esküvőről.

-Összpontosítás a temetésre Kyle - mondom magamnak - a temetés.

A legfurcsább, az hogy bár tizenegy éve nem láttam Kenny-t. Pedig vele is egy óvodába jártam. Sok emberre nem emlékszem tisztán, akivel egy suliba jártam. Kenny-nek most egyidősnek kéne lenni velem. De hiba próbálnák rá visszaemlékezni, nem sikerülne. Egyetlen egy ember arcát nem felejtetem el és az Stan. Kenny-ből annyira emlékszem hogy mindig narancs dzsekit hordott. Azt hiszem szőke volt, de már ez sem rémlik, és hogy a szemei milyenek azt már elképzelni sem tudom. Most meg felkel mennem hozzá, és látnom kell sápadt bőrét a koporsóban, ráadásul félek, hogy egy idegent fogok látni. De még is, elbúcsúzok egy testtől, amit nem is ismerek fel?

Mikor jöttem kocsival, egyszer meg kellet állnom, ugyanis elfogott a nevetés. Nevetem, azon hogy mégis miért jövök egy olyan helyre, amit már rég elfelejtetem? Mért megyek egy olyan ember temetésére, akire nem is emlékszem? Vagy gondoljak erre az útra, mint kisebb vakáció? De most őszintén ki szokott a vakációján temetésre menni?

Túl sokat agyalok az ilyeneken, majd azt veszem észre, hogy a kint lévő emberek is eltűntek.

Gyorsan az ajtóhoz futok, de vissza is lépek ugyanis kinyílik majd könnyező emberek, tódulnak ki rajta. Én meg csak állok megmerevedve, hisz tudom elszartam, elbasztam, és nem láthattam utoljára a régi barátomat!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés