Az óra pontosan este nyolcat mutatott. Egy fémöv nagyot koppant a földön, ahogy társai mellé hullott - Örömteli, s egyben felettébb szomorú is volt a sorsuk.
 - Stan – sóhajtotta a lány, miután a megszólított fekete hajú kellemesen boldog, kérdő mosolyt eresztett felé. Wendy térdei aprót remegtek, mihelyt Stan végigsimított belső combján, mik meglepően nedvesnek hatottak. Nem bírt ránézni a fiúra. Képtelennek érezte, hogy akár csak egy pillantást is vessen rá. – Szakítanunk kell.
Stan azúrkék szemeibe a riadtság apró szikrája költözött, ajkai pedig az őszinte boldogság legcsekélyebb jelét sem mutatták már. Lefele íveltek – hitetlenkedve, fájdalmasan.
 - De… de hát az előbb… - Nem találta a szavakat. Arról sem volt fogalma, egyáltalán mik után kellene kutatnia, bármennyire is ismerős volt számára a helyzet. Tanácstalanul emelte fel bal kezét, ám látva a rajta lassan csordogáló átlátszó élvezetet, hanyagolta eredeti tervét, s szorosan rámarkolt a lány térdére. Wendy elutasítóan húzta hátrébb lábait, majd mélyet szusszantva egy kecses mozdulattal fellökte magát ülő helyzetbe. Pillantását még mindig a földön felhalmozott ruhakupacon tartotta, s kezdte úgy vélni, hamarosan lyukat is fog égetni kedvenc fehérneműjébe.
 - Tudom. Tudom, és már nagyon bánom.  – Hangját az orrfacsaróan érezhető hazugság szaga lengte körbe, melyet Stan a benne fokozódó rémülettől képtelen volt észrevenni. Némán térdelt életének szerelme előtt, mialatt saját falai lépésről-lépésre, darabokról-darabokra hullottak szét, egyenesen vidámsága megmaradt foszlányaira.
 - Az nem lehet – Elhaló, fájdalmas suttogása arról árulkodott, több is függött már a félelemtől kiszáradt ajkain; „Az nem lehet, hisz alig öt perce a nevemet sikítva mentél el. Belém kapaszkodtál, az irántam érzett szerelmedről nyögtél, s arról, mennyire akarsz. Nem küldhetsz el!”
Mintha csak értette volna az üres tekintet mögött végigvitt kis eszmefuttatást, Wendy arca úgy vált kimerültből egyenesen undorodóvá is. A saját maga felé érzett  vád és harag apró gombócot formált gyomrában, s a hányinger mardosni kezdte belülről – ahogy Stan-t is.
 - Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom! Stan, csak… csak menj haza! Nem bírom már…
 - Miért? Miért most?!
 - Mind a ketten jobban járunk, ha elfelejtjük ezt az egészet – suttogta maga elé Wendy, s végre volt annyi lélekjelenléte, hogy lábait teljesen össze is zárja.
 - MIÉRT?! – A takaró megadóan suhant át az ágyon, egyenesen a földre, hol már minden ruhadarab kitörő örömmel, s nyugtalansággal várta. Stan végigvitte egyszer-kétszer zavarodott tekintetét a fekete hajú lányon, ki a meleget adó paplan hiányában remegve takarta el kellemesen kicsi, kerek melleit.
 - Nem lehet – Stan arca sötétbe borult, s nadrágján a zipzárt meg-megremegő ujjakkal kezdte eredeti helyébe húzni. - … egyszerre két embert szeretni, Stanley.
A padlón heverő fekete pólón egy nagyobbacska, furcsa narancs és zöld színekben pompázó hányásfolt jelent meg. Stan háta begörnyedt, kezei pedig viszonylag hosszúra hagyott tincseibe túrtak, hogy végül kegyetlenül rántsanak rajtuk egyet.
Wendy már nem figyelt a feketére, bármennyire is kérlelte őt esdeklő, könyörgő hangján. Könnyei megállíthatatlanul csorogtak, még az oly’ sokáig készített, viszonylag tökéletesen felvitt sminkkel sem törődött. Fájdalma elviselhetetlenné kezdett fokozódni, s a szívét sebesen karmolgató bűntudat sem szűnt meg. „Nincs más választásom”, kántálta magában, s egy idő után néma szavai hangossá fajultak, míg a végén visítás tört fel ajkaiból. Már azt sem tudta, kit is akar meggyőzni; Stan-t, vagy saját magát.

                                 ❤

A depressziót sokan egy fekete, hömpölygő érzésként írják le, mi lassacskán teljesen bekebelezi az embert, felfalva a benne rejlő pozitivitás írmagját is. Meggyőződésem, hogy ez abszolút nem így van; eme magával ragadó, sötét érzés inkább szürke. Semmilyen. Mint a napok, melyeket túl kell élned, mikre rátekintve elfog a hányinger és az unalom őrjítően szar egyvelege. A depresszió fojtogat, öl és éget – akárcsak ez az istenverte víz is, mely szitálva zuhog tarkómra. A fájdalom, mely eleinte ezer meg ezer tűnként szurkálta testem, mostanra már egy megtört, semleges érzetté vált. Nincs rosszabb az üres, jelentéktelen éjszakáknál; a marcangoló fájdalomnál, mely belülről zabál fel, s ezt az aprócska tényt mások teljességgel figyelmen kívül hagyják. Sokan azért, mert nem értik – akik pedig tisztában vannak az árnyak fullasztó jelenlétével, nem is akarják már. Egyszerűen belefáradnak. Ahogy lassan én is.

                                  ❤

A fekete hangos zokogás közepette zuhant térdeire. Háta szürkén sajgott az égetően forró víz nyaldosásától, karjai pedig vért bugyogva kiáltoztak segítségért. Karcoló hang csapott fel, egyenesen a támla nélküli széken elfekvő telefon irányából, minek képernyőjén egy rövid, négy betűs név villant fel.
A csorgás abbamaradt, a könnyhullatás elnémult – Stan pedig remegve kapta vértől mocskos baljába a csöppnyi készüléket, ám nem szólt bele.
 - Haver?! Stan, tudom, hogy ott vagy! Beszélj már, kérlek… kérlek…!
Hüppögő, keserves sírás szakadt fel a reménytelenséggel átitatott feketéből.
Teljesen megtört.
Ahogy a földön szétcsattanó telefon is.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.