A nap gyönyörűen sütött le a kisvárosra. A hó olvadni kezdett a nyárnak hála, és a meleg sugarak csak úgy világítottak az apró kristályokon. Minden a meleg és pompázatos színekben fénylett és itt ott, egy-egy hóvirág is előbukkant a fehér hótakaró alól. A nyár köszönt vissza, ahova csak a szem tekintett...
...illetve majdnem mindenhol.
Mély, szomorú harangok szólaltak meg a templomkertből és körülötte az emberek, mint a gyásznak megfelelő fekete ruhába öltöztek. Többeknél fehér flanel zsebkendő, melyekkel könnyeiket itatták, míg mások borús arccal néztek végig az ócska falakon. Senki nem akart itt lenni, legfőképpen az akik a templom padjainak első sorát koptatták.
Craig Tucker lassan lépkedett be, ahogy családjától sikerült elszakadnia. Szemeivel a helyeket kémlelte mik még pár perce teljes mértékig telve voltak síró, gyászolókkal, de mostanra már csupán páran koptatták még a falapokat. Egy embert próbált megtalálni, ám hiába a fiú nem volt a megjelentek között.
- Craig – Az ismerős hang mi megütötte fülét, már mellette is volt. A fiú ugyancsak fekete öltönyben volt, mi úgy, ahogy kiemelte sötét bőrét. Token is más volt. A milliós mosolya és magabiztossága sehol nem volt. Ugyan olyan volt mint a többiek akik megjelentek, talán azzal a mássággal, hogy ő sem igazán a gyászoló miatt volt itt – Láttad már valahol?
- Nem – felelte röviden, és tekintetével már ismét a padok között kezdett keresni, ahogy elindult előre, immár Token-nel együtt.
Nagyon messze volt az első pad. Ez ugrott be először a fiúnak, ahogy padsorok között haladt. Ők maguk végig valahol a negyedik sorban ülhettek, de még az sem érezte olyan közelinek mint első üléseket. Még így is kis lépésekben haladva is egy életig tarthatott odáig elsétálni, és ahogy csak közeledtek úgy lett egyre lesúlytobb, szomorúbb a levegő. Olyan amilyet ritkán éreznek az emberek.
Gyászos hangulat... talán, de meg nem mondták volna. Ők nem érezték azt, amit az első padon ücsörgő. Alig lehetett észrevenni úgy begubózódott és habár nem volt egy langaléta még, most még kisebbnek látszott felhúzott lábai miatt. Clyde szemei alatt még nagyobb táskák húzódtak mint két barátjának. Szemei kialvatlanok voltak és az a kisfiús csillogás is kiveszett belőlük, aki annyira kiemelte őt a tömegből. Sehol nem volt, már az a régi fiú aki megnevetette volna a többieket, vagy játszotta volna a menő jó fej ficsúrt. Egyedül gubbasztotta a hideg padot és nem nézett fel.
Token végignézve barátján húzta el száját, majd ezután Craig-re meredve várt annak jelére ki némán bólintva ült a barna jobbjára, míg a másik a balljára.
- Clyde – szólalt meg talán életében először olyan lágyan a fiúhoz, ahogy csak bírt. Félt, hogy összetörik, vagy magába zuhan és ezt nem akarta. A legjobb barátja volt... túl jó, hogy hagyja ezt neki – Nem akarsz kijönni?
- Ja haver – vágott rá rögtön Token is – talán a friss levegő jót tenne neked.
A válaszra hiába vártak. Clyde ugyan úgy csöndben ülve tördelte kezeit, mint eddig. Tincsei arcába lógtak ezzel elrejtve mindent amit csak szemei rejtettek. Olyan elveszetnek tűnt, kihűltnek. Semmi érzelem, semmi más, csak a gyász mély és kemény érzése. Ennyi látszott belőle. Egy fiú aki szomorú, mert elvesztette Édesanyját. Olyas valakit akit nem lehet pótolni... sosem.
- Clyde – próbálkozott ismét a fekete, ahogy kezét lágyan vállára simította, míg a másik fiú derekánál karolta át biztatóan – itt vagyunk, segítünk. Nem maradsz egyedül...
A szavak könnyed mozdulattal görgették le Clyde válláról azokat a súlyos mély gondolatokat, amiket eddig magában tartott. Mélyen valahol erre gondolt, mindvégig, hisz ő volt a hibás. Ő gyilkolta meg. Sose lesz már az mint rég, mert ő a hibás. Apja dolgozik, csak hogy elkerülje fiát... nővérei már nincsenek a háznál... Magány. Már nincs ott az, aki ott volt vele... és sose lesz ott többször.
- Én... – nyöszögte, ahogy a könnyek útra indultak piros arcán, majd úgy hullottak alá – Én nem akartam...
- Tudjuk – felelte Token, ahogy közelebb húzódott, majd már lágyan simogatta a fiút, míg Craig csupán barátiasan nekidőlt, ezzel támogatva.
Mert mást ők sem tudtak tenni, Clyde pedig nem is várt tőlük ennyit sem, mégis az érzés csak úgy szakadt fel benne, ahogy már hagyva sírt fel, utoljára édesanyja temetésén.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.