|
20 értelmetlen ok
2012.04.18. 22:15
~ Darllen Hapus :3
Mikor már a két fiú a korházban volt, szakszerű ellátás után, egy közös kortermet kaptak. Mindkettőjük eszméletlen volt, mégis, Stan volt az aki előbb felkelt, még kora este. Beszélt pár rendőrrel, kik nem zaklatták sokáig, főleg hogy a nővér kihessegette őket. Hiába tálaltak neki finom vacsorát, nem volt képes enni. Ahogy az emlékek feljöttek benne, mindig rájött a hányinger így inkább nem evett. Aludni sem volt képes. Komoran bámult ki a korterem ablakán, az egész teremben csupán a hold fénye adott némi világosságot. Kyle később nyitotta fel a szemeit melyben ismét volt valamennyi élet. Rosszul volt, szédül és rettenetesen érezte magát. Lassan ült fel, és ahogy körbe nézet az emlékek csak úgy tódultak belé.
- Stan... - nézet oldalra a fiúra szomorúan. Stan szerencséjére, a másik nem láthatta arcát, így egyből lehunyta a szemeit, azt tetetve, hogy alszik. Nem akarat beszélni Kyle-al... nem mert, beszélni vele, azok után, amit vele tett. Nem volt képes a szemébe nézni. A vörös sóhajtott, majd ismét az ablakon nézet kifele. Halkan zokogott fel, de próbált csendben maradni a fekete miatt.
- Francba is... - morogta, miközben szemeit törölgette. Stan alsóajkába harapva, tartotta vissza saját hangját is. Habár továbbra is néma maradt, könnyei neki is utat törtek, majd lassan folytak le arcán. Ekkor halk kopogás hallatszott és kint némi susmogás.
- Kussolj már... az sem biztos hogy itt vannak - Kyle odakapta a fejét és kérdően nézet rá az ajtóra. Stan kisebb mocorgások után, megdörzsölte szemét, majd felülve nézett az ajtóra, nagyokat pislogva, rá sem tekintve Kyle-ra. Az ajtó lassan kinyílt, majd Kenny kukucskált be rajta, mikor meglátta Kyle-t gondolkozás nélkül futott oda hozzá, majd ölelte át.
- Kyle...! - suttogta halkan. Őt követte Craig kinek feje be volt kötve, de azért mosolyogva konferálta hogy nem tévesztettek szobát.
- Stan - odasétálva hozzá nézet rá, kissé szomorú arccal, majd kezét megfogva szorította meg kicsit - jobban vagy?
- Kenny~ - Kyle olyan szorosan ölelte át a szőkét mind még soha - hogy a fenébe kerültettek ide?
- Nem bírtam tovább hogy nem láthatlak~~ - nyöszögte Kenny, ahogy tovább szorongatta a vöröst. Stan szemöldök ráncolva nézett Craig-re, ahogy közelebb bújt hozzá.
- Azt hiszem... - motyogta. A fekete átölelve húzta magához, ahogy némán nézet át a másik kis párra. Mosolygott mert jobban voltak. Ha nem is teljesen de jobban.
- Kenny... ez fáj - nyüszögte Kyle, bár még mindig fogta a narancssárga pulcsit.
- Bocsi. - mondta bűnbánóan a szőke, ahogy kissé elengedte a vöröst, de továbbra is ölelte. - Nem akarlak többé elengedni... - suttogta Kyle-nak.
Stan fejét Craig mellkasába temetve, hallgatott.
- Én sem téged... - felelte, majd lopva nézet Stan irányába - ... soha többet.
Craig furcsállta, hogy valami nincs rendben a két fiúval, de inkább csöndben simogatta tovább Stan-t, hogy megnyugodjon. Stan egyre jobban bújt Craig-hez, végül pedig görcsösen kapaszkodott meg annak pulóverébe.
- Szörnyű ember vagyok... Craig... - suttogta halkan Stan, hogy csak a másik hallja, ahogy pár könnycsepp gördült le arcán.
- Kyle, ha jobban leszel... elviszlek ahova csak akarod!~ - mondta csillogó szemekkel Kenny.
- Komolyan? - lelkendezett a vörös így észre sem vették, ahogy mellettük folyni kezdtek az események.
- Stan... nem a te hibád ami történt - suttogta, ahogy felemelte a fejét, hogy a szemeibe nézhessen.
- De... féltem... és megtettem... nem akartam, hogy bántsák de ez nem volt megoldás... - motyogta összezavarodottan, ahogy elfordítva tekintetét, nem nézett a fiú szemébe.
- Igen~~ Ahova csak szeretnéééd~ - ölelgette Kenny Kyle-t, míg Craig ránézet akin bár látszott a nyúzottság, most igazán boldognak tűnt.
- Akkor sem a te hibád volt. Nem tehettél mást...
- De tehettem volna... hogy tehettem meg... - Stan Craig-nek dőlve, tompította el feltörő zokogásának hangját.
- Ssh Stan nyugi... semmi baj - kezei köré fonódtak, és szorosabban húzta magához. Stan próbálta abbahagyni a sírást, de nem ment neki. Craig karjai közt biztonságban érezte magát, így utat engedve érzelmeinek adta ki eddig bent tartott könnyeit, mégis, kívülről észre sem lehetett venni a fekete sírását, csak néha néha rezzent meg válla. Kenny továbbra is áradozott Kyle-nak, mi mindent vesz majd neki, mennyi helyre elviszi, ezzel próbálva boldogítani a fiút. A vörös tény és való nagy lelkesedéssel hallgatta barátját, de emlékeit nem bírta elszakítani az aznap estétől. A fejében jártak folyamatosan, de próbálta nem kimutatni mennyire retteget még most is.
- Ez remek! - felelte mosolyogva. Kenny végül abbahagyva az áradozást, nézett kissé aggódva Kyle-ra, de mosolya megmaradt. Magához ölelve a fiút, suttogta neki.
- Ne aggódj... most már vigyázok rád... - túrta vörös tincsek közé, aki rápillantva kissé elszomorodott és úgy dőlt neki ismét a szőkének. Szemeiből ismét könnyek kezdtek kifutni bár nem sírt fel. Kenny nyugtatás képpen a hátát kezdte simogatni, ahogy még közelebb húzta magához.
- Nyugodj meg... most már nem lesz baj~ - mondta kedvesen.
- Ken... - Craig még mindig tartotta a feketét és keze nem állt meg egyszer sem a simogatásban. Kenny kérdően pillantott a fekete felé.
- Mennünk kéne. Szerintem van még olyan... - lopva az órára nézet, majd vissza a fiúra - 5 percünk mielőtt észreveszik, hogy nincs bezárva a főbejárat.
Stan felkapta fejét, majd kicsit elhúzódva Craig-től pislogott rá.
- Hogy mi? - viszont Kenny csak bólintott, majd egy gyors csókot nyomott még Kyle ajkára.
- Várj... ti beszöktetek? - kérdezte ledöbbenve a vörös, ám választ már nem kapott. Craig elkapta a szőke karját, majd még egy gyors csókot nyomva Stan ajkaira ki is vonszolta onnan. Stan ezután rögtön vissza dőlt az ágyra, majd hátat fordítva Kyle-nak, kezdett a takaró gyűrődéseivel játszani.
- Stan... jól vagy? - feljebb ülve kicsit az ágyban nézet rá a fiúra szomorúan.
- Ja. - válaszolta semlegesen, ahogy még közelebb húzódott az ágy széléhez.
- Örülök... neki... - válaszolta halkan, ahogy ő is magára húzta a takarót és fordított hátat a fiúnak. Stan könnyei újra folyni kezdtek, ahogy lehunyta szemét. Válla néha meg-meg remegett.
A vörös másnap kilenc körül került fel. Álmosan törölte meg a szemét és kisebb szívbajt kapott mikor a fekete nem volt a saját ágyában. Egy nővér tájékoztatta róla, hogy hazamehetett, és hogy ő is nyugodt szívvel teheti ezt. Batyujába egy adag nyugtatót és altatót kapott, ami szerinte kicsit túlzás, de az orvos csak megveregetve a vállát lökte ki az ajtón. Odakint Kenny állt, kezeit zsebre dugva, rugdosott egy kavicsot, ám mikor Kyle kijött, rögtön oda sietve a fiúhoz, ölelte meg.
- Kyleee~~
- Kenny... hogy, hogy itt vagy? - kérdezte kissé meglepve, ahogy elrakta az orvosságot a táskájába.
- Mivel Stan haza ment, gondoltam egy idő után téged is kiraknak. - sóhajtott kissé lemondóan, ahogy a kórházra sandított. - Hazakísérlek! - jelentette ki a szőke. Lassan bólintott, majd megragadva a szőke kezét indultak el.
- Kenny... Stan is jól lesz... igaz?
- Persze... - mondta a szőke mosolyogva, ahogy lassan elhagyták a korház területét. - Ha már haza is ment... biztos jól van...
- Tegnap olyan... hideg volt velem - motyogta kissé halkabban - biztos utál... - Kenny szemei kikerekedtek, majd Kyle-ra nézett.
- Miért utálna?... - Beharapta alsó ajkát, ahogy vissza emlékezett a dolgokra. Nem akarta, hogy ez történjen és kiakart tartani akkor. Utálta, hogy olyan gyenge.
- Mind a kettőnkkel elkezdtek szórakozni és ő... annyira gonoszak voltak és ő engedelmeskedet én meg nem és kényszeríttették - hangja egyre elhalkult ahogy a végére ért - tudom, hogy miattam tette de... ő volt az első.
Kenny kikerekedett szemekkel és tátott szájjal nézett Kyle-ra. Nem tudta elhinni, nem akarta elhinni, végül nyelve egyet, köszörülte meg a torkát, és szólalt meg kissé rekedtes hangon.
- Nem hiszem hogy... utálna... hiszen... mindkettőtöket kényszeríttetek... és érthető ha ellenkeztél... - motyogta, ahogy közelebb húzta magához a vöröst.
- Én próbáltam, de... már nem is emlékszem rá mi volt utána - hajtotta le a fejét - rátok is csak olyan homályosan. De fájt és... - nekidőlt a szőkének ahogy mélyet sóhajtott - biztos utál mert ezt kellet velem tennie. Rám sem nézet azóta... - Kenny nyelt egyet, hiszen nehezen tudta felfogni, amit a vörös mondott, legalábbis, az egyik részét. "Ő volt az első."
- Lehet csak... nem mer rád nézni... biztos ő is ugyan így gondolja. - kezdte simogatni Kyle hátát.
- De én nem haragszom rá - rázta meg fejét - védeni próbált és megértem csak... olyan... nem tudom. - Kenny lágyan elmosolyodott.
- Nyugodj meg, biztos nem utál, csak össze van zavarodva... kell egy kis idő szerintem mindkettőtöknek. - Lágy bólintás, ám még valami nagyon zavarta és ez talán még annál is rosszabb volt mint az előbbi.
- Kenny... ugye nem haragszol rám...?
- T-Tessék...? - sokkolt le Kenny, majd kicsit eltolva magától a vöröst, simított végig arcán. - Ugye csak viccelsz? Kyle! Hogyan tudnék rád haragudni?... - tekintete elszomorodott, ahogy újra magához ölelte a másikat.
- De... de... - tolta el kissé magát - én azt szeretem volna ha te lennél az első és... most meg... - hebegett össze vissza és már a fiúra sem mert ránézni annyira szégyellte magát - sajnálom, én tényleg...
- Kyle! Nem te tehettél róla...! - mondta határozottan. - Egyáltalán nem haragszom rád... csak is saját magamra haragszom... - mondta ahogy lesütötte tekintetét.
- De te nem csináltál semmit... én nem voltam elég erős, hogy ellenkezek! - vágta rá rögtön.
- Kyle... - alsóajkába harapott. - Te minden tőled telhetőt megtettél. Ellenkeztél, de abban a helyzetben képtelenség lett volna megakadályozni... ha előbb oda értem volna... - keze ökölbe szorult.
- Nem tudhattad! Nem hibáztathatod magad miatta! - válaszolta kissé hevesen, majd megállva görcsösen kapaszkodott a szőkébe - szeretlek és nem akartam ezt! De... még így is szeretném, majd veled és és... - amikor rájött mit mondott feje vörös lett és egyszeriben mintha forró vashoz ért volna úgy engedte el a szőkét. Kenny viszont vissza húzva magához, ölelte meg.
- Én is szeretlek. Eddig sem akartam erőltetni, de ezután pláne nem fogom. Majd szólj... ha te is szeretnéd... - suttogta a másiknak.
- Re-rendben - bólintott még mindig pipacsvörös fejjel. Kenny elmosolyodva fogta meg kezét, majd indult el újra.
- Ne aggodalmaskodj~ Inkább csak... felejtsd el~ - mondta mosolyogva, habár belül ő is tombolt.
- Ilyet ne kérj... úgy sem menne - megnyalta kissé kiszáradt száját, majd mikor meglátta saját házát, elmosolyodott - kérhetek tőled egy szívességet?
- Persze~ Mi lenne az?~ - nézett rá mosolyogva.
- Beszélnél Stan-nel... kérlek?
- Miről? - pislogott rá nagyokat.
- Erről... hogy nem hibáztatom? - motyogta ismét, ahogy nagyot nyelt és megállt az ajtójuk előtt. Kenny bólintott.
- Rendben. Beszélek vele. - mondta mosolyogva, ahogy egy puszit nyomott a másik arcára. Aki elpirulva viszonozta azt.
- Köszönöm - felelte, majd megfordulva ment be a házba és csukta be az ajtót. Kenny még egy ideig nézte az ajtót, majd sóhajtva egyet, indult el Stan háza felé. Mikor elérte azt, szüleivel egy gyors infocsere után, felsietett a másik szobájához, és egy gyors kopogás után be is ment hozzá. Gyomra görcsbe rándult, mikor meglátta a fiút, ennek ellenére odasétálva hozzá, ült le mellé
- Hogy vagy? – kérdezte, kisebb tétovázás után.
- Jól. – válaszolta röviden Stan. Kenny kicsit közelebb húzódva hozzá, veregette meg vállát.
- Tudod… beszélni szeretnék veled valamiről… - Stan nem felelt, tovább nézett maga elé komoran. – Kyle… - ám mikor meghallotta a vörös hangját, lehajtotta fejét. – Nem hibáztat téged. – Kenny alsóajkába harapott, hiszen neki is nehéz volt feldolgozni ezt az egészet… ’’ Ő volt az első… ’’
- Sajnálom Kenny… - suttogta Stan, mire a szőke felkapta fejét. – Sajnálom… hogy előtted… én… - hangja egyre jobban elhalkult, végül pedig halkan zokogott. Kenny szemöldök ráncolva nézett rá, ahogy hátát kezdte simogatni.
- Nem hibáztatlak... egyikkőtöket se... - mondta őszintén, mire Stan könnyes szemekkel nézett fel rá.
- Nem tudok a szemébe nézni... ezek után... nem megy... - motyogta, majd újra vissza dőlt térdeire.
- De nem hibáztat... nem utál... - mondta vigasztalás képpen a szőke, de Stan csak megrázta fejét.
- Nem... megy... - suttogta, ahogy újra lehajtotta fejét. Ekkor ismét kopogtattak az ajtón, majd lassan kinyílt és Craig sétált be.
- Hahó - intett oda a szőkének, majd a barátja mellé ült le.
- Craig...~ - vigyorgott Kenny. - Hát te? - kérdezte, ám Stan nem csinált semmit, tovább gubbasztott helyén.
- Jöttem látogatóba - mosolygott, ahogy kezével megsimította Stan hátát. Kenny felállva az ágyról, nézett le rájuk mosolyogva.
- Akkor... én nem is zavarlak titeket~ - sarkon fordulva, ment ki a helyiségből. Stan csak fél szemmel sandított a csukott ajtóra.
- Még mindig emészted magad? - kérdezte gyengéden, ahogy már magához is ölelte a fiút. Stan közelebb bújva hozzá, suttogta halkan.
- Én nem... - hangja elcsuklott.
- Hogyne... miért volt itt Kenny? - beletúrt a fekete tincsek közé és játékosan csavart egyet az ujja köré. Stan alsóajkába harapott.
- Ő is meglátogatott... - motyogta. Craig viszont csak megrázta a fejét.
- Elismerem, de látszik rajtad, hogy valamiről beszéltetek. Megosztod velem? - Stan megmarkolta a takarót, majd könnyes szemekkel nézett fel Craig-re.
- Megutálnál érte... - suttogta elkeseredetten. Felvonta szemöldökét, nem értve mit szeretne a fiú.
- Nem értelek. Miért utálnálak meg, Hisz nem tettél semmi rosszat... - Stan lehajtotta fejét.
- De... De igen... - válla megremegett, ahogy hangja elcsuklott. - Szörnyű dolgot tettem... - Craig csöndben maradt és megfogva Stan vállait kényszeríttette, hogy nézzen a szemébe.
- MI történt? Kényszeríttetek valamire?
- Igen... - motyogta, ahogy már patakokban kezdtek folyni a könnyei.
- Stan! Nem a te hibád, bármi is történt! - mondta komolyan.
- De! Ellenkezhettem volna! Nem kellett volna megtennem de...! Nem akartam hogy bántsák és... úgy féltem mit fognak tenni vele ha nem és... és... - hadarta zavartan, de végül könnyeitől már beszélni sem volt képes.
- Várj... - elengedte a fiút és kíváncsian vizsgálta az arcát - mit tettél te Kyle-al? - Stan szomorúan nézett Craig-re.
- Énh... n... - lehajtva fejét, markolászta tovább a takarót.
- Stan... ugye nem csináltál vele semmi rosszat? - faggatta tovább bár már sejtette mi történhetett, de barátja szájából akarta hallani.
- De... szörnyű dolgot tettem vele... - suttogta keservesen. Craig csöndben maradt. A szobára súlyos csönd telepedett és ezt végül az ő sóhaja törte meg.
- Beszélned kell vele.
- Nem. - vágta rá Stan. - Nem lehet... - suttogta halkan.
- Nem bújhatsz el előle! Ne legyél gyáva - komoly volt. Nagyon komoly és tudta hogy bár ezzel csak még jobban üti rajta a vasat, meg kellet tennie. Mert más nem fogja... - meg kell vele beszélned. - Stan megrázta fejét.
- Nem merem... egyenlőre... semmiképp... semmiképp... - suttogta keservesen, majd felnézett Craig-re. - Azt mondta Kenny... nem hibáztat de... mégis... - újra lehajtotta fejét.
- Előbb utóbb vele is beszélned kell. Képzeld magad az ő helyébe... nem hibáztat téged mégis bántja, hogy még ránézni sem vagy képes - ismét egy kés bele. Elengedte, majd felállva sóhajtott egy mélyet, ahogy az ajtóhoz sétált - Stan, gondolkozz el rajta. A ti barátságotokat még egy ilyen sem törheti meg... - ahogy befejezte a mondatot kilépet és maga után becsukta az ajtót. Stan élettelenül dőlt rá az ágyra.
- De igen... ez megtörte... - suttogta keservesen, ahogy lehunyva pilláit, hagyta, hogy az álom elnyomja.
Természetesen, a fiúknak nem kellett egyből iskolába menniük, mégis, Stan elakarta felejteni ezt az egészet, így erőt véve magán, ment iskolába. Tudta hogy Craig-nek igaza van, de mégis... a történtek után nem ment Kyle közelébe, mikor csak tudta, elkerülte, és levegőnek nézte. Amit Craig egyáltalán nem nézet jó szemmel.
- Nem lesz ez így jó - morogta oda a szőkének. Kenny komoran nézett a feketére.
- Azért... nem csodálom... hogy fosik Kyle szemébe nézni. - mondta, ahogy kiköpte a szájában lévő nyalóka üres pálcikáját.
- De ez így akkor sem mehet tovább! Én megértem, hogy ez történt de... - elharapta a mondatott, majd jobbra fordult - nem kérdeztem... te jól vagy? - Kenny szemöldök felhúzva nézett vissza Craig-re.
- Nem. - mondta semlegesen. - Szívem szerint betörnék a börtönbe és kinyírnám azt a két szőke faszt. - morogta.
- Nem vagy egyedül, de per pillanat nem erre gondoltam - morogta és fejét a padra fektette - nem mondta el mi történt, de sejtem. Kyle-al és vele is rendben vagy?
- Persze... - kifújta a levegőt. - Nem az ő hibájuk de... azért kicsit lesokkolt. - mondta, ahogy hátradőlt a székben.
- Ahogy engem is - a szünet javában tartott és a két fiú valahol közép tájt ült, ahonnan jól lehetett látni mind a két padot. Az ablaknál legelöl Kyle ült. Néha fordult csak hátra megnézni Stan-t aki pedig pont párhuzamosan foglalt helyet a falnál. Kenny előredőlve kezdte fejét a padba verni.
- De miééért miééért miéééért.... - morogta dühösen.
- Nem már! - Craig megragadta a vállát úgy állította meg - Ez az én padom! Verd egy másikéba a fejed és nem az enyémet tedd tönkre!
- Semmi baja nem lett! - morogta a szőke, de felállva ült le az előttük lévő padra, és kezdte ott verni a fejét, a lány csak csillogó szemekkel nézett rá.
- Kenny~~~ - mire az még jobban kezdte verni a fejét. Craig mélyet sóhajtva könyökölt a padra, majd nézet Stan irányába.
- Ez akkor sem mehet így... - morogta. Kenny ekkora már újra mellette ült, fején pár ragtapasz díszelgett.
- De mégis, mit csináljunk? - kérdezte, ahogy ő Kyle-ra nézett.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
