|
Number Two
2012.03.09. 20:49
Jóóóóó~ olvasást *-*
Másnap reggeljét Stan azzal kezdte, hogy rászállt Kenny barátjára. Mindenképp szerezni akart magának egy szellemet, na meg úgysem volt jobb dolga. Suli után egyből a temetőbe ment, átjárta az egészet, ám csalódottan kellet észlelnie, Craig-en kívül egy sem volt ott. Így hát, újra elment kriptához. Elszántan nézett azon végig, majd nyitotta ki annak ajtaját. Üres és fagyos levegő jött fel belőle ám a szellemnek nyom a sem volt. Örömittasan vigyorodott el, ahogy leslisszolva nagyapja 'fiókjához' húzta azt ki, majd nemes egyszerűséggel kapta ki a hamvakat, egyben a medált, majd egy laza mozdulattal visszalökve a fiókot, rohant is ki a kriptából, majd nevetett fel.
- Háhá! Igazi profinak érzem magam...! - hullottak hatalmas könnycseppek büszkén csillogó szemeiből, ám örömében nem vette észre őt. A levegőbe emelkedett így már nem tudott futni.
- Te komolyan azt hiszed, hogy vicces? - Craig előtte volt és arca nem éppen volt vidám.
- Miért, szerinted viccelek? Én mindig komoly vagyok...! - fonta keresztbe karjait. Craig morgott egyet, ahogy lassan repültek vissza a kripta felé.
- Tedd vissza őket...
- Nem! És tegyél le! - akaratlanul is, kissé megszorította kezében a medált. Rögtön megálltak, sőt! Craig a gyomrához kapott így elvesztette az irányítást és Stan a földön kötött ki, ahogy ő is.
- Ez fájt... - motyogta.
- Mi?... - pislogott nagyokat Stan, majd a kezében lévő medálra pillantott. - Ezzel... tudlak irányítani? - pislogott nagyokat, majd ujjaival lágyan megcirógatta a medált. Craig most kissé felkuncogott.
- Hagyd abba... - Stan elvigyorodva, húzta ujját a medálon, határozottan, de mégsem durván.
Az érzés amit olyan rég érzett. Kellemesen borzongott meg, ahogy térdre esett.
- Ez milyen? - kérdezte érdeklődve, ahogy ismét végig húzta ujját a medálon, ám Craig csak halkan felsóhajtott, ahogy dühösen nézet fel a fiúra.
- Szar...
- Akkor miért sóhajtottál? - kérdezte szemöldök felhúzva, ahogy ismét végig húzta ujját, melytől beharapta ajkát, ahogy megpróbált felállni ám lábai remegtek. Túl jó volt...
- Kérlek... hagyd abba.... - Stan vigyorogva folytatta volna, ám mikor meghallotta azt a szót a fiútól... ilyen hangsúllyal... 'Kérlek'... fejében visszhangzott és morogva kapott fekete tincsei közé, mégis... abba hagyta. Nem tudta még egyszer megtenni, így csupán a nyakláncot nyakába aggasztotta. Craig eközben nehezen kelt fel, ahogy az érzés lassan tovább állt, majd mikor már teljesen jól volt végig nézet a fiún.
- Nem fogod vissza vinni igaz? - Hamar pattant fel, kezében csak úgy szorongatta az urnát, majd határozottan rázta meg fejét, ahogy elszántan nézett a másikra ki csak mélyet sóhajtott, majd a maguk mögött levő kriptára nézet.
- Önző vagy - közölte, majd egyszerűen hátat fordított neki és el is tűnt.
Stan pislantott utána párat, de végül vállat vonva kezdett elfutni a temetőből és egészen hazáig nem állt meg. A kis urnát végig szorosan fogta, nehogy baja essen és mikor haza ért, egyből szobája felé poroszkált, és az sem állította meg, hogy anyja utána szólt. Kivágva szobájának ajtaját, tette le az urnát, a könyves polcának tetejére. Ezután a fürdőszobába sietve, kapta le a nyakláncot. Persze a medált az idő megviselte, és koránt sem fénylett annyira, mint annak idején, így megnyitva a vizet, vett magához szappant, majd kezdte lágyan dörzsölgetni. Craig bent állt a dühösen és bár Stan most nem láthatta ismét átjárta az a kellemes érzés, ám csöndben csak nézte a fiút. ki hümmögve mosta, majd mikor elég tiszta volt, megtörölve, tette vissza nyakába, majd nézett le rá. Ismerős volt számára, és úgy gondolta, már látta ezelőtt valahol... de mégsem adott ennek nagy jelentőséget, visszacammogva szobájába, vetődött le az ágyba.
A szellem követte, ám az ő teste bizsergett a látottaktól, ahogy körbe nézet. Egész más volt, mint az a lakás amiben régen lakott. Sokkal kisebb és igen furcsa, hogy a családjával is együttlakik a fiú. Persze ez természetes volt, hiszen még csak most lépett 9. osztályba avagy, nem rég töltötte be 15. születés napját. Ami persze sok fiatal számára a legnehezebb kor volt, és ez nála se volt másképp... a csengő megszólalt, és ekkor már fel is kapta fejét. Nem sokkal később anyja kopogott be, ekkor felpattanva az ágyról, igazította meg ruháit.
- Stan drágám, az egyik kis barátod jött hozzád. - a fekete köhörészve, mélyített hangján így remélve, hogy kicsit férfiasabbnak fog tűnni.
- Nyugodtan küld be. - mondta határozottan, ám arcáról csak úgy tükröződött az önelégültség. A lány benyitott, arcán egy álszent mosoly pihent, ruhája ma is kihívó volt, egy mély dekoltázsú lila felső, és egy rövid fekete szoknya, na meg persze fekete magassarkú csizma. Fekete tincsei majdnem derekáig lógtak le, annak arcába eső részét, egy laza mozdulattal küldte füle mögé.
- Szia Stan~ - köszönt mézes-mázosan, mitől a fekete már gondolkozni sem volt képes. - Arra gondoltam~ - lépett oda a fiúhoz, majd karolta át nyakát. - Elmehetnénk a plázába~ - mosolya hiába volt álszent, a fiút akkor is megbűvölte és először megszólalni sem bírt, csupán arca lett egyre vörösebb.
Craig viszont végig nézet a lányon és... elfogta az undor.
- Ki ez a picsa? - jelent meg, ahogy körbe járta a jövevényt. Stan csak ekkor eszmélt fel, majd az ajtó felé kezdte tolni a lányt.
- Remek ötlet! Egy pillanat és mehetünk is, csak várj meg lent! - hadarta, majd kinoszogatva a lányt az ajtón, fordult a szellem felé. - Picsa?! - kérdezte felháborodva.
- Picsa... igen - bólintott - azt hittem tudod mit jelent, de akkor, hogy hívjam? A régi nyelv... hmm~ utcalány? Esetleg maga mutogatós... - mélázott el.
- Tudom mit jelent...! De ő, nem az! - mutatott az ajtó felé ám, Craig csak felvonva szemöldökét ismét rá nézet, majd megrázta a fejét.
- Látszik rajta - közölte - mégis minek mentek a plázába?
- Fogalmam sincs... - morogta, ahogy szekrényéhez lépve kapta ki barna kabátját, majd magára kapva, indult el a kijárat felé. - Amíg visszajövök, légy jó szellem! - vigyorgott, majd már ki is lépett.
- Idióta... amíg az a nyakadban van, nem fogok tudni jó kis szellem lenni - morogta, ahogy ismét felszívódott.
Stan persze elment a plázába a lánnyal, hol az mindenre meghívatta magát, fagyi sütik mi egyéb. Sőt, egy hatalmas drámát is előadott arról, hogy az apja nem akarja, hogy levágassa a haját, így pénz sem ad neki fodrászra, persze a fiút ez teljesen meghatotta, így még a fodrászhoz is beugrottak. Amint ezzel megvoltak, már el is indultak. Wendy a hatalmas költekezését csupán egy puszival, és egy mosollyal köszönte meg, majd a pláza bejáratánál lerázva a fiút, indult el máshoz, újabb hadjáratot indítva. Stan magára maradva, jobb dolgot nem találva sóhajtva battyogott haza felé, zsebre dugott kezekkel.
- Milyen volt? - jelent meg mellette Craig, ahogy vádlón nézet rá - tudod még a gatyádat finanszírozni? - Stan nagyokat pislogott rá.
- Persze, hogy tudom! - morogta.
- Az a csaj végig fizetette veled a körtúráját és egy nyamvadt puszit adott csak? - gonoszul mosolyodott el - Ha én kielégítelek, visszaviszel~? - Stan arca egyből mélyvörös szint öltött.
- M-m-m-miii vaaan?! - akadt ki.
- Az tessék, szép nyelven - vigyorgott.
- Te ezt most komolyan mondtad? Úristen! - kezdett heves karmozdulatokba, ahogy az erkölcsről és a tisztességről kezdett hadoválni, persze egyiket sem ismerte.
Craig viszont leintette csak.
- Nyugodj le szép fiú~ nem fogom a kis seggedet megrontani - paskolta meg a fejét.
- A seggem?... - kérdezte riadtan, majd egyből az említett testrészéhez kapott félve.
- Te tényleg ennyire hülye vagy? - sóhajtott, majd a messzeségbe nézet - Jó rég is volt...
- Jah, el is felejtettem, hogy te már egy vénember vagy... - morogta. - Ha most ember lennél pelenkával a seggeden mászkálhatnál csak~ - vigyorgott és nem érezte végét.
Craig ugyanis is dühös lett. Miért ne lett volna, hisz jó sokat élt már meg ahhoz, hogy zavarja. Megölték, majd meghalt. Utána jó ideig ott rostokolt barátja mellet, abban a hitben, hogy örökre megvédheti. Erre jön ő és...
- Na most lett elegem - közölte és szemeiben hideg fény csillant meg, ahogy körülöttük hirtelen hatalmas szél támadt és sok tárgyat a levegőbe emelt - ide figyelj. Azt hittem normális vagy, de láttam egy elcseszet kis kölyök lettél, aki még az orránál sem lát tovább. Igen sokat éltem meg, de ha ennyire kíváncsi vagy megöltek, majd nagyapád szépen megmentett és igen jó életem volt utána. Kurva jó volt, hogy éljek a te szavaiddal, de ő soha nem sértett meg. Soha... - szemei fagyosak voltak és az idő is egyre rosszabb volt, ahogy hirtelen kisebb jégcsapok is elkezdtek megjelenni. Stan félve nézett a szellemre a hidegtől, és persze a félelemtől is remegni kezdett. Megmozdulni nem bírt, ahogy megszólalni sem, ajkai csupán meg-megremegtek. Végül, nagy nehezen halkan suttogta a szót.
- Sajnálom... - bár ezt is elhalóan. A fagy hamar tér véget és mintha csak nem is történt volna semmi, múlt el.
- Fogd fel figyelmeztetésnek... és jobb ha többet nem is számítasz rám. - Sziszegte, majd egyszeriben elillant.
Amint a másik eltűnt, azonnal térdre rogyva bámulta a helyet, hol még nem rég lebegett. Teste még mindig remegett, és csupán jóval később volt képes felállni, majd hazasietni. Amint elérte házát, rögtön bedőlt az ágyba, majd mintha csak kiütötték volna, aludt is el.
Késő este volt már, mikor a szőke az éj leple alatt Stan háza elé lopakodott.
- Craig...! - mondta határozottan, kezei zsebében pihentek, ahogy, fixírozta az ablakokat.
- Hmm? - jelent meg előtte, ahogy fél mosollyal nézet rá. Nem akarta mutatni, de örült a társaságnak. Főleg, hogy nem túl sok mindenkit ismert.
Kenny viszonozta a mosolyt.
- Mi újság?
- Az ott fent egy idióta - közölte, ahogy fel sem nézet csupán ujjával bökött az ablak felé. Kenny felkuncogott.
- Igen, aranyérmes... de mégis... - ő is az ablak felé nézett. - Mostanában elég más.
- Igen? Miben nyilvánul meg? Hülyébb vagy abban, hogy a kiscsajnak még a hajvágását is fizette? - Kenny ismét felkuncogott.
- Épp ez az. Sokkal csendesebb, és még arra a lányra sem figyel...
- Igen? - nézet rá kérdően, ennek ellenére nem lett meggyőzve. A szőke bólintott.
- Nem mond akkora hülyeségeket, mint szokott... fura tőle.
- Bocsi, ha ezen egyszerűen nem lepődők meg - rántotta meg a vállát.
- Mondtál neki valamit? - kérdezte, ahogy ismét rápillantott.
- Hmm? Például? Elég sok mindent mondtam neki - gondolt vissza a kis kirohanására. Kenny sóhajtott.
- Gondolom lehordtad a sárga földig... - tekintet ismét az ablakra. Craig morogva rúgott el egy követ.
- Kicsit kiakadtam... - biccentett.
- Szóval nagyon. - biccentett ő is.
- Rendben... majdnem megfagyasztottam a környéket és néhány dolog még fel is röppent, de nem történt semmi... - mondta most már kicsit nyugodtabban.
- Akkor biztos nagyon megijedt... - sóhajtott. - Tudod, ő nincs hozzászokva... de kénytelen lesz...~
- Erről ennyit - mosolyodott el - ha már nem vitt vissza ez a minimum...
- Szeretnéd, hogy visszavigyen? - tekintett ismét a szellemre, aki most először habozott és ő maga sem tudta miért.
- Nem tudom... valami hozzá köt - mondta, ahogy tekintetével a földet vizsgálta.
- És gondolom ez rá is igaz. Hiszen ép eszű ember azonnal visszavitt volna. - mosolyodott el.
- Remek... kifogtam a második nem ép eszű embert - sóhajtott.
- A második? - pislogott.
- Ő volt az első~ - nézet rá, ahogy arcán egy szeretett teljes mosoly ült ki. Kenny akaratlanul is elmosolyodott ezen.
- Hidd el... ő sem olyan rossz, de ugye... ez már egy másik kor... és ő még fiatalabb. - sóhajtott.
- Vettem észre - morogta, majd felnézet az ablakra, majd vissza a szőkére - ő tudja, hogy te?
- Csak azt, hogy halhatatlan vagyok... többet nem is kell tudnia. - mondta komolyan.
- Jogos... lehet palackba zárna - vigyorgott, míg Kenny felnevetett.
- Ennyire még ő sem hülye... talán. - tette hozzá vigyorogva.
Craig felnevetett, ahogy a szőkére nézet. Örült, hogy legalább egy valaki emlékszik rá... lehet nem bírta volna ki ismét egyedül. Az a magányos érzés kezdett elmúlni a szívében, de ő maga sem jött még erre rá teljesen.
- Sok kitartást hozzá... - mosolygott. - Hidd el, ő az... - persze, ő jól tudta. Már az első perctől kezdve mikor megpillantotta, és ezt onnan is tudta, hogy a fiú ugyanazokat szerette akár csak elődje, és bizonyos emberekhez ugyanúgy kötődött, főleg hozzá, hiszen legjobb barátok voltak. Az egyik ablakba fény gyúlt, és páran mozgolódni kezdtek.
- Mennem kéne... - pillantott fel az ablakra Kenny.
- Jöhetnél gyakrabban - paskolta meg a szőke vállát, ahogy rá mosolygott.
- Jönni fogok...~ - mosolygott, majd mikor még egy lámpa gyúlt, intve egyet a feketének, slisszolt el a ház elől.
Az egyik ablak kinyílt, és Stan tekintett ki rajta álmoskás fejjel, szemeit dörzsölve, míg a másikat nővére robbantotta ki.
- MELYIK PÖCS RÖHÖG ESTE AZ ABLAKOM ALATT?! - morogta ingerülten, majd mikor meglátta testvérét vádlón bökött felé. - TE VOLTÁL!
- Nem! - vágta rá egyből Stan, nővére hangja egyből felkeltette, védekezően emelte maga elé kezeit. A lány csupán morogva csapta be ablakát, Stan lomhán pillantott előre, ám mikor meglátta Craig-et, teste megdermedt. A fekete rá nézet és elgondolkodtatóan mérte végig végül sóhajtva intett neki.
- Menj aludni - csupán ennyi, majd ő maga pedig ismét eltűnt.
- CSUKD MÁR BE AZT AZ ABLAKOT! - hajolt ki ismét a lány, mire a fekete felnyikkanva zártba be azonnal az ablakot, majd lekapcsolva a villanyt, vetődött be ágyába ismét, a lány is ugyan így tett, majd lassan ismét csend telepedett a házra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
