|
Vitam et sanguinem
2012.03.03. 18:55
Írta: Leila
Párosítás :: Dip (DamienXPip)
Korhatár :: R-17
„Miután meghaltam nem értettem miért... Miért haltam meg így? Ilyen korán? Egyedül...?
És az a pillanat...
Láttam a fényt az égen megnyíló kapuból áradni. Készen álltam! Megindultam!
és... hirtelen...
Megnyílt alattam a föld, és valami húzott lefelé, az őrjöngő tűzbe. Hideg volt minden, mégis égetett. Nem értettem semmit...
Megint sötét lett”
Kitudja Pip hány órája feküdt a semmi közepén. Egész testében remegett, és mindenhol hegek borították törékeny testét. Ruhája félig leszaggatva, ódivatú sapkája több méterre tőle. Keserves látvány volt, de a pokolban megszokott. A Pokol.. a nagy, tüzes semmi, és valóban szörnyű hely, nem egy ilyen jámbor és kedves fiúcskának való.
Ám oka van ittlétének, és az ok az egyetlen élőlény közel s távol aki jelen volt, és figyelte a fiút. Nagy fekete szárnyai, koponyájából fejlődött szarva, agyarrá deformálódott fogai, nagyon félelmetessé tették, de a helyes arcon, az igéző, vöröslő szempár mégis csábító volt.
Pip lassan éledezni kezdett. Lélegzete felgyorsult és apró nyöszörgéssel ült fel. Testén éktelenkedő sebekből vér szivárgott, minden apró mozdulat fájdalmas volt. Damien, rögtön amint a szőke megmozdult lehajolt hozzá:
· Szép jó reggelt „Csipkerózsika”. - szenvtelenül meredt az éledezőre.
· Mi? - Pip kábán meredt a rég látott ismerősre. - D..Dami..Damien? - dadogta meglepetten. A szólított komoran bólintott. - Meg..változtál?
· Nem változtam. - sóhajtott a fiú. - Inkább csak máshogy nézek ki idelent. - Pip nem kérdezett többet, inkább körül pillantott. Egy nagy szavanna szerű tájon voltak, sehol egy élő lélek. A távolban hegyek magaslottak, ködbevesző csúccsal. A földön láva terjengett, ám őket elkerülte. Rettentő bűz áramlott mindenhol, nem messze tőlük egy furcsa élőlény bomló maradványa. - Na? Van valami különleges igényed? - Damien egy mozdulattal magukhoz repítette Pip koszos kis sapkáját, és egy újabb mozdulattal talpra állította a Őt. A szőke nagy meglepetésére szilárdan állt, nem érezte, hogy a testébe nyilalló fájdalom visszakényszerítené a földre. A kérdésre csak a fejét rázta.
· Gondolom úgysem kaphatnám meg. - felelte kedves, bárgyú mosollyal.
· Még mindig pöcs vagy. - jelentette ki a Sátánfi, azzal elindul a hegyek felé. Pip gyorsan utána eredt.
· Oh köszönöm. - kuncogott. Igazából megszokta, ahogy bánnak vele, de Damien valahol más volt. Ahhoz képest, hogy a gonosz fia, Ő volt az egyetlen lény a szülein kívül aki egy percig is kedves volt vele. Még akkor is, ha utána kis híján megölte. Ám ez már csak egy távoli emlék volt, azóta felnőttek... vagyis... Pip felnőtt. ~ Damien vajon hány éves? ~ futott át a fején. Gyanította, hogy nem egy idősek, de inkább nem tette fel a kérdést.
· Sosem értettem hogy bírod. Ezt a passzívság dolgot. - csóválta fekete fejét Damien. - Látod mindig jó voltál, most mégis hagyta Isten, hogy idehozzalak. - Pip elgondolkodott.
· Én hiszem, hogy mindennek oka van....
· Jha... persze. - Damien megeresztett egy fintort.
Sokáig gyalogoltak némán a semmi közepén, a láva mind végig kerülte őket. Végül elérték az első hegyet. Átlagos hegynek tűnt Pip számára, ám mikor a démonfi oldalához lépett, és rárakta a kezét, mintha megremegett volna. Érthetetlen mormogás hallatszódott, és Damien ugyanazon a nyelven válaszolt, mire egy nagy kapu jelent meg. Pip kíváncsian emelgette szőke buksiját koncentráló társa válla fölött. Újabb latin mormogás után a kapu kinyílt, és Damien betessékelte a szőkét.
Odabent egy tágas helyiség volt, otthonosnak is mondható, ám tele volt mindenféle baljós eszközökkel, amolyan középkori kíngépezetekkel. Az angol srác csodálkozva járta körbe a termet, igyekezett mindent szemügyre venni. Félni nem félt, saját maga meglepetésére, a kíváncsiság, és az öröm, hogy újra találkozott Damiennel nagyobb volt minden félelemnél.
· Mi ez a hely?
· Ez olyan lakás szerű... vagyis nálatok így hívják... itt lakom. - Pip vidáman körbetekintett.
· Vidám kis mindennapjaid lehetnek. - kacagva leült egy fémszékre, aminek bilincsei ekkor végtagjaira fonódtak, és tűz lobbant alatta. A szőke most már megijedt. Érezte a fájdalmat végig áradni testében, ahogy a szék egyre inkább felforrósodott. Bocsánatkérőn Damienre meredt, aki tekintetével eloltotta a tüzet és egykedvűen bámult a sokkot kapott fiúra.
· Oh igen, nagyon vidámak. - hátával a falnak támaszkodott. - Na szerencsétlenkedsz még ott? Gyere ide azonnal. - Pip képtelen volt felállni. Igazából a szavak nem jutottak el tudatáig. Damien még mindig higgadt tekintettel egy laza kézmozdulattal magához repítette a szőkét, ki elernyedten lógott a levegőbe, a bőrébe égett ruha, szaga átjárta a termet. A démonfit nem hatotta meg az erőtlen nyöszörgés. Karját újra meglendítve repítette a falnak Pipet. A falból kiálló hegyes szögek átszúrták a fiú testét. Szerencsétlen vért köpött a padlóra. Feje már csuklott volna előre, de Damien ott termett, és szorosán ujjai közé szorítva állkapcsát húzta magához Pipet.
· Na ide figyelj Pip! Ez nem a menyország, és ne várj tőlem kedvességet. - még jobban összeszorította a szőke állkapcsát, aki érezte, hogy letörik egyik foga. - A rabszolgám leszel, és Isten nem segít rajtad! - Szabad kezével letépte a rózsafüzért a fiú nyakából. Pip abban a pillanatban érezte, hogy minden belső nyugalma elszállt. Az állkapcsát szorító ujjak a torkára csúsztak. Forró nyelvet érzett végig suhanni vértől mocskos ajkán, aztán Damien elhúzódott. - Halott ember vagy! - Morogta kéjes vigyorral. Pip nem bírta. Sírva fakadt. Mit várt a Sátán fiától, hogy kedves lesz vele? Azok után, hogy egyszer már elárulta? Majd pont most, a pokolban? Megint túl naiv volt. Mindig olyan naiv...
Damien ellépet és karját újra kinyújtva ökölbe szorította kezét. Pip fájdalmas szorítást érzett teste minden porcikájában. Úgy érezte erei mindjárt felrobbannak, és szeme kiugrik a helyéről. A fekete karját ujjból meglendítve a szoba másik végébe dobta Pipet. Majd ujjra felemelte, és a falhoz csapta. Így ment ez óráknak tűnő percekig, Damien sátáni vigyorral szemlélte ahogy a kis angol fiú csontjai darabokra törnek.
Pip végül a kínpadon találta magát. Újra bilincsek fonódtak csuklójára.
· K..kérle..k – nyöszörögte elhaló hangon a közeledő alaknak.
· Ugyan... szerintem mókás! - a démon gúnyosan és fintorogva utánozta Pipet. Odaért hozzá, majd pillanatok alatt rajta termett és beleharapott a vállába. Pip nagyot sikoltott, miközben érezte, hogy agyon szabdalt, hátul a bőrébe égett ruhája kezd lekerülni róla, néhol a bőrt is kitépve. A szőke felnyögött. Újabb harapások következtek, aztán Damien felemelkedett, Pip lábai közt térdelve vetkőzött le. Szárnyait kifeszítve nézett az alatta lihegő szőkére. Isteni látvány volt a démon alakja, Pip bele is pirult, de erre egy pofont kapott. Majd még egyet.
Damien ekkor Pip jobb lábát a teste mellé nyomta, a durva mozdulattal a csont megrepedt a lábában. A Földön ebbe már rég belehalt volna, de Damien is megmondta „halott ember”. Így nem tudott mást tenni csak tűrte az őt harapásokkal és marásokkal ostromló fiút.
Az angol nyelt egyet, de a nyál megakadt a torkán ahogy megérezte az éles fájdalmat, amit Damien hirtelen behatolása okozott. Egy elhaló nyögéssel együtt köhögve fulladozni kezdett. Nem segített rajta, hogy közben torka újra az erős kezek áldozata lett. Aludni akart... csak szépen csendben aludni.
Érezte, ahogy Damien teljes hosszával mozog benne, erős lökésekkel. Közben oldalát karmolászta. Karmolászta? Igazából kisebb húscafatokat szakított ki a fiúból, balján már a bordája is látható volt. Pip nem csinált semmi, csak sikoltozva, sírva, és megalázva tűrte és tűrte míg Damien el nem élvezett.
„Nem bírtam elaludni. Könnyeimen át láttam vigyorgó, kéjelgő arcát, ahogy kicsusszan belőlem. „Nyugalom holnapra meggyógyulsz” utalt sebeimre. Gyűlölnöm kellet volna, de nem ment. Végül is Ő a Sátán fia, és ez a dolga...
Karjaiba vett, és megindult velem, majd már nem is emlékszem hogy, de egy ágyba találtam magam. Egy jó nagy francia ágyba, puha paplanokkal és párnákkal körülvéve szuszogtam. Ő felém hajolt. Eltűntek a démoni jegyek róla, csak a vöröslő szempár maradt, az az őrületesen bódító szempár. Egy puszit nyomott a homlokomra, azzal indult volna el. Nem akartam. Abban a pillanatban önző lettem, bosszúszomjas, fel voltam ajzva. Mindig bántanak, most nem hagyom magam. Erőt merítettem, eldobtam minden Földi kötődésem és belekapaszkodtam. „Itt maradsz!” Parancsoltam rá, és Ő mosolyogva hátra pillantott rám.
„Azt hiszem jól megleszünk!” azzal a pokoli energiából merítve felpattantam és ajkait falva húztam le magam mellé. Igen azt hiszem örökre elbúcsúztam Istentől.”
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
