Voltaképp ha úgy vesszük akár itt és most meghalhatok és magammal vihetek akárkit. Ez van. Megfogok halni és magammal viszem őket is.
- Lehetetlen! Ez hallatlan! Nem halhatott meg!
- Nézd, nem mozog! Ez van, szerintem hagyjuk itt.
- C-Craig!
- Hey Tapsi hapsi! Nem hagyjuk itt a haveromat!
- Kit hívsz te Tapsi-hapsinak, te kolonc macska.
Megmondtam. Végem.
Emlékszem... na jó nem mindenre, de nagyjából elég sok derengett fel. Tudom ki is volt az a fiú aki kicipelt az égő házból és tudom ki volt az a fiú aki a kórházban segített. Kyle Broflovski. Nem emlékszem rá túlságosan jól azt sem tudom, mikor szakadt meg a kapcsolatunk, de az-az óra.... az enyém. A kép is az enyém. A fiú az én barátom.
- Szívem! Nyisd ki a szemed! Gyerünk, tudom, hogy ébren vagy!
Hogy nem emlékszem rá! Hogy nem mesélt róla senki?! Rendben anyámtól még megértem, de a nővérem biztos említette volna. Bárki, de mintha eltűnt volna. Se egy fénykép, sem egy régi levél vagy rajz. Mintha egyszerűen kiradírozták volna.
- Ennyi! Itt hagyom!
- Oké, én meg akkor fogom és jobbá teszem a kapcsolatunkat~ - szemeim kipattannak és veszélyt észlelve zárom össze a lábam, ahogy egyben előre is rúgok velük.
Találat...! Mellé.
- A kurva... - Craig a bokáját fogva ugrált el, míg Kenny felettem lebegve integetett mancsaival.
- Üdv Csipkerózsika~ örülök, hogy hajlandó voltál felkelni. Kezdtünk miattad aggódni - vigyorogva simított végig az arcomon, mire én morogva gördültem a hátamra és egy vigyorral rúgtam hason, mire ő kissé arrébb repült.
- Perverz! Mondtam, hogy ne érj hozzám! - kiabálom, majd mikor körbe nézek Bebe megnyugtatóan, míg Marjorine elismerőn mosolyog rám. Tweek pedig... Remeget Craig mellett. Már nem volt ugyan az aki abban a furcsa világban. Mintha a Kalapos és Tweek két külön személy lenne, ami persze nem baj. Magam részéről jobban kedvelem a remegőt, mint a bolondot, de akkor is. Kicsit furcsa.
- Mi történt? - kérdeztem, mire a szőke készségesen kezdett mesélni, ahogy felsegített.
- Elájultál. Az arcod bele csapódott az asztalba és egy jó fél óráig fel sem keltél - mesélte, ahogy én ismét felmértem a terepet. Nem messze feküdhettem az asztaltól. A bíbor erdő még megvolt és a kék étkészlet is stimmelt. Red feje a tortában, de...
- BEBE! - megragadtam a lány kacsóját, aki kérdően nézet vissza rám, majd csak bólintott.
- Igen én is szeretném, tudni. Egyszer csak itt termettem és nem... nem tudom miért - minek mondjam ki? Tudja, jól hogy utálom ha ezt csinálja - igen tudom - mosolygott, majd egy legyintéssel hagytam inkább ott, ahogy ismét az asztalhoz sétáltam, illetve Tweek-hez, aki eddig már ismét kávét öntött magának. Keze közt remegett a csésze és a kanna és nem egy csepp landolt a terítőn is.
- Tweek, igaz? - fogtam meg a vállát ki erre felugrott és eldobva mindent rázta a fejét.
- Nem én voltam! Sajnálom! B-bocsánat!
- Nyugi én... - nem fejeztem be. Láttam amit láttam. Hisztizet, de mikor kezével megragadta a pulcsim és annak zsebébe csúsztatott pár kártyát és egy órát, tudtam... nem álom volt. A kalapos tudta és azt is tudja, hogy én tudom.
A halál szele szinte bűzösen csapott meg és valamiért tudtam, hogy a csata elkezdődött.

- Amondó vagyok, hogy elkell mennünk a Pillangó királyhoz! Csak ő tudja a lényeget és az egyéb információt erről az egészről! - Marjorine rácsapott az asztalra. Bebe mellette helyeslően bólogatott, ellenben Craig-el, aki közvetlen a fő hely mellet ült Tweek mellett.
- Esélytelen oda eljutni! Ráadásul az ajtó is messze van a folyosón, és addig meg a mézeskalács hadsereg simán eltud kapni! Még Mr. Tökéletes is kevés hozzá! - mutatott rám, ami nem volt neki nehéz hisz közvetlen mellette ültem. Utánam még mindig Red a tortában szuszogott és csupán a macska lebegett az asztal felett érdeklődve.
- El lehet jutni. Innen nem nehéz kijutni, hisz Kalapos barátunk simán tud ajtót nyitni, a Világok folyosóján pedig, majd Stan nyit nekünk ajtót!
- Én?! - lepődtem meg, de a lány ismét leintett. Lassan szokásává vált.
- Nem nehéz, majd megoldjuk, vagy majd rövidítünk! Tudok néhány átjárót, de túl sokan vagyunk ahhoz, hogy ne csináljunk feltűnést. Nem mehetünk mind!
Egy emberként bólintott a tömeg és ami még jobban meglepet, hogy Tweek volt az aki csettintett és egy nagy tábla jelent meg előtte. Pálcikaemberkék járkáltak össze vissza és nagyon hasonlítottak ránk. Akár csak egy rossz gyerek rajza.
- A cs-csapatok legyenek... feltűnés mentesek és... és... szerintem így k-kéne... - Tweek ismét csettintett, mellyel a babák szétváltak összesen három kisebb csoportra.
- KIZÁRT! - egyszerre csaptam Craig-el az asztalra és csupán a macska bólogatott helyesen.
- Mehetünk~
- Kizárt! Nem fogok még egyszer Gardedámot játszani! Én veled megyek - Craig a kalaposra mutatott, aki viszont megrázta a fejét. Arca komoly volt mégis a remegése nem állt meg.
- N-nem... S-stan-re kell vigyázni. Erős vagy, így te vele mész. Kenny a másik erősebb. É-én és a lányok, a főbejáratnál m-megyünk ki. Egérutat nyerünk nektek.
- Egér? - kapta fel a fejét a vörös egérke, ahogy végig nézet rajtunk, majd nyújtózva egyet kezdte lenyalni arcáról a torta díszeket.
- Egyet értek Tweek-el. Hamarabb eljuttok, így nem is lesz gond.
Meg volt beszélve. Nincs tiltakozás, és ezt én is, és a nyúl is tudtuk. Bólintottuk, majd ismét búcsút véve barátaimtól hagytuk el őket és vetettük magunkat az erdőbe.

~*~

Két órát forgattam a zsebemben. Az egyik pöcök volt, míg a másik a másik kis óra. A sajátom. Hihetetlennek tűnik, de elég sokra emlékszem már. Persze néhány folt még zavaros, de már legalább ennél is többet tudok. Pöcök és a másik óra egy szetthez tartozot. Barátság jelképe.
Kyle és köztem.
Mind a ketten ugyan azt vettük a másiknak, nem is tudva erről. Emlékszem kicsik voltunk és a nagyapám mutatatta meg a sajátját. Díszes mintázatú, tele harci jelekkel és egy csomó gravíroztatással. Állítólag az összes bajtársa neve és a nagyi neve is benne virított. A tökéletes ajándék. Mindig így hangoztatta. Aztán végül egy kirakatban megláttam és tudtam meg kell vennem. Érzem, ahogy összetöröm a perselyem és az össze megtakarításommal odaálltam ahoz a nőhöz. Az egyikbe bele gravíroztattam viszont elment az össze pénzem rá, így végül magamnak nem vettem meg, amikor meg már volt rá pénzem kiderült valaki más megvette. Ő volt az. Asszem a születésnapomkor adta oda én meg rögtön neki a másikat. Csodás volt, de én... nem emlékszem rá... illetve most már igen, de eddig miért nem emlékeztem rá. Kyle-ra a legjobb barátomra? Miért tűnt el hirtelen az életemből? Mintha valaki kiradírozta volna. De ilyen nem létezhet... vagy igen? Már abban sem vagyok biztos mi a valóság és mi a kitaláció? A valóság lenne az és valójából ebbe a csodás világba tartozunk és én most a pillangó király kegyeiben kell hogy éljek?
- KIZÁRT! - felkapva a fejem látom, hogy Craig nagyban és idegesen léptekkel halad előre, míg mellette Kenny lebeg vigyorogva.
- Mi? - lépek közelebb mire a szőke hátrébb lebben és a nyakamba kapaszkodik.
- Craig-el épp csevegünk.
- A faszt te nyálgép, nem csevegek veled semmiről, még arról sem!
- Ugyan~ hisz tuti imádod, ahogy én is~ - vigyorog én pedig nem egészen értem mégis miről van szó.
- Nem értem...
- Csak annyi, hogy-
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Mind a hárman felkapjuk a fejünket és a hang irányába nézünk. Nem messze lehet és egy lány hangja, de mégis mikor ránéztem a kísérőimre látom az arcukból kifut a vér és Kenny is már a földön áll két lábbal.
- Ne... - nyöszögte és Craig-el egyszerre kezdtek előre futni, én pedig értetlenül álltam ott és nem mozdultam. Halottam a távoli hangokat, ahogy mind a ketten a lombok és a bokrok közt suhannak. Nem mentem utánuk és a rossz döntések így születnek meg.
- Itt a végzet!

~*~

Szélsebesen fordultam meg és néztem a lilás szemekbe. Valami csoda fogytán a haja ismételten hosszú és selymesen omlott a vállaira. Ugyan azt a szerkót viselte mint a pincében és a kardja... nos ismerős volt.
- Hogy szerezted vissza?
- Emlékszel. A konyhában hagytad~ - lecsapott én pedig épp, hogy eltudtam ugorni előle. A vörös levelek fogták fel a becsapódásomat, és a bokorból nem egy kisebb bogár, illetve valami ahoz hasonló kis lény repült ki. De az élet görény és a lány, pedig nem állt le.
- Kurva anyád! - sziszegte, ahogy Wendy felém kezdet rohanni én meg felemelve lábaimat vártam. Aztán a tökéletes ponton rúgtam. Métereket repült, ahogy a cipőim a gyomrához értek, majd végül nyikkanással ért földet valahol. Nem láttam, de volt egy sejtésem, jobb ha nem várom meg. Felpattanva kezdtem futni, a gardedámjaim után, ám csalódottságomra, az útról már letértem. A fák lombjai eltakarták a fényt és egyre sötétebb kezdett lenni. A nap lenyugodott volna? Ki tudja, de percekkel később a gyémántvirágok ontották már csak magukból a fényt és akár valami kis lámpás vezettek előre.
A hátam mögött hallottam a lépteit. Idegesítő hangos motoszkálás és a sóhajait, ahogy a levegőt veszi. Megakar ölni... de miért? Az óra... de mégis miért lenne ebben erő? Miért akarja mindenki? Ez felfoghatatlan és egyszerűen nem logikus. Amikor először találkoztam Wendy-vel azt mondta, hogy akinél az óra annál a hatalom. Ja és kiderült közben, hogy én magam is egy hatalom vagyok. Képes vagyok az erőmet többszörösére növelni ezzel, jól mozogni, a testemből előrángatni kardokat és késeket, plusz egyetlen szóval elpusztítani bármit. Persze akadnak bökkenők. Például, most bármennyire is szeretném és súgom az orrom alatt, hogy tűnjön el nem működik. Még mindig hallom és sokáig én sem menekülhetek. Az út egyre járhatatlanabb és nem is egy bokor karcolt már meg. Utálom! Miért minden érthetetlen itt?! Egyszerű életre vágytam, és tessék! Végre a nővéremnél lakhatok erre az a hülye nyúl visszaráncigál a képzelt világba, hogy megmentsem őket! Leszarom! Haza akarok menni!
- Stan! Ide azzal az órával! - megrezzenek, ugyanis a hang szinte olyan közel, hogy szinte a levelek is belezengtek. Vége. Nincs tovább. Egy vastag törzsnek vetem a hátam és várom a végzetet. Magamban próbálom felidézni, hogy is kell egy komplett harci eszközt kihányni, de aztán végül az sem megy. Semmi nem megy. Itt fogok megdögleni.
- Nem, ha rajtam múlik!
Hátra pillantok és az az arc ismét rám néz, majd mosolyogva ragadja meg a kezem és húz be.
Az ajtón!
Végül a vörös szőnyegen kötünk ki és tádám a világok folyosója ismételten tündöklő neonfényét élvezhetem. Wendy pedig az ajtó túlfelén maradt és nem is jön ki onnan.
- Secret?! Mi a jó büdös francot keresel itt és...? - nézek fel a jövevényre, aki ismét tündököl. Ruhája egy barnás árnyalatot vett és fején egy cowboy kalap mögé rejtette a vörös tincseket. A maszkja pedig ugyancsak western stílust kölcsönzi vissza.
- Elég egyértelmű. Mentem a szép kis seggedet.
- Nem kellet volna és amúgy is eltűntél! Hol a búbánatban voltál?!
- Aggódtál?
- IGEN! - na jó ez még engem is meglepett. Arcomon nem látszik, de ideges vagyok. Nagyon is. - Beszélni akarok veled és nem térhetsz ki semmi elől, most!
- Később, a Pillangó király már vár és-
- Nem Secret! Vagy most felelsz a kérdéseimre, vagy hazamegyek. Leszarom a világot és leszarok mindent. Az életem káosz és néha azt sem tudom, ébren vagyok e vagy csak álmodom. Nem... most szépen válaszolsz a kérdéseimre és kész - mellé állva ragadom meg a kezét és kezdem el húzni, nagy erővel. Nem tudom merre, vagy hogy hova, de nem is ellenkezik. Szótlanul hagyja magát én pedig végül kiválasztok egy ajtót.
„Végletekig”
Csak ez áll a kis papíron. Nem gond. Berúgom az ajtót, csak szép pofásan, majd belökve rajta a fiút csukom be. Mázli. Egy irodaszerűségbe kerültünk. Az egész szoba olyan akár azok a régi detektív filmek. A ventilátor lágy szellője csapja meg a levegőt és szemben egy nagyobb íróasztal feszít. Két szék. A vallató és a vallatott. Egyedül egy dolog idegesít. A színek eltűntek és mintha csak régi 70-es évek beli műsor fekete fehér minden. Nem baj. Nekem így is jó!
- Leülni! - mutatok a székre és ő csendben és engedelmesen helyet foglal és pedig a főhelyre ülve támaszkodom meg az asztalban - Szóval! Válaszokat akarok és tudom, hogy tőled kapok is. Nem tudom kivagy, őszintén szólva nem érdekel. Lemondtam róla, hogy megtudjam, a lényeg... honnan szerezted Pöcköt? Miért van nálad és miért van ebben a kis szerkezetben ennyi erő?
A levegő vibrál és előre bámul. Nem látom a szemét. Idegesítően nézek rá, de semmi. Tudom, hogy nem rám néz, de nem akar válaszolni. Az agyam lassan elpattan, majd már csapnék az asztalra, amikor végül is kiengedte hangját.
- Arról, hogy Pöcök, hogy került hozzám, nem emlékszem. Elvesztek az emlékeim nagyon-nagyon rég óta. Keresem őket, de nem akarnak visszatérni. A másik, hogy miért van nálam, ez is egy jó kérdés, hisz ahogy látom te már megvilágosodtál és tudod nagyon jól, hogy ez az óra Kyle Broflovski-é és nem az enyém. A harmadik pedig igazán egyszerű. Ez a világ létezik. Akár mennyire nem hiszel benne és álomszerűnek tűnik, az itt élő állatok és emberek ugyan úgy léteznek, ahogy te is. A varázslat és a képzelet soha nem halt meg. Ahogy az ember felnő elfelejtik, hogy létezik egy rejtett kapu mellyel megnyithatod a világodat. Minden egyes ajtó egy ember legkedvesebb vágyát tükrözi és él abban a rossz napjain. A Világok folyosója pontosan ezt mutatja be. Ráadásul ezen a helyen csupán három ajtó van amit nem gondolnak. A tiltott ajtók mely mögött rejlenek a válaszok.
- Milyen tiltott ajtók? Ezt nem értem.
Mély sóhaj. Éreztem a feszültséget a hangjában. Ideges, de mégis mitől? Ez... így kicsit zavaros és érthetetlen.
- Nem is kell. Ezek az ajtók az értelmet is meghaladják. Amióta ide kerültem keresem őket. Mert olyan hatalommal bírnak ami mögött még a pusztítás is elveszik. Nincs többet jelen és múlt, vagy akár jövő. Egyik sem.
- Na és? Megtaláltad már őket? - Gúnyos mosoly. Idegesítő, de ahogy felnéz rám tudom a választ.
- Oh igen. Ahol a házam van, az-az egyik ilyen ajtó. A mélységes nyomor amiben, csak te meg én létezhetünk. Vicces, de sajnos szükségem lenne a többi válaszra is, hogy tisztán lássak. A második ajtót is megtaláltam, de oda soha nem jutottam el és már nem is fogok.
- Miért? Hisz tudod hol van akkor? - Kérdezem, de ő csak a kulcsot halássza elő. Az ismerős kis rézkulcsot. - Na ne...
- Téged löktelek be és az a világ elpusztult. Óvatosabban is használhatnád a hatalmadat!
- Tessék?! - Pattanok fel és az asztalon levő tintásüveg felborul. A fekete paca elfolyik a bútor felületén és vele együtt mindent bemocskol. - Ide figyelj te szemét! Azt sem tudom mi van a kezemben és azt sem, hogy, hogy került hozzám! Meghaltak miattam és az a szegény lány is odalett! Azt sem tudtam ki, és te így mersz engem megvádolni?! Hülye pöcs! A kérdésekre akarom hallani a választ! - zsebembe nyúlva veszem elő a két órát és a kártyalapot. Az asztalra gondosan állítom ki. Szép egyenesen végül pedig a lapot  kezemben fogom.
- Az enyém. Pöcök testvére! Miért van benne erő?! Ha? Hogy került hozzád!
- Megmondtam, hogy nem...
- NEM! KURVÁRA ELEGEM VAN A KITÉRŐKBŐL ÉS LESZAROM, AKKOR MEGDÖGLÖK, DE INNEN MA NEM MEGYEK EL VÁLASZOK NÉLKÜL! - Kiabáltam, ordítottam és még az ő arcán is láttam a megdöbbenést - Mindenki! - folytattam végül, mikor lenyugodtam - Mindenki ezt akarja. Pöcköt, mert hatalma van. Könnyebben harcolok vele és hála neki, kardokat tudok kiráncigálni a testemből... mégis miért? Miért pont engem választott? Halljam! Válaszolj!
Néma csend telepedett rá a fekete-fehér világra. Lehajtott fejjel, vizsgálta az órákat. Szája remeget és láttam, hogy lassan teste is ugyan erre a sorsra jut. Gyámoltalannak tűnt és mintha valami megtört volna benne. Más lett. Az erős fiú aki megvédet, aki bátran harcolt értem, egy pillanat alatt lett gyenge és ártatlan.
- Azért kaptad meg, mert vissza akartalak kapni - suttogta halkan.
- Tessék? - az én hangom is lágyabb lett, mert megdöbbentem. Nem erre számítottam. Kiakadásra, egy sima „nem tudom”-ra de nem erre...
- Aznap eset az eső igaz? Te siettél, mert elkésel az órádról. Aztán azon a zebrán én is ott voltam. Tudtam, hogy megfogsz hallni. A jövőd ott van a titkos könyvekben. A szoba elmondta.
- Mi...?
- Stan Marsh életének 17 évében, egy teherautó elgázolja és szörnyet fog halni. A mentősök kiérnek, próbálják, majd megmenteni. A keze eltört, belső vérzés és több zúzódás. Vérveszteség sok és késő minden. Stan Marsh az utcán élete 17 életévében meghal. Elvérzik.
- HAZUDSZ! Hisz élek! Itt vagyok, voltam a földön, Shelly-vel lakok és ő... - elhalt. Lassan komótosan veszett el a hangom, ahogy én is remegtem már. Mert lehetetlen volt. Én NEM halhatta meg. Abszurd... Képtelenség...
- Nem az... - vigyorodott el - azért mert én is ezt mondtam.
A szoba megremeget, ahogy ő az asztalra csapot. Soha nem láttam még dühösnek, de most... ideges volt és egyben szomorú. A két legrosszabb párosítás.
- Lehetetlenség, hogy te meghalj! Nem történhet meg, ez KÉPTELENSÉG!
Ismét az a remegés, aztán megint az a hulla csönd.
- Tudod miért fél mindenki, már csak attól is ha rágondolunk? Tudod miért rettegnek az emberek itt a Képtelenségtől?! Mert én kiengedtem. Hazudtam. Jól emlékszem mindenre. Tudom, hogy kerültem ide... mindenre pontosan emlékszem! Életemben akkor voltam 15. Igen... nem voltak emlékeim. Semmi emlékem nem volt azelőttről, ugyanis egy balesetben majdnem meghaltam. Memória zavarom volt és a családomra, is épphogy tudtam ki kicsoda. Aztán áthelyeztek egy suliba és tá-dám jöttél te! Ahogy megláttalak, összeestem és kómába estem. Aznap öltönyben voltam és akkor kerültem legelőszőr ide. Minden furcsa volt, olyan más mégis ismerős. Találkoztam egy lánnyal. Egy vörös hajú lánnyal aki megölelt segített nekem, és odaadta Pöcköt. Azt mondta örül, hogy viszontlát, én viszont nem emlékeztem rá. Semmire! Az arca szomorú volt és azt mondta, itt mindenki ismer engem és a kis barátomat is. Stan Marsh-t! Hisz mi teremtettük meg a világot. Mi szedtük össze az emberek vágyait és zártuk ajtók mögé. De én csak ráztam a fejem és csak azt ismételgettem, hogy nem. Azt mondta nem juthatok vissza.
Akkor kaptam meg. Ő adta rám a maszkot és mondta, hogy mostantól Secret-nek hívnak. Az órát lezárta, hogy soha ne nyithassam ki. Ide volt bebörtönözve. Nem tudtam mit tehetnék. Butters-nél vettem meg az első ruhám. Aztán végül találkoztam Jen-nel és végül megtaláltam az első titkos ajtót. Letáboroztam és lassan megszoktam a környezetett. Saját magam készítettem a ruháim és végül elfelejtettem ki is vagyok valójában. A nevemre sem emlékszem. Itt vagyok bezárva 2 hosszú évre. Sokat tudok Stan. Túl sokat. Amikor megtaláltam a könyvet és abban a halálod volt, ideges lettem. Nem tudtam miért, de nem hagyhattam, hogy meghalj. Nem engedhettem. Így történt, hogy a halál helyet téged is idehoztalak. Pöcök-ben ott vannak a képességek. Elnyeli azokat, ezért vagy képes használni. Nem fedhettem fel semmit. Azt hittem jó lesz, hogy te is itt vagy, de valójában csak az ördögöt engedtem ki a palackból.
A képtelenség megfertőzte a világot és a lehetetlen világban, ahol minden lehetséges, a kétely ütötte fel az orrát. A gonoszok kiszabadultak és most háború dúl itt, ugyanis ez az egész hely összefog omlani. Ennek oka, pedig te és én vagyunk. Senki nem tudja. Csak abban biztosak, hogy téged meg kell védeni, mert fontos vagy. Ha meghalsz, meghal a világ is... badarság...
Felnevetett én pedig lesokkolva álltam és hallgattam. Mert tény, eddig nem tudtam sokat, csupán foszlányokat, de most már... a történet lassan kerek lett. Miért? Mert rájöttem, valójában enyém a hely. Én alkottam valakivel, akinek még a kilétét sem tudom. Ismerem, de mégsem. Ő az aki segítségért kiáltott a sötétben. Ő az, aki az idő fogságába esett...
9 óra.
18 perc.
47 másodperc.
Akkor eset csapdába. Akkor szűnt meg neki az élet örökre... és akkor élet újra, amikor én idekerültem.
- Tudom... - alig hallottam magam. Remeget a hangom, hisz a szavak nehézkesen jöttek a torkomra. - Nem csak én... a kalapos is. Ő is tudja és meg is jósolta. Értem mit akarsz, és most már tudom mi a feladatom.
- Nem fogom engedni...
- IGEN?! - csattanok fel idegesen - NA ÉS AKKOR HAGYOD, HOGY ELPUSZTULJON A VILÁG?!
- Igen.
- Nem...
- De igen Stan...
- NEM és NEM!
- Nincs más választásod! Vagy a kör hal meg, vagy a belseje... és én nem fogom hagyni, hogy még egyszer megtörténjen! Nem fogom hagyni!
- Én sem! - Pattanok fel és felkapva a saját órámat rohanok ki. Az ajtó előtt kedvesen nyávogok, ami kitárul, majd ismét színes lesz minden. Az ajtót bacsapom és csak, hogy véletlenül se tudjon utánam jönni, egy gondolattal zárom be.
„Hatalmad van itt.”
Futok a vörös szőnyegen. Ki tudja, hány ajtó mellet suhantam már el, de menekülnöm kell... előle és mindenki elől.
„Te vagy az egyik alapító.”
A fülem bedugult és az érzékek kikapcsoltak. Hát persze... hogy nem jöttem rá...? Minden miattam van. Miattam haldoklik egy világ és ő azt akarja, hogy ezt hagyjam! Visszajöttem, pedig nem akartam. A családi életem rendbe jött és boldog voltam. Egyetlen egy pillanatig az lehettem! A nővérem lakásán élhettem és együtt ehettük meg a vacsorát. Elmondhatta az éppen aktuális story-t. Anyám a sitten. Boldogság...
Hamis álszent boldogság... hisz nekem már meg kellet volna halnom.
Lelassulok. A vörös szőnyegre esnek, a kis cseppekben legördülő könnyeim. Tudom, hogy nem szabadna sírnom. Nem lehet, hisz a fiúk nem teszik. Bátran néznek szembe mindennel.
„Stan Marsh életének 17 évében, egy teherautó elgázolja és szörnyet fog halni.”
Jobbra a halál vár. Odalépek az ajtó el és kinyitva nézek le a szakadékba. Nem tudom, honnan tudtam, hogy az lesz mögötte. Nem is érdekel.
„A képtelenség megfertőzte a világot és a lehetetlen világban, ahol minden lehetséges, a kétely ütötte fel az orrát. A gonoszok kiszabadultak és most háború dúl itt, ugyanis ez az egész hely összefog omlani.”
Lábaim remegnek, ahogy a mélység beszippant. A feketeség elnyel és a gondolatai is elvesznek.
„A gonoszok kiszabadultak és most háború dúl itt, ugyanis ez az egész hely összefog omlani. Ennek oka, pedig te és én vagyunk. Senki nem tudja. Csak abban biztosak, hogy téged meg kell védeni, mert fontos vagy. Ha meghalsz, meghal a világ is... badarság...”
- Persze, hogy az... hisz miattam történt minden. Avagy ha meghalok, akkor újra minden a régi lesz. Senki nem tudta... a jók megakartak védeni, míg a rosszak megölni. Akár egyszer is valaki megölt volna, vége lenne a rémálomnak... - nevetek. A hangom víz hangzik, ahogy az ajtófélfába kapaszkodom - és én még a Pillangó királyt sem láthattam! Hát ezért?! Ezért lettem Alice, aki beleset a nyúlgödörbe?! - előre lépek. A talaj kimozdul és én már előre görnyedve zuhanok is.
- Akkor legyen. Inkább az én életem legyen egy rossz történet, mint az övéké... he... - suttogom, majd végül lehunyva szemeimet szűnik meg a világ és a fények kihunyásával lesz vége a történetnek.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó 1 hozzászólás

2011.12.26. 17:43 Livcsii. 1.: Magamban próbálom felidézni, hogy is kell egy komplett harci eszközt kihányni...hoppá xDD 2.: Nem.neeeemnemnem..nem lesz itt halál..érzem(: Itt vmi csavar van és Stannek semmi baja...remélem. Nem vagy te ilyen gonosz h a szomorúságomat okozod :) Asszem..úgyhogy neteddeztvelem!