|
5. fejezet
2011.12.07. 14:32
Kellemes lézengést~ ^^
South Park Gimnázium
December 9., Péntek, Délután 5 óra
Színházterem, a színpad közepén
Hogy történhetett? Nem volt nehéz összehozni, elismerem, de ez túlzás! Soha nem gondoltam volna, hogy nagyközönség előtt fog elcsattanni az első... csókom. NA jó, de ne rohanjunk az elejére. Tartozom nektek annyival, hogy elmondjam miképpen jutottam ebbe a kínosabb szituációba. Gondoljuk végig. Asszem az első hibáztatható ok, az Butters volt. Igen. Felettébb őt okolhatom, hisz az ő életét kellet megmentenem. A nyaktörés nem szép látvány, főleg az ő esetében. Mégiscsak meg kell menteni! Ja... a vicces az, hogy nehezem dolgom volt mint szokott. Nagy agykapacitásommal kitaláltam, hogy a színházban játszik és a ruhát csak felpróbálta, ergo lesz egy olyan alkalom, hogy amikor próbálnak akkor a fejére esik az a szar.
Tévedés...
Bizony, ugyanis nem a próbán fog a fejére esni. Kiderült ugyanis, hogy még kétszer áll színpadra. A főpróbánál és akkor amikor már élőben előadnak. Cartman rendezte az egészet plusz pontokért, így nem is lepet meg mikor a főpróbán csupán a szokásos öltözékeiket viselték. Tényleg nem lepett meg. Egyáltalán... inkább aggasztott, ugyanis ez csak egyet jelenthetett.
A főpróbán lesz minden.
Szóval... én soha nem voltam olyan aki tönkreteszi az előadásokat. Na jó olyan voltam, de ezt nem akartam. Sok okot feltudnék sorolni, miért, hogyan és mivel tudna ez befolyásolni, de csupán egy dolog a lényeg. Az pedig a tömeg. Ha én most kiugornék a színpad közepére és megmenteném a kis amazont, mindenki nemcsak, hogy hálás lenne, de odajönnének hozzám és mindenfélét kérnének, kérdeznének és én azt nem akarom. Történt már ilyen és akkor is mindent felajánlottak nekem. Játékot, pénzt, újságcikket. Nem fogadtam el. Nincs szükségem semmi ilyenre. Minek? A feltűnési viszketegséget mindig is utáltam és én sem akarom magam ilyenekkel behálózni.
De persze a kis szőkét meg kellet menteni, így észrevétlenül kellet a színpadra jutnom, és mivel varázserővel nem rendelkeztem életem legrosszabb döntését hoztam meg.
- Ide a parókával Butters! - kiáltottam rá, ahogy oldalról felmartam egy hoszabb szoknyát. Sárgás színe volt és teli volt hímzéssel. A nadrágomra vettem fel, majd a fölsőmet ledobva oda pedig egy fehér ingecskét húztam. A kitömésről most ne essen szó. Komolyan nem voltam egy bögyös, de a tény, hogy remek munkát végeztem vele.
- De... Kyle, nem muszáj és amúgy is Eric kért meg rá...
- Van beugród?
- Nem vállalta egy lány sem, így végül Eric azt mondta enyém a szerep - motyogta az orra alá, ahogy lehajtotta a fejét.
„Nem is akartam ezt az egészet.”
- Lényegtelen. Most már van! - közöltem és a hosszú szőke parókát lemarva róla raktam saját fejemre.
- De! De! - dadogott, ahogy elém lépet és idegesen toporzékolni kezdett - lehetetlen. Még a szöveget sem tudod! - Itt volt az amikor elmosolyodva kaptam a vállához és húztam magamhoz. Meglepődve nyikkant fel, ahogy rám nézet én pedig elismerően legyintettem.
- Azt csináljuk, hogy te rágondolsz. Mintha csak te játszanál odakinn és mondod a szerepedet. Hidd el én is tudni fogom. - Értelmetlen volt többet, mondani neki. Túl befolyásolható volt és akármire rá lehetett venni. Akár még erre is, úgy hogy ne kérdezzen rá. Egyszerű, de egyben... megalázó.
Így kerültem a színpadra és bár a lezuhanó homokzsákot játszi könnyedséggel kerültem ki, és még Stan sem vette észre, hogy én vagyok az, így örömmel játszottam a szerepe. Egészen addig...
- Rapunzel! Légy enyém és a világ megretten. Szűzi ajkaid ad nékem és a világ lopó édes arany hajad hagy tekerjem magam köré, hogy többet ne szakítson el minket semmi.
„Hercegem~”
- Hercegem... - motyogtam és akkor történt. Elém lépet és derekamat megragadva húzott magához. Ajkai az ajkaimhoz értek.
Az első csókom...
Az első és vele...
Na jó. Nem volt ez igazi csók. Inkább egy puszi, ugyanis semmi nyáladzás és nyelvezés nem volt benne, vagy fene tudja mi. Nem vagyok jó az ilyenekben, ahogy most ebben sem. Őszintén nem zavart, sőt kifejezetten furcsa érzés volt. A kellemes bizsergés és az áthatott kölni szag. Szerettem ezt az illatot, de mégis az egészben a legjobb az volt, hogy valami folytán nem hallottam a herceg gondolatait.
Ellenben a tömegét... és zavart. Nem az még annyira nem mikor ilyenek szűrődtek ki, hogy:
„De aranyosak. Igazi mesés történet.”
„Tökéletes ruhák és ez a csók! Jobb mint egy igazi színház.”
„Édesek~ vajon járnak is? Bár az én fiacskám is kifoghatna egy ilyen édes lányt mint ő~” - igen. Ez volt az a mondat, amitől sokkot kapva toltam el magamtól, majd egyszerűen leszaladtam a színpadról (mázli, hogy itt volt a darabnak a vége), majd próbálkozva valahol elsüllyedni jó mélyre, hogy még csak észre se vegyenek, botlottam bele Butters-be. Aki ujjongott. Mosolygott és ha lenne farka - és most a hátsóra és semmi perverzkedés nélkül gondolok arra - tuti csóválná.
- Kyle valami mennyei voltál! Én féltem és nem is gyakoroltuk Stan-nel, de te mintha csak évek óta csinálnád!
- Butters, fogd be! - sziszegtem, ahogy megláttam az említett. Boldogan ugrált le a lépcsőn, majd viharzott oda hozzánk, egész pontosan hozzám.
- Butters! Tök jól nyomtuk - vigyorgott, majd futó pillantást engedett, a már átöltözött fiúra, aki furcsán pislogott és arcán egy halvány pír jelent meg, majd óvatosan rám mutatott. Tudtam mi lesz. Szája nyílt és én azzal a lendülettel fogtam is be.
Oh~ nem. Kizárt.
- Ha kibököd a nevem, bárkinek is megígérhetem, hogy többet nem leszek veled kedves - sziszegtem és láttam, hogy Stan-nek lassan leesik. Valakit megcsókolt, de az nem Butters volt. Hanem egy ismeretlen... számára. Persze el akart kapni. Leszedni a parókát, de én azzal a lendülettel már el is futottam a helyszínről. Nem engedhettem. Semmi szégyenérzet csupán... mivel magyarázom meg neki, hogy beálltam Butters helyet? Mert meg akartam csókolni? Akarta a halál! De... ez így nem lesz jó...
- Butters! - neki csapódtam a szőke mellkasához, majd csillogó szemekkel nézet rám, ahogy vigyorgott. Soha nem volt rossz kedve... miért? - Tök ügyesek voltatok! Látod, mondtam, hogy ne félj attól a csóktól.
Csendben hallgattam, ahogy próbáltam szabadulni az ujjai körül, ám erősen tartott. Olyan boldog, volt hogy láthat. Sütött róla és még valami más... valami elképesztő. A gondolatai cikáztak. Sok kép, sok elviselhetetlen pillanat. Vajon miért? Ez komoly? De hisz Kenny és Butters...?
„Remélem legközelebb, már én kényeztethetem. Úgy szeretném~ a kis édes Butters, akinek első csókját ellopták.”
- MI?! - higgyétek el. Próbálkozta, küzdöttem ellene, de kitört és nem bírtam abba hagyni. Ez túl sok volt. Nagyon... - HOGY VOLTÁL KÉPES, AZT A SZEGÉNY ÁRTTALAN FIÚT RÁSZEDNI ÉS ELOPNI AZ ELSŐ CSÓKJÁT, TE GÖRÉNY!
Az a tekintett. Az átható mély tekintett és a kérdés a szemében. A fejében. Hallom... suttogja.
„Ez meg ki?”
„Hova lett?! Ki a fene ő és... ááá”
- Kenny kapd el! - ívesen vette be a kanyart, ahogy sietve futott felém, ám mikor a szőke felucsodott én már futottam tovább. Sebesen és gyorsan, ám még így is hallottam magam mögött a kopogó cipők hangját. Kb. a távolság köztem és köztük, időben 1 perc és ez is csökkent. Él sportolóknál az ember igen is sokat vár, de azért... nem akartam. Hátranyúlva hajtottam fel a szoknyám és vettem elő a mobilomat. Craig-et be pöttyentve kezdtem tárcsázni, majd vártam és vártam és vártam, majd sípszó.
- Anyád! - sziszegtem, és befordulva siettem be egy osztályterembe. Megfognak találni és lebukok. Kenny ráfog kérdezni, honnan tudom. Stan rájön, ki vagyok. Az életem romokban... Elegem van, hogy mindig lebukok a hülye képesség miatt. Tönkreteszi az életem és tudom, sok embert mentek vele meg, de nem lehetne valaki másra hárítani eme felelőséget? Csak egyszer?
„Itt lesz!” - megrándulva nézek az ajtó felé, majd ismét tárcsázok. A búgó hang ismételten gonoszul toll ki velem és a fiúk bent vannak. Engem néznek és érzem, most megfogok halni. Végem és ezennel örökre. Kicsinál az idegesség és az átható tekintettek.
„Ki ő?” - gondolják egyszerre én pedig sóhajtva nyitom ki a mellettem levő ablakot, majd nézek ki rajta.
Itt az idő!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
