|
3. fejezet
2011.12.07. 14:13
Kellemes lézengést~ ^^
Minerva Kórház
December 6., Este 11 óra
Betegszobán
- Cartman? Komolyan... miért nem harcolsz ellene? - Beleharapott az almába, és csillogó szemekkel nézet rám. A ball már nem éget, aminek kifejezetten örültem.
- Lehetetlen - közöltem, ahogy ismét végigmértem a plafont, ahogy abban a két órában folyamatosan. Már ismertem minden kis repedést és az összes pókot ami ott állította fel a hálóját.
- Semmi nem lehetetlen - rántotta meg a vállát - csak azt nem értem miért hagyod?
Miért hagyom? Mert lehetetlen visszavágni. Képtelenség, hogy én a kis gyenge karjaimmal kiálljak magamért. Nem megyek bele, de nem is fogom magam megvédeni. Értelmetlen, hülyeség... megölni nem fog. Ennyi.
- Ne foglalkozz vele! Amúgy is miért vagy itt? - Mert, hogy itt dekkolt. Lassan két hosszú órája... Mikor a nővér behozta a vacsorámat elbújt a szekrénybe, majd mikor kijött rögtön nekiesett és a szottyat hústól kezdve a püréig mindent megevett. Nem mintha bántam volna, mert minidig is utáltam a kórházi kosztot, de akkor is! Azért az az alma nem nézet ki rosszul!
- Természetesen, hogy megnézzelek~ végül is mire mennék az én jobb kezem nélkül? - mosolygott. Mindig is utáltam a mosolyát, olyan vészjósló... mégis az jobban idegesített, hogy tudtam valami mást is.
- Nem vagyok a jobb kezed Craig - morogtam és egy csúnya pillantást küldve felé intettem - és most húzz el!
Igen. Craig Tucker azonos Black Star-al és kábé már az első adandó alaklomkor tudtam. Persze titkolni akartam, hogy tudtam ki ő ám mikor folyamatosan eltűnt az óráról kissé idegesítő volt nem kimondani, hogy hol van. Mert minidig tudtam. Az a hülye nem tudott másra gondolni csak a fejében az útvonalat tervezte, hogy mégis, hogy érne oda a leghamarabb. Ráadásul a másnapokon is csak ezen járt az esze. Elnyomta mások gondolatit. Nem lett volna baj belőle és nem is jön rá, hogy tudom ki, ha azon a végzetes éjszakán nem mentem meg. Mert láttam, ahogy meghal. A golyó szélsebesen szakítja át a koponyáját és vérben fagyva hal meg az út szélén.
Na persze... nem volt nehéz megállítani... csak...
- De az vagy! Elmondod nekem ki van bajban én meg megmentem? MI ez ha nem jobb kéz?
Bekellet neki vallanom, hogy mire is vagyok képes.
Elsőre nem hitt nekem - ahogy mindenki más sem - de mikor bemutattam mit tudok, ahelyett, hogy szépen otthon maradt volna, fogta magát és elcipelt oda. Végül én mentettem meg, melynek hatására ismét korházba kerültem mert... igen! A golyó súrolta a vállam és nem volt hajlandó hazavinni. Ennyit erről. Azóta ha Craig-ként nem is, de Black Star-ként nem hagy békén.
- Húzz innen - sziszegtem, ahogy ismét magamra rántom a takarót és némán hallgatom elmegy e.
„Ebbe meg mi ütött. Jövök felvidítani és állandóan pufog.”
- Jó megyek már - csak ennyi és a már jól ismert suhogás. Elment és a nyitott ablak maradt utána. Utálom ezt a melót... miért kaptam eme nemes ajándékot. Az életem százszor könnyebb lenne nélküle.
„Kizárt, hogy így elszökjön. Az ajtót csak nem törheti ki.”
Na persze...
Sóhajtva ülök fel, majd végig nézek magamon. Kisebb mozgás, szokásos rutin. Az infúziót kitéptem, majd felvéve a ruhámat vetettem be az ágyam.
- Akkor irány az ablak.
South Park Gimnázium
December 7., Szerda, Reggel 7 óra
Teremben
Nem is volt gázos. Most csak reggel 6-kor csörgettek, otthon vagyok e aztán végül szartak rám. Már őket sem érdeklem. Persze miért lepődjek meg ezen? Felvernek, így aztán a rossz alvókám miatt ilyen korán bent is vagyok a suliban. Minden az ő hibájuk.
„Ááá álmos vagyok, nem is akartam bejönni.”
Aztán egyenként hallgathatom, ahogy csendben bejön mindenki az osztályba.
„Komolyan, egyáltalán ma írunk valamiből?”
Mindenkinek egyenként hallgatom a halk lépteit.
„Éhen halok, bassza meg...”
Inkább maradtam volna a kórházban.
„Ohh. Kiengedték!” - felkapom a fejem, majd már a közvetlen padom előtti szőkét nézem. Arcán ismét az az ördögi vigyor, ahogy rákönyököl az asztalomra és engem néz. A kék szemek melyek szúrnak. Boldog és tüzes.
- Hali Kyle~ jobban vagy? - Némán bólintok, ahogy a táskámból előveszek egy könyvet és azt kezdem el olvasni, ezzel jelezve neki, hogy TOTÁLISAN NEM VAGYOK RÁ KÍVÁNCSI de nem veszi a lapot. Kikapj a könyvet, majd az asztalra csapja és ismét vigyorgó arcába kell bámulnom.
- Ugyan Kyle~ megmentettünk tegnap. Hol a hála?
- Nem szoplak le és nem, nem lógok veletek a szünetben sem. Fogd a valagad és vonszold arrébb - közlöm hidegen, mire kissé meglepődik. Látszatra, de igazán...
„Mi a picsa baja van ennek? Honnan a fenéből, tudta?”
A hitetlenkedő pillantás, majd végül hátrálva sétált arrébb. Meg van oldva. Ismét egy ember, aki messziről fog kerülni. Legalább nyugtom lesz.
„Mégis mi baja lehet? Azt hittem magányos?” - Na ezt eltaláltad, hülye! Az vagyok.
Felpattanok, majd megfogva a táskám nemes egyszerűséggel sétálok ki, a teremből. A gondolatok rögtön elhaltak, ami azt jelentette nem is törődtek velem. Mindig így van. Általában erősebben hallom a velem kapcsolatosokat, ami kifejezetten zavaró néha.
Zárd ki az elmédből őket. Csöndet, akarok! Csöndet-
- Szeretlek!
- Sajnálom, de én tényleg mást szeretek.
- De miért? - A lány üvöltött. Sírt és reszketett. Karjai maga előtt tartotta - Nem vagyok neked elég jó?!
- Nem erről van szó, értsd meg én mást... - a lány felüvöltött, majd rohanni kezdett. Kezeit előre nyújtotta és a fiúnak ideje sem volt semmire. A lökés nagy volt. Átfordult a korláton és egyenesen a mélybe zuhant. Véres folt vette körül, ahogy feje megrepedt és agya is kissé kilátszott. Szemei fennakadtak és lábai kitekeredve feküdtek mellette. Meghalt.
- Kyle! - Craig erősen rázta a vállamat, hogy magamhoz térjek én pedig csupán ellöktem őt. Nem éppen kellemes ilyen helyzetekben ismét a valóságot szemlélni, de ha csak pár perc maradt akkor főleg. Kibújtam a karjai alatt és futottam, egészen az iskola tetejére. A nap még nem jött fel. Köd borította a helységet és látszott a leheletük. Csak most lehetett. A csengőt is hallottam és nálunk 8-kor van. Most... 7:55.
- Francba!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
